Az EKINT logikai hibái

Felismerve a téma fontosságát és időszerűségét, az ÉS szerkesztősége teret nyitott az alkotmányozásról és egy új alkotmányról szóló vitának. Az első megjelent publikációt az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, illetve annak munkatársai jegyzik (Majtényi László és Somody Bernadette: Legyen köztársaság!, ÉS, 2015/11., márc. 13.). Erre válaszolt Lendvai Ildikó (Az alkotmányról, ÉS, 2015/14., ápr. 3.) és Vitányi Iván (A nagy feladat előtt, ÉS, 2015/25., jún. 19.). Az EKINT összefoglalta a pártok körében végzett felmérését (Majtényi László, Somody Bernadette, Zsugyó Virág: Az alkotmányosság látszat és valóság között, ÉS, 2015/24., jún. 12.). Lazán a témához kapcsolódik Csizmadia Ervin eszmefuttatása (A társadalmi ellenállás korszaka felé?, ÉS, 2015/28., júl. 10.) és Tóth Zoltán válasza (Mélyebb gyökerek, ÉS, 2015/29., júl. 17.). Bár az utóbbi két írásban elfogadott céllal magam is egyetértek, ezek a művek nem konstruktívak abban az értelemben, hogy ki lehetne belőlük olvasni azt, mit kellene egy új alkotmányba beleírni. A közvetlenül az alkotmányozásról szóló írások közül csak Lendvai Ildikóé jelent tényleges gondolati előbbre lépést. Ezt alább részletesen kifejtem. A többi írás annak ellenére konzervatív, azaz valamilyen értelemben a jelenlegi, még pontosabban a volt helyzetet igyekszik akarva-akaratlan konzerválni, hogy szerzőik változást akarnak.

(Feltételek) Amikor egy akciót megtervezünk, akkor világosan meg kell határozni a célt, és tisztázni kell, hogy azt milyen feltételek közepette kívánjuk elérni. Kezdem az utóbbival.

Sokan azt állítják, hogy az eredendő bűn 2010-ben és utána követtetett el. Vitányi Iván például azt írja: „Abban, hogy nem egyszerű kormányváltásra van tehát szükség, hanem a demokratikus rendszer visszaállítására, még pontosabban az 1990. évinél teljesebb megalapozására. Meg kell tagadnunk a 2010-es »fülkeforradalmat«, de nem kell megtagadnunk – mint azt egyesek teszik – az 1990-es rendszerváltást. Csak éppen úgy akarunk visszatérni hozzá, hogy egyben levonjuk a tanulságokat, és kijavítjuk a hibáit. Hogy felzárkózzunk az Európai Unió törzsállamaihoz.” Amikor az EKINT első dolgozata így fogalmaz: „Nézetünk szerint az 1989–90-es alkotmányozó mozgalom eredményei védelemre érdemesek, sőt hazánk ezt követő húszéves teljesítményét dicsőséges fejezetnek tartjuk az alkotmányosság magyarországi történetében. A jogállami alkotmányozás az 1848-as áprilisi törvényeknek, az ezeket a szabadságharc bukása után részlegesen átmentő, a polgári átalakulást véglegesítő kiegyezés közjogi művének, valamint közvetlen előzményének, az 1946. évi I. törvénynek nyilvánvaló és szellemében méltó folytatása volt.”, szintén ezt sugallja. Ezen nézetek szerint egy kis kiigazítás, és máris a célnál vagyunk.

Furcsa módon az EKINT dolgozatának a fenti idézetet követő mondata így szól: „A harmadik köztársaság bukását nem alkotmánya, hanem züllöttsége okozta.” Mégis milyen alkotmány az, amelyik az országra szabadított egy züllött rendszert? Olyan, amelyik nem vette figyelembe azt, hogy melyik országnak lesz az alkotmánya, ott milyen a közgondolkodás és milyenek a társadalmi viselkedés normái. Tudjuk, hogy az 1989–90-es alkotmány készítésekor a német alkotmányt tekintették mintául. A német szabálykövető nép ennek minden előnyével és hátrányával. Ezzel szemben a magyar egy szabályokat áthágó nép, ugyancsak ennek minden előnyével és hátrányával. (Ez a két megállapítás értéksemleges. Nem tudok és nem is akarok állást foglalni abban, hogy melyik tulajdonság jobb.)

Ami működik az egyiknél, nem működik a másiknál és viszont.

A jelenlegi rendszer két főbűne a lopás és a rasszizmus. A lopás Antall József alatt kezdődött (székházügy, olajszőkítés, de részben ide tartozik a privatizáció is), és növekvő intenzitással minden kormány alatt folyt és folyik a mai napig. Hogy a jelenlegi politikai elit mennyire át van itatva a lopásnak természetes viselkedési formaként való elfogadásával, álljon itt csak egyetlen példa. Amikor az MSZP jelenlegi elnökét megválasztották, két nap alatt kiderült róla, hogy a szó erkölcsi értelmében jogszerűtlenül vett fel jelentős költségtérítéseket. Úgy nézett ki, hogy hatalmas botrány kerekedik, s le kell mondania. Azonban újabb két napon belül az is kiderült, hogy a Ház elnöke is felvette ugyanazokat a költségtérítéseket, ugyanolyan jogtalanul. Azóta minden rendben van, szó se esik a dologról. Értsük világosan: a parlament mindkét oldala sáros, s a történet 2010 után való.

A rasszizmus nem 2010 után bukkant föl, hanem már megjelent a rendszerváltás előtt a lakiteleki találkozó megszervezésével. Előfordult azonban 2010-ig is, bár kétségtelen, hogy 2010 után kapott erőre egy nyíltan rasszista pártnak a parlamentbe való bekerülésével, illetve a kormánypárt és a miniszterelnök sokszor kétértelmű, a holokauszt-emlékmű esetében nagyon is egyértelmű viselkedésével. (Meg kell jegyezni, hogy a rasszizmus sem a világban általában, sem Magyarországon kellően meg nem értett jelenség, ami jelenleg, és sokáig még, folyamatosan újratermelődik. Azonban ennek kifejtése egy külön elemzést vagy elemzések sorát követelné meg.) A kormányoldal rasszizmusa a jelen sorok írásának pillanatában a menekültek ellen irányul, de csak idő kérdése, hogy mikor fog másfelé fordulni és más célcsoportot veszélyeztetni.

Tegyük fel egy gondolatkísérlet erejéig, hogy 2018-ban a választások eredményeként új kormány kerül hatalomra. Hogy kikből áll ez a kormány, nem tudhatjuk. Gondoljunk csak a proteszt pártok más országokban bekövetkezett, váratlan és gyors sikereire. Akárhogyan lesz, az új kormányban lesznek új emberek. De az is egyértelmű, hogy a mostani politikai elit, akár kormányon van, akár ellenzéki, nem fog teljesen megsemmisülni, mert mindig vannak hűséges szavazók, a teljesítménytől függetlenül. Ott ülnek majd a régiek, és nyilván nem kívánnak lemondani magas jövedelmükről. Előnyük, hogy ők már tudják minden csínját-bínját, hogyan kell lopni. Mi a biztosíték arra, hogy a bizonyosan bekövetkező kísértésnek az új emberek ellent tudnak állni? Ha történetesen nem tudnak ellenállni, akkor az egyszerű állampolgárnak mi az előnye abból, hogy  nem azok lopnak, akik eddig, hanem mások? Semmi. Van-e értelme egy visszaállított, kiigazított alkotmánynak, ami megengedi, hogy megismétlődjék a társadalmi folyamatok lényegében ugyanazon trajektóriája, ami az EKINT kifejezésével élve a züllöttségbe vezet ismét? Nincs. Továbbá a feltételezett esetben a régiek egyik eszköze visszaszerezni a hatalmat éppen az, hogy bűnbe viszik az újakat, mert akkor mondhatják, hogy lám, az újak sem jobbak nálunk.

Röviden tehát az új alkotmány megszerkesztésekor azt kell szem előtt tartani, hogy az alkotmány olyan társadalom számára készül, ahol az emberek és szervezetek hajlamosak a szabályokat áthágni, és nagy a züllöttség ismétlődésének veszélye.

(Kevés hozzászólás) A vita kezdete óta eltelt négy hónap. Míg más, ennél kisebb jelentőségű ügyekben az ÉS hasábjain élénk vita szokott kibontakozni, egy számban akár több hozzászólással, most eddig a termés csak öt dolgozat (hivatalosan ide tartozik Kerék-Bárczy Szabolcs Forgatókönyv című írása is [ÉS, 2015/19., máj. 8.]). Nem várhatók írások a jelenleg kormányzó jobboldaltól, hiszen az az Alaptörvénnyel letette a voksát. Meglepő viszont, hogy a színes ellenzék soraiból csak egy ember szólalt meg. Ha az ellenzéknél hemzsegnének egy jövőbeli alkotmány variációi, nyilván propagálnák azokat. Tehát ezek nem léteznek. Meglehetősen furcsa helyzet, hiszen prüszkölnek – jogosan – az Alaptörvény miatt.

