WEINEK LEONÁRD

a szerző további cikkei

Két fontos és pontos karcolat, György Péter a 2010. július 9-i számban és Csizmadia Ervin a 2010. július 16-i számban megjelent írásainak megállapításai indítottak e sorok megírására.

A többségében jóérzésű emberek által ugyanis nehezen elfogadható, a küzdő felek által mégis kiemelkedően preferált, már-már nélkülözhetetlen velejárója a politikai közéletnek az ellenfél vagy rosszabb esetben az ellenségkép identifikálása, hogy aztán pontosan tudható legyen, kit is kell legyőzni. Olykor már az is felmerül, hogy éppen fordítva van ez inkább, hogy az ellenfél és ellenség meghatározásához és öncélú legyőzéséhez kell maga a politika. Gyakorta tűnik úgy, hogy ez előbbi sokkalta fontosabb az utóbbinál, hacsak nem annyira biztos az adott politikai szereplő abban, hogy annyival jobban tudja, hogy mit kell tenni, és annyival jobban is teszi azt, hogy ennek megfelelő mértékben egyszerűen szükségesnek tekinti, és ezért kötelező undorral eltűri hivatásának e kellemetlen velejáróját, tudniillik kizárólag a közjó elősegítése érdekében. Már ha megengedhető magunknak a feltételezés, hogy a politika alapvetően egy eszköz, melynek önmagán kívül is van célja, mint például a közjó elősegítése, a tágabb közösségünk közös életének olyan módon való szervezése, amely előmozdítja a fejlődést, emeli az életminőségünket (kifejezetten nem csak a fogyasztási lehetőségeinkre gondolok), elismertségünket a környezetünkben élők szemében. Kiindulva abból, amit Kant mondott erről: „az emberi történelem végső értelme abban áll, hogy olyan politikai berendezkedéshez vezessen el, mely kedvez a jóakarat kiműveléséhez", reméljük, mindez nem luxus ebben a korban sem. Lehetséges azonban, hogy az emberi történelemnek csak nagyon az elején járunk, és az arzenál, az alkotó energia megkérdőjelezhető irányba szegeződik. Lehetséges, hogy tehát a közjó elősegítése érdekében vívott politikai küzdelem átbillenésre váró, de még kezdetleges állapotában vagyunk, amelyre még inkább a politikai küzdelem érdekében meghatározott mértékben fenntartott közjó a jellemző?

Minden bizonnyal hosszú és figyelmes időt kell szánnunk lencséink csiszolására, hogy kellő tisztánlátáshoz jussunk annak a bizonyos legyőzendő ellenfélnek az azonosításához, nemkülönben a győzedelmeskedés felé vezető út felépítéséhez, nehogy véletlenül tévesen azonosított ellenfelekkel harcoljuk végig az életünket, mely esetben a harcmodor is legvalószínűbben inadekvát lesz.

Fontos megállapítás a György Péter írásában megfogalmazott összegzés, miszerint „Társadalmat, Gesellschaftot nem könnyű Gemeinschaft nélkül létrehozni. De fordítva is lehetetlen. Organikus közösséget racionális társadalom nélkül elképzelni, ez csak a szélsőjobbnak ad zöld utat. A Fidesz legnagyobb, gyakorlatilag egyetlen ellenfele ma önmaga." Nem szívesen élnék olcsó fordulattal, de „fordítva", tehát az MSZP és az SZDSZ számára is többek között és kiváltképp ugyanez (volt) a lecke. Éppen ezen az alapon, éppen György Péter által is leírt módon az MSZP és az SZDSZ is megtette a magáét annak érdekében, hogy ilyen számban mellőzöttnek, a közösségi tagságuktól megfosztottnak érezzék magukat, és a csalódás, a társadalom perifériájára szorultságból adódó nyomasztó érzet kitermelje az aktuális szélsőséges mozgalmat. Csizmadia Ervin a Bethlen-korszakon keresztül a XX. századból hoz példát és állít párhuzamot, és kérdezi, hogy miért követjük el mindig ugyanazokat a hibákat. Valóban, ugyanilyen példákat lehetne hozni akár már az Árpád-korból is. Talán elég, ha a Szent István halála utáni hatalmi vákuumra és tömény ármánykodásra gondolunk, melynek sodrásában, ha kell, meg is vakítanak potenciális vezetőt, hogy aztán véres vargabetűket leírva mégis e vonulat kerülhessen helyzetbe, vagy még később ebben a korban az 1277-es rákosi gyűlésre, ahol egy fiatalkorút nagykorúsított és „emelt uralomra" csak azért, hogy ne az úgyszólván kézenfekvő vetélytárs legyen. A vetélytársba valahogy mintha zsigerből soha nem sikerülne belelátni a lehetőséget arra, hogy valamiképpen ő is elő tudná segíteni a közjót, és netán még együtt is lehetne működni vele. Sajnos úgy tűnik, nem túl könnyű a vetélytársban váltótársat, társat látni. Ennek következtében a pszichológiában jól ismert módon e finoman szólva bizalmatlanságból eredő reakciók egyre növekvő kilengéssel haladnak mind mélyebbre e negatív spirálban, eközben egyre szélesebb rétegeket már-már megbabonázva rántanak magukkal, egyszersmind a megosztottságot és a bizalmatlanságot tovább növelve.

