Jászi elfuserált pere

Jászi Oszkár halála után negyvenöt évvel koncepciós per áldozata lett. A per ügyészét Pelle Jánosnak hívják. Az elkülönített szobákban a per lefolyását hallgató és a "forgatókönyv" elkészítésében szerepet vállaló "elvtársak" nevét egyelőre nem ismerjük. Támpontul szolgál azonban, hogy Pelle dolgozatának tárgyán kívül az SZDSZ-be is belerúg egyet, ami ugye, egy negyvenöt éve halott gondolkodó ürügyén, szép teljesítmény. [Előzmények: Pelle János: Nobel-díj és holokauszt-recepció, ÉS, nov. 8.; Radnóti Sándor: A Nobel-díj mint bunkósbot, ÉS, nov. 15.; Litván György: Jászi és Lukács, ÉS, nov. 15.; Pelle János: A vádlotté a szó, ÉS, nov. 22. - Litván György válaszával.]

A meglepő természetesen nem az, hogy akadt valaki aki, a megrendelést teljesítette. A Jászi-per ügyésze feladatának végrehajtása közben - amint az ÉS-ben közölt elmefuttatásaiból kiderül - a mártír szerepére is áhítozik, meg van sértődve azért, mert akiknek a véleményére ad (TGM, Litván György), nem adnak az övére.

Pelle János meggondolatlanul cselekedett. Egyrészt azért, mert Jászit választva tanulmánya tárgyául olyan súlycsoportba kéredzkedett - Horváth Zoltán, Borsody István, Hanák Péter és Litván György mellé -, ahova, enyhén szólva, nem illik. Másrészt azért, mert ha már komoly tudósokhoz szeretné mérni magát, okosabb lett volna megválogatni módszereit és nem egy hajmeresztő, visszakézből megcáfolható prekoncepcióból kiindulva közelíteni Jászihoz.

A legkisebb baj még az lett volna, ha Pelle meghirdetett célját követve bálványdöntésre vállalkozott volna, azaz tényleges helyére tette volna Jászit, akiről egyébként bajos azt állítani, hogy bárki bálványa lenne. Egyáltalán nem tartom szentségtörésnek leírni Jásziról, hogy - példának okáért - fiatalkorában a divatos Marx helyett a már akkor sem divatos Herbert Spencerért lelkesedett. Abban sem látok kivetnivalót, hogy kijelenti: Jászi a monarchia átalakulását célzó elképzelése "mind a magyar állam, mind a nemzetiségek számára irreálisnak bizonyult". Nyolcvan-kilencven év távolságából vihogni Jászi tévedésein legfeljebb ízlésficamról tanúskodik.

Pelle - számomra megbocsáthatatlan - vétke az, hogy téziseit egy nem csupán elhibázott, de - kénytelen vagyok kimondani - velejéig ostoba, tarthatatlan prekoncepcióra fűzi fel. Ennek lényege, hogy Jászi Oszkár "elfojtotta" zsidó származásának tudatát, az elfojtás következtében szeme elé olyan hályog ereszkedett, amely meggátolta, hogy korának magyar valóságát tárgyilagosan szemlélje. Ez a hajmeresztő spekuláció ráadásul nem is eredeti: Jászi Oszkár Magyar kálvária című tanulmányában nagyjából ezt mondja Kun Béla, Corvin Ottó és társai 1919 garázdálkodásáról. Hanák Péter is kitér a témára, de ő nem Jászi állítólagos irrealizmusát vagy idealizmusát ostorozza, hanem az asszimiláns zsidó középosztály ön-antiszemitizmusát magyarázza.

Nos, Pelle axiómája egész egyszerűen nem állja meg a tények próbáját. Jászi Oszkárt református hitre tért szülei kora gyermekkorától keresztényként nevelték, ő is annak vallotta magát, oly mértékben, hogy végakarata szerint 1957-ben is így temették el. Ugyanakkor gyermekkorában ismerte ortodox zsidó életvitelű nagyszüleit, felnőttkorában pedig többször kifejezte sajnálkozását, amiért nem tudhatott meg többet a judaizmusról. Pelle eszmefuttatásában többször is zsonglőrködik pszichoanalitikus kifejezésekkel, mint elfojtás, narcisszizmus, regresszió, ettől azonban okfejtése nem válik tudományosabbá. Jászi semmit sem fojtott el, egyszerűen más identitást vállalt, mint a zsidót. Pelle indokolatlan vádaskodásában még attól sem riad vissza, hogy Jászi "elfojtása" okán nem tett semmit a vészkorszak idején ennek elhárítására. E képtelen vádat csak az fogalmazhatta meg, aki elfelejtette (elfojtotta?) azt az egyszerű tényt, hogy Jászi szinte egész amerikai emigráns életét egy kisvárosban, a politikai döntésközpontoktól távol töltötte, továbbá azt a másik ugyancsak egyszerű tényt, hogy az amerikai kormány (Roosevelt döntésére) és az amerikai zsidóság (Roosevelt kérésére) teljes embargó alá vette a Közép-Kelet-Európából érkező híreket.

Nyilvánvaló, hogy nem Jászinak volt baja kora "valóságával", hanem Pellének van baja Jászival, vagy azzal, amit máig is képvisel. Ennek elemzésére vállalkozzék, aki erre hivatott, vagy akinek kedve van hozzá.

Lássuk most, mi az a "valóság", amit Pelle szerint Jászi nem látott világosan. A kor három nagy kérdése: a földkérdés, az általános választójog és a nemzetiségi kérdés. Ezek megoldatlansága és az elvesztett háború készítette elő az októberi forradalmat, majd a kommünt, melyért Pelle ugyancsak Jászit teszi felelőssé. Pelle szerint Jászi elméleti, azaz a valóságot figyelmen kívül hagyó politikus volt. Ez sem teljesen önálló ötlet, Jászi ugyanis elismerte, hogy a Radikális Párt alapítása és vezetése nem neki való tevékenység volt, kudarccal végződött - ami természetesen nem jelenti, hogy elveit megtagadta volna. Pelle ezt kihasználva afféle balfácánnak állítja be, aki inkább elrontotta mások (Vázsonyi, Tisza?) próbálkozásait. Hogy mi volt ellenfeleinek politikájában "realistább", amivel egy mérsékeltebb Jászinak ki kellett volna egyeznie, arról semmit sem olvasunk. Nyolcvan-kilencven év távlatából voltaképpen érdektelen a "mi lett volna ha...". A hőmérőnek tulajdonítani a láz okát azonban méltatlan magát történésznek valló emberhez.

Pelle annyira belelovalja magát a szerinte "elfojtott zsidó" elleni dühébe, hogy legszívesebben a Tanácsköztársaságot is nyakába varrná. "Bár Jászi a "liberális szocializmus" hívének vallotta magát - írja -, de a Tanácsköztársaság kikiáltása után, majd az emigrációban, igaz már post festam, de egyértelműen antikommunista álláspontra helyezkedett". Ez egész egyszerűen hazugság! Tézisének érdekében "összevonja" a két forradalmat és kijelenti, hogy az első, Károlyi-féle Népköztársaságból egyenesen következik a második, a Kun Béla-féle Tanácsköztársaság. Ezt az ötletet is feltehetően az 1917-es és az 1919-es orosz forradalomból merítette. De így ez természetesen Kerenszkij és Lenin-Trockij esetében sem igaz.

Ami a magyar októbert illeti: se előtte, se alatta, se utána a kommunistáknak nem volt keményebb ellenfele Jászinál. Erről mind saját írásai, mind kortársai, mind a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúskodnak. Ha Pelle úgy véli, hogy mindenki, aki a háború ellen, a monarchia átalakítása érdekében, a nemzetiségi kérdés megoldásáért szót emelt, ettől Kun Béla cinkosává válik, s ezzel szemben mindenki, aki még az égő házban is a "történelmi Magyarország" egyben-tartásáról, a reformok elodázásáról ábrándozott hibátlan demokrata marad, nos, ez is egy szempont... Igaz, máshol az "elvakult ellenforradalmi sajtót" kárhoztatja, de még Pelle elintézetlen Jászi-komplexuma sem lehet elég ahhoz, hogy ilyeneket papírra vessen.

Pelle János Jászi-portréja egy művelt, érzékeny, jobb sorsra méltó szerző elfuserált kísérlete arra, hogy a tudomány napja alatt helyet találjon magának. A jobb sorsot persze könnyű elrontani. Ha így történt, Pelle ezért csak magát okolhatja.