Gorizia – nevezzük most már így – az első világháborút lezáró békeszerződések óta Olaszországhoz tartozik, és 2025-ben a németországi Chemnitz mellett egyike Európa két kulturális fővárosának. Pontosítanom kell, Gorizia nem egyedül birtokolja a címet, hanem közvetlen szomszédjával, Nova Goricával együtt. A második világháborút követően a település keleti külterülete Jugoszláviához került – nagyjából az a rész, amelyet 1945-ben Tito partizánjai vontak ellenőrzésük alá –, ahol fölépült a ma Szlovéniához tartozó Nova Gorica. Mindez hasonlóan alakult ahhoz, mint ami Komárommal történt, ahol a történelmi városmag Trianon után Csehszlovákia része lett, és a Duna jobb partján az addig gyéren lakott külső kerületekből új város született. Hajlamosak lennénk szögesdrótot is vizionálni, az egykori Berlin és Nyugat-Berlin, vagy akár a mai Nicosia és Lefkosa nyomán, ám az olasz–jugoszláv határ korántsem volt ennyire kemény, erről sok magyar disszidens bírna mesélni.

A mai közéletben fájdalmasan ritkák az „érdek nélküli” megszólalások, amelyek mögött nincsenek hatalompolitikai, pártpolitikai vagy karriermegfontolások. Ezért olyan embereket szeretnék megszólítani és megszólaltatni, akik a közelmúltban jelentős szerepet játszottak a politikai, a tudományos vagy művészeti életben, de már nincsenek funkcióban, és nem is akarnak oda visszakerülni – bár civil aktivitásuk megmaradt, és érdeklődésük is a közjó iránt. Sorsukban a jelenben élő történelmet keresem, s a rendszerváltás utáni korszak máig ható dilemmáit, konfliktusait, tanulságait. Csoórival szólva: a múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk.