Válasz

Kovács Zoltán főszerkesztő múlt héten megjelent vezércikkében tévesen tulajdonít nekem olyan nézeteket, amelyek a médiaadóból származó bevételnek a minőségi sajtó céljaira való állami szétosztását támogatnák. A cikk tankönyvi példája korunk egyik nagy sajtóetikai kihívásának, a meta-meta-metainformációk kezelésének: a cikkben említett Huth Gergely Face­book-bejegyzése alá kommenteltem egy azzal pont vitatkozó, mintegy ötmondatos szöveget, amely onnan – engedélyemmel – átkerült a pestisracok.hu-ra, majd onnan az atv.hu-n már mint Huth és Weyer közös koncepciója jelent meg, végül pedig itt, az ÉS-ben már Huthtal közösen kurválkodunk az RTL Klub pénzével. Egy Facebook-hozzászólás műfajilag sem alkalmas egy gondolat részletes kifejtésére, az eredeti kontextus ismerete nélkül viszont nem is érthető. Belátom, hogy ebben a mindenféle platformon és formákban gomolygó világban nehéz, ugyanakkor egyáltalán nem lehetetlen ellenőrizni az információkat, többek között azon is múlik a minőségi sajtó jövője, hogy feladja-e az ilyen alapvető szakmai szabályokat a jövőben technológiai kihívásra és a világ bonyolultságára hivatkozva. Szerintem nem szabadna.

Abban a pár mondatos hozzászólásban, amellyel sikerült felkerülnöm az állami gondoskodásra áhítozó sajtómunkások listájára, Huth Gergely koncepciójával azon a ponton vitatkoztam, hogy véleményem szerint semmi szín alatt nem lehet az állam a sajtóba áramló pénzek elosztója, még részben sem (elég baj, hogy jelentős hirdetőként már így is az). Ez olyan alapszabály, mint hogy nem esszük villával a levest: nem is illik, és nem is praktikus.

Azt viszont hiszem, hogy a sajtónak (nem a médiának, nem a média szórakoztatóipari részének, hanem a média egyre szűkebb, újságírói feladatokat ellátó szeletének) új bevételi forrásokra van szüksége, és egyelőre nem tűnik úgy, hogy ez a hirdetési vagy az előfizetői piacról tudna érkezni. Sajnos ma már nem igaz Kovács Zoltán érve, hogy elég jó újságot csinálni és elegendő ember érdeklődését felkelteni, mert ez nem garancia a tisztes, fenntartható működésre sem. A tartalom túlnyomó része a digitális világban ugyanis ingyenes, és egyelőre nincs remény sikeres fizetős modellek bevezetésére – Magyarországon még a régiós sikertörténetként eladott, de megoldást egyébként szintén nem jelentő szlovák Pianónak sem sikerült az induláshoz szükséges iparági egyetértést megteremtenie. A nyomtatott közéleti sajtó pedig kiszámíthatóan tart az időpont felé, amikor már nem lesz érdemes előállítani az újságokat – ilyen értelemben sajnos az Élet és Irodalom is a halott fején még egy darabig tovább növő haj.

Ez súlyos probléma, nem a sajtó vagy az újságírók jövedelmi viszonyai szempontjából, hanem a demokráciáéból, mert az a politikai berendezkedés, amelyben élünk, azon is alapul, hogy valakinek el kell látnia az eddig a sajtónak kiosztott ellenőrző – őrkutya – szerepet. Ha ez a pillér kiesik, azt csak részben lesz képes ellensúlyozni a civil újságírás, a blogok, az identitásalapon végzett újságírás. Persze, egyre több ilyen van és lesz, egyidejűleg egyre kevesebb klasszikus, hivatásszerű újságíróra van és lesz szükség, de valamennyire azért lesz. Valakinek fel kell tárnia és meg kell írnia a tényeket, amelyeket aztán a tágabb közeg szanaszét cincálhat, elemezhet és értelmezhet.

Amikor adófizetői pénzről beszélek, az alatt nem állami pénzt értek. Az újság előfizetési díja is „adófizetői pénz”, abban az értelemben, hogy a közönségtől, tehát az adófizetőktől érkezik. Meggyőződésem, hogy a közönség nem azért nem fizet ma már annyit a tartalomért, mint korábban, mert az kevésbé fontos a számára, vagy mert sajnálja rá a pénzt, hiszen minden jel szerint sosem töltöttünk annyi időt médiafogyasztással, mint ma. Ellenben azért nem fizet, mert technikailag nem tesszük neki lehetővé, és nem is adunk okot rá, hogy fizessen. Az ingyen elérhető tartalmak a közönség túlnyomó része számára minőségben is, mennyiségben is kielégítők. Ez így azonban fenntarthatatlan.

Rövid hozzászólásomban ezért javasoltam olyan modellt, amelyben az állam – ahelyett, hogy pénzt osztana a sajtónak – azzal segít, hogy gyakorlatilag adókedvezményt ad az adófizetőnek az előfizetési díjra. Ennek a formája azonban azért nem lehet utólagos adókedvezmény, mert a sajtó jelentős része ma már nem előfizetéses modellben működik. Ezért javasoltam azt, hogy e helyett az szja 1 százalék mintájára címezhessen meg adójából egy részt valamely szerkesztőségnek az adófizető. (Azzal a különbséggel, hogy ne százalékban, hanem abszolút számban – a példa kedvéért mondjuk évi 20 ezer forintban – kellene meghatározni ezt, mert a közcél szempontjából nem lenne helyes, ha például a Forbes magasabb jövedelmű közönsége miatt arányosan nagyobb bevételben részesülne, mint mondjuk a Vas Népe – de ez részletkérdés.) Ez nem állami pénz, hanem a közönségtől érkező pénz, amely csak technikailag folyik keresztül az államon. Indokoltnak tartanám ugyanakkor, hogy azok a szerkesztőségek, amelyek ebből részesülni akarnak, cserébe fogadjanak el – nem az állam, hanem a közönség felé – bizonyos feltételeket: teljesen transzparens tulajdonosi szerkezet, saját etikai kódex közzététele, nyilvános panaszkezelés, transzparens gazdálkodás. (Utóbbiba beleértve éves beszámolót az állami hirdetési bevételek összegéről, a tíz legnagyobb kereskedelmi hirdetőtől származó bevételek forrásáról és összegéről, illetve annak meggyőző bemutatását, hogy az adófizetői pénzt a tartalomra és nem a menedzsment autóinak lecserélésére költötték.) E formai feltételek teljesülését az állam ellenőrizhetné, de itt megint csak technikai szerepről van szó. Javaslatomnak az égvilágon semmi köze nincs és nem volt a médiaadóhoz, nekem teljesen mindegy, hogy ennek a forrása a médiaadó vagy a Google- és a Facebook-hirdetések utáni áfa beszedésének megoldása, eggyel kevesebb stadion felépítése vagy egyszerűen a kisebb állam, a kevesebb korrupció.

Fontos kérdés, amit Kovács Zoltán – jogtalanul – a szememre lobbantott: ki fogja eldönteni, hogy mi számít minőségi sajtónak. A válaszom az, hogy senki, pontosabban a közönség. Az én elképzelésemben ez az adókedvezmény nem korlátozódik a minőségi sajtóra (legfeljebb a fent említett formai követelményeket illetően, de azt bárki teljesítheti), éppen azért, mert annak definiálása önmagában is visszaélésekre adhatna okot. A közönség majd eldönti, hogy mi a fontos neki. (Egyébként meggyőződésem, hogy ennek a megoldásnak inkább a minőségi sajtó lenne a haszonélvezője, mindenféle beavatkozás nélkül is.)

Ebben a modellben ismét nőni tudna a közönségtől a szerkesztőségek felé áramló pénz. Ez azért is fontos lenne, mert a sajtó és a közönség közötti eszmei kapocs fokozatosan lazult az elmúlt száz évben (nem Magyarországról, hanem a világról beszélve itt) azáltal, hogy az üzleti modellben egyre nőtt a hirdetési bevétel, és egyre csökkent a közönségtől származó bevétel aránya. Ez pedig hosszú távon szintén nem egészséges: ha az újságírás ethosza szerint elsősorban a közönséget, a társadalmat kell szolgálja, akkor olyan helyzetet kell teremteni, amelyben leginkább a közönségtől függ a sorsa, neki kiszolgáltatott, és nem az államnak, sem pedig nagy hirdetőknek. (A hirdetési piac nehézségeivel itt most nem bonyolítanám tovább a képet, de ott is van bőven probléma.) A digitális térben ez a kapcsolat egyáltalán nincs meg, hiszen néhány kivételtől eltekintve egyáltalán nem működnek előfizetői modellek. Ez az adókedvezmény igazi versenyt teremthetne, és nem a napi látogatottságok turbózásáért, sem az ügynökségi kedvezményekkel való machinálásért, hanem a lojális közönségért, azért, hogy kinek van minél több olyan olvasója, akinek a számára az adott szerkesztőség a legfontosabb mind közül.

Elcsépelt, de hasznos poén: nem mindegy, hogy az újságírók a társadalom őrkutyái vagy a hatalom és a hirdetők ölebei. Természetes, hogy egy idő után mindenki azt szolgálja, akinek kiszolgáltatott. A sajtó üzleti környezete mindenképpen és gyorsan változni fog. A lényeg, hogy ez olyan irányba történjen, hogy az államtól és a hirdetőktől kevésbé, a közönségtől jobban függjön a jövőben a sorsa. Nemcsak Magyarországon, hanem a világ sok-sok országában, mert ez globális probléma, kisebb és gyengébb demokratikus hagyományú és sérülékenyebb médiapiaccal rendelkező országokban, mint a miénk is, hamarabb kell szembenézni ezzel.

Ennek az új modellnek lehet sok eleme közül az egyik az, amit – egyáltalán nem kiforrott koncepcióként, hanem kötetlen beszélgetésben – felvetettem, annak pedig semmi köze sem a médiaadóhoz, sem ahhoz, hogy az államnak kellene eltartania a sajtót.