Mellékhatások

A világ első alagútja Mezopotámiában épült időszámításunk előtt 2180 és 2160 között, legalábbis a Britannica szerint, avval a céllal, hogy a királyi palotát az Eufrátesz túlpartján levő templommal összekösse. Hossza kilencszáz méter körüli volt, a folyó medre alatt vezetett át, megépítésének nehézségei pedig az emberi képzelőerő határain messze túlmutatnak. Gyakorlati hasznáról vagy értelméről nemigen beszélhetünk, hiszen a problémát hídépítéssel jóval egyszerűbben lehetett volna megoldani, arról nem is szólva, hogy a kompot már az ősember feltalálta. Más kérdés, hogy a született uralkodó tudatában ilyesfajta megfontolások fel se ködlenek.

Ő azért építtet alagutat a nappalija és a temploma közé, mert megteheti, és csak akkor, ha a beruházás kellőképp sokba kerül.

Kormányzó urunk számára az igazi szentély a stadion, joggal várhatja el tehát, hogy ne a profanum vulgus sűrűjén kelljen magát átverekednie akkor, amikor az ő saját katedrálisába igyekszik, hanem nyíljon meg számára egy csakugyan királyi út. A helikopter-leszállóhely, lévén olcsó és pórias megoldás, szóba se jöhet, a kozmodróm talán igen, de az a következő ciklusok valamelyikében esedékes.

Nyom és történet

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai

Ha igaz Stendhal jóslata (Henry Brulard élete), az én és az engem túltengése fenyegeti majd a XIX. századi emlékirat-irodalmat, amely magával hozta – mindmáig – az őszinteség színlelt kultúráját, ahogy ezt Paul Valéry írta éppen Sten­dhal-esszéjében. Ennek lesz eredménye Valéry szerint az a torzító elem, ami az önmagával szembeni őszinteség akarásán keresztül jut el az én vizsgálatáig, és a szubjektum olyan hasadását ismeri és ismerteti fel, amelyet a szövegnek kell kihordania. Térey memoárja nem enged a történetté változtatott én önleleplezésének, hanem azt kísérli meg leírni, hogy mi volt előtte és mi állt mellette, ami ezt az ént végső soron olyanná tette, amit úgysem lehet teljességgel megírni. Ennyiben ez a memoár nagy részben nem a belső folyamatokra (302.) figyel, hanem arra, hogy mi mindent tanúsíthat az adatok folytán, és mi mindennek volt a tanúja ott és akkor, amit még szinte fel sem foghatott. „Szóval mindennek marad nyoma.” (189.)

Ez a nyomrögzítés és -olvasás lesz az az írástechnika, amivel kerüli a felépített-megképzett én vallomásos vizsgálatát, mert hiszen tudja, hogy hol és miként áll itt, csak azt nem, hogy miért áll így a világhoz és az íráshoz. A nyomok újabb és újabb határt adó elemként rajzolják körül azt az ént, aki ír, aki legtöbbször inkább leír, de tudjuk, hogy a tények éppen a tapasztalat helyére állnak.

Aki a kultúrában etikát is lát

Beszélgetés Matzon Ákossal

„A Matzon-művek feszültségét, tán kijelenthetjük: méltóságát az adja, hogy ez a transzcendens háttér milyen objektivitással, minden ezoterikus, vajákos, obskúrus jellegű cafrangot mellőzve jelenik meg rajtuk. Kifejezett understatementtel utal az emberi egzisztencia nagy kérdéseire, s ez a diszkrepancia teszi izgalmassá befogadásukat” – fogalmazott Matzon Ákos művészetével kapcsolatban Pataki Gábor művészettörténész 2018-ban. A geometrikus absztrakt művészet jeles kortárs magyarországi képviselője, Matzon Ákos Munkácsy-díjas festőművész állandó kérdésfeltevő keresésével és a válaszok újbóli definiálásával sajátos utat jár be. Pályakezdéséről, sorozatairól, a fény–árnyék viszony változásairól, valamint kulturális életünkről Galambos Ádám evangélikus teológus beszélgetett a festőművésszel.

Galéria
Tovább
Élet és Irodalom 2021