Még 1,6 milliárd
Nem a Fidesz bukik meg valamelyik parlamenti választáson, hanem a rendszer fog összeomlani, ahogy a nyolcvanas évek legvégén az előző is összeomlott. Ezt Mellár Tamás jövendölte a közelmúltban, vitatkozni vele nincs okunk. A történetre még mindannyian emlékszünk valamelyest, vagyis szükség esetén tudunk rendszert váltani, persze csakis ugyanazon a módon, ahogy azt legutóbb begyakoroltuk, és nyilván az eredmény is ugyanaz lesz, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Köszönhetően mindenekelőtt a kormányzó urunk által kinevelt káderállománynak, amelyre szót pazarolni fölösleges. Olyan, amilyen. Az se kizárt, hogy a már készülődő új uralkodó elit még ordenárébb lesz, bár ahhoz nagyon kell tekernie, és akkor se biztos, hogy sikerül.
Irigyelnünk nem kell őket, kormányzó urunk és bandája olyan romhalmazt hagyományoz rájuk, hogy abban már csak guberálni lehet, lopni nem nagyon, de hát a későn kelők sorsa már csak ilyen. Tetszettek volna korábban ébredni és betagozódni a régiek közé, persze ahhoz meg gyomor kellett volna, bár a jelek azt mutatják, hogy a magyar ember, ha nagyon muszáj, bármit kibír. Utána legfeljebb beáll a zuhany alá. Később már azt se, mert minek.
Az erőszak fúgái a senkiföldjén
Végel Lászlóról
Végel László áprilisi Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia-i székfoglalóján ismét Sinkó Ervint idézte fel, a jugoszláv, vajdasági magyar zsidó kommunistát, a forradalmárt. Innentől ismét zavarba ejtőnek tűnhetne Végel útja, hisz – legalábbis az ottani magyarok közt – elsőként kezdett el leszámolni 1968-ban az illúziókkal, hogyan s miként váltható meg a világ, tehető jobbá a kisebbségi/nemzetiségi élet a szocializmusban. Akadnak más alakok is, akik nem hagyják nyugton, így az elfeledett Ke(c)k Zsigmond, több mártír is. El sem tudom képzelni, ama bűnök világában hogyan maradhatott valaki konzekvensen baloldali, illetve liberális (most hagyjuk e fogalmak terjedelmes jelentéstartalmát), hogyan nyúlt vissza egy őszinte, világjobbító hagyományhoz. Sokan ma ezt avíttnak vélik, kiment a divatból. Csakhogy Végel valahol már a hetvenes években a civilséghez kapcsolódott, a civil társadalom felépítéséhez – ez meg valahol ma is menő, Magyarországon is, akárhogy is állunk. Végel az akkor kialakuló jugoszláviai entellektüel (így mondták) mozgalmakhoz kötődve vált azzá, ami, néha tán feleslegesen keveredve bele a politikai buktatókba, azok közé, akik hittek még abban is, hogy a szocialista rendszer, balról előzve, jobbá tehető. Mégis, így kapcsolódhatott az emancipatórikus új (majd megbukó) jugoszláv szellemi elithez.
„Ha nagy az előleg, nagy a nyomás is”
Beszélgetés Rebecca Miller író-filmrendezővel
Szép számmal vannak ismert és ismeretlen Millerek a világban, Rebecca Miller azonban az egyik leghíresebb Miller gyermekeként jött a világra. Mire megszületett, apja, Arthur Miller rég túl volt Az ügynök halála, a Salemi boszorkányok és a Pillantás a hídról megírásán, és mögötte volt már rövid életű, de annál nagyobb nyilvánosság előtt zajló házassága Marilyn Monroe-val is. Ennyi művésszel a családban, egy irodalmi előkelőség apa és egy fotós anya gyermekeként senki sem hibáztatta volna Rebecca Millert, ha inkább szolid polgári foglalkozást választ. De ő, némi útkeresés, a képzőművészettel és a színészettel való kísérletezés után, végül az írás és a filmrendezés mellett kötött ki. Úgy tűnik, a Miller név, a felmenőkkel való elkerülhetetlen összehasonlítás nem gátolta a pályáján, a Pippa Lee négy élete című regényében is jól kivehetők a családi párhuzamok. Rebecca Miller maga is művészcsaládban él, férjét, Daniel-Day Lewist volt alkalma rendezni is. A mai napig az írás és a filmkészítés között ingázik, többször is megesett, hogy a saját írásait vitte filmre, ez történt a Pippa Lee négy életével is. A regény nemrég újra megjelent magyarul, ezúttal átdolgozott kiadásban.
