Aligha lehet ezt már korlátok között tartani, az Orbán-rendszerben naponta derülnek ki újabb és újabb korrupciós és zavaros ügyek. Nem csak személyhez köthető egyedi történetek; kisebb-nagyobb túlfizetések, soha meg nem valósult projektek állami támogatása, másfél méter magas kilátók, erdőség nélküli lombsétányok, kisvasút, nagyvasút után most egy nagyívű program körvonalazódik, melynek keretében az állam kilencvenkilenc évre magánkézbe adná a főbb budapesti pályaudvarok ingatlanhasznosítását. A kiírás szerint a cél a fejlesztési területeken a huszonegyedik század elvárásainak megfelelő színvonal garantálása. Nagyon jól hangzik, és logikus: az államnak nincs pénze a főváros nagy pályaudvarainak rendbetételére és fejlesztésére, ezért a hivatalos indoklás szerint a pályázaton sikeresen részt vevő ingatlanfejlesztők úgy kapnak lehetőséget az ingatlan vasútforgalmi részétől elhatárolt területének kereskedelmi célú hasznosítására, hogy a fejlesztésbe vont pályaudvarok, állomások és kapcsolódó elemeik állami tulajdonban maradnak.
Az Élet és Irodalom munkatársai díjat alapítottak munkatársuk, Tarnói Gizella emlékére, a gazdasági újságírás területén kiemelkedőt alkotó újságírók elismerésére. A tizennegyedik alkalommal meghirdetett díjra 2025. február 17‑ig lehet pályázni. A pályázatnak kötelező formai kellékei (űrlap, formanyomtatvány, igazolás, pályázati díj stb.) nincsenek, a pályázati anyagot a szerkesztőség címére kell eljuttatni (1450 Budapest, Pf. 84.). A díjat alapítók fenntartják a jogot, hogy a kuratórium, melynek tagjai Bokros Lajos, Domány András, Losoncz Miklós és Várhegyi Éva, pályázatot be nem nyújtó újságírót is díjazhasson. A díjazott Matzon Ákos képzőművész egy alkotását kapja.
Még lehet pályázni a Paul Lendvai-díjra.
Az író-publicista 2012-ben alapította a díjat, amellyel olyan magyar újságírókat jutalmaznak, akik kiemelkedő politikai-közéleti-társadalmi témájú cikkekkel jelentkeztek 2024-ben. A döntést Lipovecz Iván, a HVG korábbi főszerkesztője, Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom, valamint Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője alkotta kuratórium ítéli oda. Az elismerés nettó ezer euróval jár.
A pályázatokat február 15-ig lehet beküldeni az [email protected] e-mail-címre, vagy 3 példányban kinyomtatva postacímünkre: ÉS szerkesztősége, 1450 Budapest, Pf. 84 . A küldeményen kérjük feltüntetni, hogy pályázat. A díjátadás várhatóan február végén lesz.
Az utóbbi két-három évtized Jókai-monográfusai, Szilasi László, Szajbély Mihály, Fried István, Hansági Ágnes figyeltek fel arra, hogy a Jókai-filológia sok olyan sztereotípiát görget maga előtt, Jókai „mesemondói szerepkörét”, „a fekete-fehér jellemeket”, a „mindentudó narrátori önkényt”, ami eredetileg Gyulaiék, talán politikai értelemben is elfogult véleménye, vagy a nyomasztó médiajelenlétével megbarátkozni nem tudó kortársainak a hangja volt. Ez a recepciótörténet festette Jókairól a lektűr-író képét, emiatt, a romantika-realizmus hamis kettősségére áthangolt értelmezéstörténet miatt maradt alul egy időre Jókai Kemény Zsigmonddal szemben. Legendák keringenek arról a 70-es évek végi, hallgatók által szervezett miniatűr tiltakozásról – és talán Wéber Antal tanár úr volt az, aki engedett –, hogy ne kelljen a „középszerű”, „romantikus” Jókai-regényekből vizsgázni. A régi olvasási statisztikák az 1970-es években egyébként azt mutatták, hogy még mindig Jókait olvastak a legtöbben, és csak Fekete István vetekedett akkor ezzel az olvasói népszerűséggel.
Ennek a XX. századi popularitásnak már feltehetőleg nem a hagyományos olvasás-médiumokban való jelenlét volt az egyetlen oka, amennyi abból fennmaradt, az nagyrészt a Jókai-adaptációk XX. századi történetének volt köszönhető, az új tömegmédiumok distant-reading műfajainak.
Pokorni Zoltán, Bayer Zsolt és Sulyok Tamás felmenőikkel kapcsolatos, igaznak vélt vagy annak hazudott történetei, majd a történészek „helyesbítései” világosan megmutatták, mi a különbség a fikció és a valóság, a múlt megismerése és elkenése között. Az alábbi beszélgetés egy másik országról, egy teljesen más kontextusról, de ugyanazokról a kérdésekről szól.
Hollandiában úgy tervezték, hogy 2025. január elsejétől az interneten bárki számára elérhetővé teszik a második világháború idején kollaborációval gyanúsítottakra, illetve elítéltekre vonatkozó dokumentumokat. Bár a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatban – elvben – konszenzus van, az utolsó pillanatban – a személyiségi jogok védelme érdekében – módosították a hozzáférés módját, és csak a levéltárban lesznek külön engedély nélkül bárki számára hozzáférhetőek ezek a dokumentumok. Ez utóbbi változtatás jól illusztrálja, hogy még nyolcvan évvel a történtek után is érzékenységeket sérthetnek, sebeket téphetnek fel és indulatokat gerjeszthetnek a világháborúra vonatkozó információk. Az alábbi beszélgetés egy érintettel, egy kollaboráns gyermekével készült, aki egész életében hordozta magában, és bár nem is élt még a háború idején, alaposan megszenvedte apja bűneit. Jeroen Saris az elmúlt években a hozzá hasonló sorsú „gyerekek” egyesületét vezette, és maga is részt vett a nyilvánosságra hozatal mikéntjéről folytatott tárgyalásokon.
A beszélgetés idején még nem tudtunk arról, hogy változik a nyilvánosságra hozatal módja.