„Egy egész civilizáció fog meghalni ma éjjel, és soha többé nem tér vissza. Ugyanakkor most, hogy teljes és totális rezsimváltás van, ahol más, okosabb és kevésbé radikalizált elmék kerülnek előtérbe, talán valami forradalmian csodálatos dolog történhet, ki tudja?” – írta egy okos és kevésbé radikalizált elme, név szerint Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke (Truth Social, 2026. április 6.), de ezt már elmondta egy nappal korábban óvodások és kisiskolások előtt a Fehér Ház kertjében rendezett húsvéti nyusziünnepélyen. Azóta másról sem beszél. Beáll az elnöki gép ajtajába, és mondja: nem akar elpusztítani egy kétezer éves kultúrát, de mit tehetne mást, ha nem fogadják el, amit akar. Nyilván a helyzet bonyolultabb, mintsem hogy három mondatban le lehetne írni, de hát azért ő volt az, aki megválasztása előtt nem sokkal úgy nyilatkozott, hogy az orosz–ukrán háborút egy hét alatt lezárja, bár kétségtelen, hogy ezt a badarságot Orbán Viktoron kívül senki sem hitte el. Sőt Orbán szerint Trump győzelme nagy biztatást jelent mindenkinek, a világnak a béke reményét adja. A békepárti erők legyőzik a háborúpártiakat, meglódulhat a gazdaság, és az amerikai–magyar kapcsolatok is visszatérhetnek a „régi aranykorba”. Nem lódult meg a gazdaság, ennek pedig részben oka az Irán ellen forró fejjel megindított, nem egészen átgondolt háború, ami öt hete tart, viszont a magyar kormánynak lapzártáig egyetlen szava sem volt róla. Ez nemcsak Orbánra meg az embereire nézve kínos, de az országra is. Igaz, Orbánnak az orosz agresszióról sem volt érdemi véleménye, mind a mai napig még ahhoz is gyáva, hogy Putyin jelenlétében háborúnak mondja a háborút.
Hova jutott ez az ember két évtized alatt?
Igor Bezinović Fiume vagy halál! című filmje egy különös történelmi eseményt dolgoz fel: Gabriele D’Annunzio 1919–1920-as fiumei megszállását, amikor az ötvenezres kisváros a nemzetközi politika homlokterébe került. Az ismert költő hadvezérként néhány ezer katonájával egyszerre hajtott végre mindmáig ható nagy horderejű katonai akciót, a nemzetközi jogot sértő, szélsőségesen nacionalista provokációt, és nem kevés elemében színházi performanszot. A város lakossága mindehhez közönségként is asszisztált: némelyek – főként eleinte – lelkesedésből, mások kényszerűségből. A rijekai rendező múltat idéző dokumentumai és hangsúlyosan jelenkori kosztümös játéka, a cosplay vagy doku-dráma-komédia a mából visszatekintve, humorral és iróniával mutatja be a bonyolult, tragikus történetet. A megszállás tizenhat hónapjában számosan az olasz fasizmus előjátékát látják; a vállalkozás mindmáig viták kereszttüzében áll (lásd többek között cikkem: A Comandante a kormányzói palotában, ÉS, 2019/46., nov. 15.).
Művészettörténész, két könyve jelent meg, a Mély levegő és a Betonba hímezve. Látszólag nagyon mások, mégis a női elhagyatottság, a csalódottság áll a középpontban. Az első Vera története, a második Fruzsináé és Jézusé meg Máriáé. Úgy kerülnek ők a mindennapjainkba, hogy nem ugrálunk az időben, de képek között lépkedünk, jelenvalóbbá és közelebb hozva a bibliai történetet, mint ahogyan azt az egyház valaha is tette. Mélyen vallásos és a legkorszerűbb próza, amit ír.