A vádlotté a szó

Tisztelt Bíróság! Nem tudom, kezdhetem-e e szavakkal mentegetni magam az ÉS 2002. november 15-i számának Visszhang rovatában megjelent két, egyformán durva hangú támadás után, melyet a neves esztéta, kritikus és egyetemi tanár, Radnóti Sándor és a Jászi Oszkár szellemi örökségének kizárólagos letéteményese, az általam nem kevésbé nagyra becsült Litván György történész intézett ellenem. Igaz, egyikük sem bíró, de a maguk területén szinte megfellebbezhetetlen tekintélynek számítanak, s ha ők kimondják valakiről, hogy műveletlen, tudatlan, szélsőjobboldali és mocskolódó, az a mai szellemi életünkben felér egy ítélettel.

Amúgy - bár e percben igazán nincs kedvem nevetni - jót derültem az összehangolt ledorongoláson, ugyanis egyszer már előfordult, hogy egy másik ügyben három, jeles intellektuell fordult összehangoltan ellenem a Magyar Nemzet 1998. december 31-i számában, Pomogáts Béla, Révész Sándor és Kende Péter. Ez utóbbi egyenesen azt írta le rólam, hogy egyike vagyok azoknak, akinek "az egész dologhoz (ti. a magyar kultúrához), pláne a tudományhoz, ma sincsen semmi közük". Ha már most az említettekhez hozzáteszem még Tamás Gáspár Miklóst is, aki nemcsak Jászi Oszkár rágalmazójának, az iszlám esküdt ellenségének, de "az antiszemita jobboldal házi zsidajának" is nevezett a legnagyobb példányszámú napilapban - és ezért a Magyar Köztársaság bírósága jogerősen el is marasztalta -, úgy tűnik, hogy más elfogult bírálóimmal együtt kitelik egy egész esküdtszék, mely máris elvetemült bűnösnek nyilvánított.

Nehéz a dolgom, egyszerre két vádlómnak kell válaszolnom, de lássuk sorjában. Radnóti A Nobel-díj mint bunkósbot című, megvetéstől áthatott cikkében kijelenti, hogy szerintem "Kertész irodalmi sorsa Magyarországon a mellőzés volt a Nobel-díjig". Én csak azt állítottam, hogy "az irodalmi kánon szempontjából megmaradt másodlagos jelenségnek", és a tankönyvekben ma sem szerepel, vagyis 1996 előtti magyarországi kritikai recepciója nem volt arányos ekkor kezdődő külföldi, elsősorban németországi elismertségével. (Ezen a tényen nem változtat, hogy mikor lépett be az Írószövetségbe, s mikor lépett ki belőle.) Az, hogy az utóbbi két-három évben, amióta nevét a Nobel-díj jelöltjei között emlegetik, hányan írtak róla, s hány egyetemi szemináriumon foglalkoztak vele, a cikkem szempontból irreleváns. Egyébként, ha hazajön Németországból, talán Kertész Imrét kellene megkérdezni a pályájáról, elismertségének alakulásáról, ő a leghivatottabb annak az eldöntésére, kinek van igaza.

Reflektálnom kell továbbá arra, hogy cikkemben "a reprezentatív magyar zsidók hevenyészett, de bízvást fajelméleti alapon álló listáját" állítottam össze, amikor Jászi, Révai és Lukács nevét említettem. Én a közvéleményünkre mindmáig legnagyobb hatást gyakorló gondolkodókat soroltam fel, Németh Lászlóval, Hamvas Bélával és Bibó Istvánnal együtt. Másrészt, kedves Radnóti Sándor, ugyan mondja már meg, milyen alapon lehetne "reprezentatív zsidónak" minősíteni az előbb említetteket?

Ők magukat soha nem vallották zsidónak, az előbbit reformátusként temette el, saját kívánsága szerint, Hegedűs Loránd 1991-ben, az utóbbiak ateistának, illetve "felekezeten kívülinek" tekinthetők. Csak a szélsőjobboldal kategorizál valakit a származása alapján, ahogy ezt megtette még a legnagyobbakkal, így a katolikus Radnóti Miklóssal is. S ha még egy szót felhozhatok az ÉS november 8-i számában megjelent "kvaccsom" védelmében: A gyűlölet vetése című könyvem történeti és tömeglélektani tárgyú szakkönyv, s eszem ágában sem volt bármilyen téren összehasonlítani egy Nobel-díjas regénnyel.

Litván György bókjaira ez után szeretnék áttérni reflektálni. "Már a három névnek egymás mellé állítása is kimeríti a pimasz rágalmazás fogalmát." Csak azt nem értem, hogy ki rágalmaz kit. Lukács Jászit? Révai mindkettőjüket? Vagy szerénységem valamennyiüket?

Amúgy tényleg megér egy misét a Jászi-könyvem fogadtatása, melyet, mint már utaltam rá, TGM rágalmazónak nevezett még mielőtt megjelent volna, Litván pedig mocskolódónak tart anélkül, hogy egyetlen mondatot idézne belőle, vagy felelevenítené egyetlen megállapítását. Munkámban a lehető legnagyobb tisztelettel közeledtem Jászihoz, akit az ÉS november 8-i számában megjelent Nobel-díj és holocaust-recepció című cikkemben "baloldali internacionálisnak" (és nem internacionalistának) neveztem, amit, ha feltámadna, aligha utasítana vissza. Hiszen, ha jól tudom, a két világháború között és utána is, mindmáig létezik az antikommunista baloldal, a nemzetközi szociáldemokrácia, melynek eszméi Jászitól nem voltak idegenek. Vitatható, de a legkevésbé sem gyűlölködő könyvem írásakor, melynek kritikai visszhangja lassanként hasonlít az emigráns Trockij műveinek fogadtatásához a sztálini Szovjetunióban, többek között támaszkodtam a Litván György által megjelentetett forráskiadványokra, s mindig elismertem úttörő érdemeit a Jászi-hagyaték gondozásában. Minthogy tekintélyes baloldali szerző tollából nem jelent meg kritika az eddigi egyetlen könyvterjedelmű Jászi-esszéről, kénytelen vagyok Hajdú Tibor történészre hivatkozni, aki a BUKSZ 2002. nyári számában, a Litván György által kiadott Jászi-naplóról szólva, eleresztette ezeket az inkorrekt megjegyzéseket: "Pelle szóra sem érdemes Jászi-könyve", "a kötet, amit kár kézbe venni".

Hát hogy is van ez, tisztelt uraim? Ha a könyvem rágalmazó és mocskolódó, ám utasítsa vissza a mélyen tisztelt szakma a kitételeimet, cáfolja meg - egyébként Hanák Péter nyomdokain haladó - állításaimat az elfojtott származástudat és a realitásérzék összefüggéséről Jászi impozáns életművében. De nem lehet egyszerre bojkottálni valakit és ugyanakkor sértegetni. Vagy-vagy, döntsék már el végre! Tudom, hogy szeretnének szélsőjobboldalinak, rasszistának, a "jobboldal" sanda fölmentőjének látni és láttatni, de vágyukat, legnagyobb bánatukra, nem teljesíthetem.