Véleményem szerint többről van szó, mint az ellenzék adott kérdésbeli felkészületlenségéről. Az alkotmány maga kényes ügy az ellenzéki pártoknak éppúgy, mint minden pártnak. A züllöttséget a pártok szervezték. Ezért egy új alkotmánynak másképp, megszorítóbban kell viszonyulnia a pártokhoz. Ez pedig a már élvezett és újra vagy először megszerezni remélt hatalom megszorítását jelenti. Teljesen valószerűtlen, hogy a pártok nyilatkozzanak arról, hogy jogaikról önként lemondanak. Más út viszont nincs. Innen már le is lehet vonni a következtetést, hogy az EKINT második cikkében részletezett kutatás koncepciója teljesen hibás: valamit szeretnénk csinálni, és a dolog koncepciójának kialakításához az ellenérdekelt felet kérdezzük meg.

(Cél) Csizmadia Ervin helyes célt fogalmazott meg: „sokpárti parlamentarizmus plurális struktúrával és nagyfokú társadalmi aktivitással”.

Fontos azonban, hogy a „nagyfokú társadalmi aktivitás” számára az új alkotmány eszközöket biztosítson. Amikor visszatekintett a rendszerváltás óta eltel időre, ezt Lendvai Ildikó másképp fogalmazta meg, mégpedig olyan módon, amivel szintén teljesen egyet lehet érteni: „A tömeges és folyamatos állampolgári beleszólás, részvétel, kontroll elmaradása volt az, ami szükségképpen vezetett az elitek döntéseinek és moráljának ellenőrizetlenségéhez. Igaz, hogy a köztársaság bukását nem alkotmánya okozta. De alkotmányából hiányzott az a mozgósító erő, a polgárok aktivitásának ösztönzése, ami védelmére sorakoztatta volna fel azokat, akiket szolgált.”

(Eszközök) Egy új alkotmánynak eszközöket kell nyújtania arra, hogy a polgárok a döntési helyzetben lévő politikusokat, mind országos, mind önkormányzati szinten, ellenőrizni tudják. Az ellenőrzés megvalósításának egyik formája a politikusok visszahívhatósága. Egy másik forma az, ha az állampolgárok közvetlenül is részt vehetnek a döntésekben azáltal, hogy bizonyos döntéseket közvetlenül ők hoznak meg, vagy azáltal, hogy a politikusokat döntéseik korrekciójára kényszerítik. Az utóbbi egy fontos, közvetett és semmiképpen sem kizárólagos formája az actio popularis visszaállítása, azaz, hogy meghatározott ügyekben mindenki fordulhasson az Alkotmánybírósághoz.

Mindezeknél is fontosabb azonban az állampolgár és az információ viszonyának új szabályozása. Alapértelmezésben a közügyekhez kapcsolódó információknak nyilvánosaknak, mindenki számára elérhetőknek kell lenniük. A törvény csak kivételes esetekben adhat engedélyt a titkosításra. Az információk jogtalan visszatartását pedig súlyosan szankcionálni kell.

Vannak intézmények, amelyek így vagy úgy kontrollját jelenthetik a politikusok cselekedeteinek. Ide tartozik az államelnöki funkció, az Alkotmánybíróság, a mindenkori legfelső bírói fórum. Fontos, hogy ezek függetlenek legyenek a mindenkori politikusoktól. Függetlenség alatt teljes függetlenséget értek, nem csupán azt, hogy működésükbe, döntéseikbe a politikusok nem szólhatnak bele. Ez pedig azt jelenti, hogy a funkciót betöltő személy vagy személyek kiválasztására se legyen a politikusoknak az egyszerű állampolgárnál több ráhatásuk, illetve az intézmények pénzügyileg is függetlenek legyenek, például a mindenkori költségvetés meghatározott százalékát kapják. Hasonlóképpen az állami hírközlő szerveknek is függetleneknek kell lenniük.

(Összefoglalás) Egy leendő új alkotmánynak az 1989–90-es alkotmánytól eltérő, új elveken kell alapulnia. Ennek lényege a politikusok mozgásterének szűkítése és új, hatékony ellenőrzési mechanizmusok kiépítése, amelyekbe részben minden állampolgár bekapcsolódhat, részben pedig teljesen független intézményekben valósulnak meg. Az új alkotmánynak jelentősen meg kell könnyítenie, hogy az állampolgárok hozzájussanak a közügyeket érintő információkhoz. Az új alkotmány elveiről nem a züllöttséget létrehozó politikusokkal kell konzultálni, hanem valódi társadalmi vitában kell kiérlelni.