Ugyancsak Csizmadia Ervin említi Hollandiát is a példaként felhozott nagykoalíciók sorában, amiről eszembe jutott Jared Diamond Összeomlás című igényes könyve, melyben arra próbál választ keresni, hogy az egyes civilizációk és társadalmak milyen nehézségeknek voltak kitéve történelmük során, és milyen módon buktak el vagy éppen maradtak fenn. A mindenkor számításba veendő ökológiai tényezőkön túl viszonylag hamar jut el minden esetben a társadalom fejlettségének kérdéséhez, többek között az egymástól való függőség mértékéhez és annak felvállalásához, ami végső soron súlyos bizalmi kérdés. Hollandiában nem ritka, hogy a szántóföldek 7-8 méterrel is a tengerszint alatt vannak, és az ottani honpolgárok magas fokú egymásrautaltság mellett tudják csak termőre fordítani a földet. Ezért alakult ki a közmondás, hogy „a Földet Isten teremtette, Hollandiát a hollandok". Ez akár optimizmusra is okot adhat, pedig minden bizonnyal a hollandok is emberből vannak, ugyanolyan kötöttségekkel, mint bármely más embertársunk a Földön. Észre kell azonban vennünk, hogy az egyes emberek meg tudták haladni önmagukat, fel tudták adni egyes korábbi meghatározottságaikat, és ennek eredményeképpen például 1918-ban nagykoalíciót is tudtak kötni. Mert ekkor is és karsztvízzel folytatott küzdelmük során is jól azonosították  azt, amin felül kell kerekedniük, és belátták, hogy ez a legkisebb rossz, ha mindannyiukra egyszerre tekintettel vannak.

Azt nem tudom, a tengerszint alá hány méter mélyre kell jutnia a magyar közéletnek ahhoz, hogy az emberek és a politika szereplői ne elforduljanak egymástól, hanem kezet nyújtsanak egymásnak. Addig is azonban szeretném csak emlékezetbe idézni Kis Jánosnak a 2010. április 30-i számban tett megállapítását (Fordulóponton, ÉS, 2010/17., ápr. 30.), hogy adott esetben a parlamenti mandátumokból következő lehetőségeket korlátozhatja a politikai megfontolás is. Nos, e tekintetben nem hagyhatjuk számításon kívül akár tisztán instrumentális működési mintázat mellett sem az emberi mérlegelés lehetőségét. Ez a lehetőség azonban mindenkinek adott, és adott volt eddig is. Biztosan nem korszerű és még kevésbé teljes életprogram, ahogy politikai programnak is méltatlanul kevés pusztán az ellenfélen való felülkerekedés, hacsak nem éppen önmagunkról van szó. Azonban, mint oly sok egyéb dolog, ez sem ismeri a pártpolitikai határokat és logókat.

Lehet, hogy beszélgetni kellene a hollandokkal, ha már (vagy még) egymással nem tudunk?

(A szerző Zugló polgármestere)