Gránitszilárdságú alaptörvényünket kormányzatunk ismét módosítani tervezi, természetesen nem azért, mert jobb dolga momentán nem akad, hanem mert a változtatás fontos, sőt húsba vágó leend. A tizennegyedik módosítás célja könnyen belátható, lényege abban áll, hogy a legfőbb ügyésznek ne kelljen okvetlenül ügyésznek lennie, lehessen szépségtanácsadó, sajtkészítő, kutyakozmetikus vagy bármi egyéb, csak lehetőleg ne ügyész legyen, mert az olyan uncsi, Mária országa viszont roppant szórakoztató hely, és az is marad.
Két éves költözési folyamat nyomán 1975 októberében ünnepélyesen újranyílt a Budavári Palota középső épületében a Magyar Nemzeti Galéria első része. „Legyen a királyi vár a népé!” – adták ki a demokratikus jelszót az illetékesek és mi a kupolaterem korlátján könyökölve aggódtunk, nehogy leomoljon a terheléstől a vörös márvány főlépcső, amint betódult a tömeg – elsodorva a testőrök nélküli politikusokat, mint megindult nyáj a pásztort és a bojtárokat, hogy birtokába vegye a pompás épületet. A Közművelődési Osztály a földszinten, a főbejárattól balra kapott helyet, panoráma-kilátással a városra, de én csak úgy feleltem a „hol dolgozol?” - kérdésre, hogy „a ló faránál”, mert a terem Savoyai Jenő szobra mögé esett.
Új verseskötetében a „vén fegyverkovácsné” kalauzol bennünket a lélek ráncai között: számot vetünk, elengedünk, szembenézünk az elmúlással, a kapcsolataink roncsaival, és konstatáljuk, hogy az ország, amiben élünk, már csak alig európai. Beszélgettünk a véleménynyilvánítás mikéntjeiről, az erőszak természetéről, az értelmiség felelősségéről és a nők társadalmi megítéléséről is.