Államtitkári nyilatkozatok

VISSZHANG - LX. évfolyam, 5. szám, 2016. február 5.

Bitay Márton, a Földművelésügyi Minisztérium földekért felelős államtitkára interjút adott a pestisracok.hu lapnak. Ebben olyan koncepciót vázol fel a magyar mezőgazdaság számára, amely az ország kárára valósulna meg. A koncepció lényege, hogy a föld a kisbirtokosok kezében lesz. (Lásd Kun István: Torgyán rikító jelmezben, ÉS, 2015/43., okt. 22.) A kisbirtok mérete nála most 150 hektár. 15 éve, az első Orbán-kormány idejében ez inkább 70–80 hektár volt, hiszen akkor is hasonló koncepció alapján akarták átszervezni a mezőgazdaságot. Az alábbiakban 150 hektáros gazdaságokkal fogok számolni, hogy szinkronban legyek Bitayval.

Az államtitkár az interjú során arról tesz tanúbizonyságot, hogy alapvető szakmai, történeti, agrártörténeti és közgazdasági ismeretekkel sem rendelkezik, és nem barátja a számoknak. Először a számokkal elkövetett tévedéseit veszem sorra.

1. Felteszi a költői kérdést: „Az az állítás igaz, hogy a családi gazdaságok a gyerekeiket, a szomszédjaikat fogják foglalkoztatni, és nem a fél falunak fognak állást adni, na de ha a faluban van 22 családi gazdaság?”, azt sugallva, hogy akkor a falu foglalkoztatottsága megoldott, de ezt nem fejti ki, mert a következő mondatban már Ausztriáról beszél. Tehát akkor számoljunk! 22 gazdaság 150 hektárral 3300 hektár. Ez egy közepes falu úgy 2200 lakossal. Egy családi gazdaságba nem kell 10 ember se, de számoljunk ennyivel. Tehát a mezőgazdaság 220 embernek fog kenyeret adni, a falu népe 10 százalékának. Legyünk optimisták, van 500 gyermek. Az iskolában, az önkormányzaton, postán, rendőrségen dolgozik még 100 ember. Vannak nyugdíjasok, mondjuk az egyszerűbb számolás végett 280. Ez eddig 1100, a falu fele. A másik felének ki ad munkát? Vagyis az elaprózott birtok nem old meg semmit.

2. Amit az osztrák gazdálkodókról mond, megszívlelendő: „Az osztrák paraszt renoméja ma erősebb, mint egy osztrák bankárnak. Az osztrák parasztnak van társadalmi elismertsége, mert nem csak agrárgazdasággal foglalkozik, hanem télen szálláskiadással, nyáron biciklibérléssel, és mellette van 25 tehene, van hozzá uniós támogatása, adnak neki hazai hiteleket, és ami a legjobb: végtermékeket termel. Nem megfeji a tehenet és leadja a tejet, hanem sajtot, túrót, vajat készít belőle. Az egészben pedig az a szenzáció, hogy utána besétál a faluban lévő Sparba, és ott el is tudja adni. Nálunk ez hiányzik. Nem tud a termékével piacra jutni, miközben ráadásul a termelők többsége alapanyagot állít elő. A tömegtermelésű alapanyag-termelésnek semmi értelme nincsen” (kiemelés az eredeti szövegben). Azzal magam is egyetértek, hogy több lábon kell állni, és a hozzáadott értéket, vagyis a feldolgozottság szintjét emelni kell. Olyannyira értek egyet, hogy ezt már réges-régen megírtuk szerzőtársammal (Lakner Zoltán–Vizvári Béla: A magyar agrárium szerkezetének működéséről, Valóság, 2001., No. 2, 28–43.).De nézzük, mire képes egy gazda 25 tehénnel! Egy tehén átlagosan 305 napig fejhető (magyarasztal.blog.hu). Ezen időszak alatt napi átlagban mintegy 25 liter tejet ad. Ez összesen 7625 liter. A 25 tehén évi termelése pedig 190 625 liter. Nagy lyukú sajt egyenértékesben számolok, amelynek kilogrammja 11 liter tejből készül. Tehát az osztrák gazda által termelt tejből 17 330 kg sajt készíthető. Ezt nem tudja eladni a falujában. Akkor sem tudja eladni, ha nem egyféle terméket készít, hanem többet, ahogy az idézett szöveg is mondja. És ez a lényeg! Akár tejről van szó, akár annak feldolgozott formáiról, annak értékesítése nem megy közvetlenül, hanem csak felvásárlón keresztül. Csakhogy az osztrák gazdáknak csak a hatoda olyan, hogy bevételének több mint10 százaléka származik közvetlen értékesítésből (foodcoops.at). Egyébként az is teljesen irreális elképzelés, hogy a gazdák tömegének lenne tejfeldolgozó üzeme. Ez a közgazdaságtan egyik alapvető fogalmával, a méretgazdaságossággal összefüggő kérdés. Ezzel szemben van üzeme a gazdák által létrehozott szövetkezeteknek. Az osztrák Spar helyi beszállítóinak száma is nagyon kevés, mindössze 2500.

3. Ami a jelenlegi földeladásokat illeti, Bitay ezt mondja az interjú szerint: „Az összes állami terület 5 százalékát értékesítjük most, summa 350 ezer hektár az, amit megvehetnek a gazdák. Öt százalékról beszélünk, miközben a földműveseknek földre van szükségük.” Nos, az, aminek az 5 százaléka 350 ezer hektár, az 7 millió hektár. Magyarország egész területe 9,3 millió hektár, alig valamivel több ennél. Viszont abból le kell számítani a településeket Budapesttel az élen, a Balatont, a 10 000 tavat, a Dunát, a Tiszát és a többi folyót, az utakat. Közismert, nyilván az államtitkár is tudja, ha ezzel foglalkozik, hogy a Magyarországon a mezőgazdaságilag megművelhető terület mindössze 4 millió hektár, amelynek jelentős része nem állami tulajdonban van. Sokkal közelebb lehet az igazsághoz az, hogy most a még állami kézben lévő művelhető földterület 50 százalékát, vagyis felét adják el.

Bitay érvelésének másik fele a „homo sovieticus”-szal való fenyegetés. Ez a történelem és az agrártörténet eltorzítása. 1945 előtt homo sovieticus nem volt az országban. De akkor is a nagybirtok volt hatékony. A kisbirtok jóval a mai színvonal alatti megélhetést tudott csak biztosítani. A homo sovieticus teljesítménye sem lebecsülendő. A magyar volt abban az időben a két tisztán befizető agrárium egyike. Ma nem igazán beszélhetünk homo sovieticusról, sokkal inkább homo capitalisticusról, akinek magatartását a profit megszerzése vezérli. Ennek egyik fő összetevője pedig a költség, illetve a fentebb már említett mérethatékonyság, amiről Bitay úr szemmel láthatólag nem tud. Az emberiség mindig hatékonyabban csinált valamit, ha volt arra módszere. Sem géprombolással, sem lázadásokkal a fejlődést megállítani nem lehet. Ha a magyar termelő kicsinysége okán drágán termel, akkor először a nemzetközi piac nem fog tőle vásárolni, majd a jelenlegi nyitott határok mellett villámgyorsan olcsóbb külföldi termékkel fogja helyettesíteni a magyar terméket idehaza is. Az elszegényedett magyar vásárló pedig lelkifurdalás nélkül fogja az olcsóbbat választani. Szakmailag az húzódik meg az egész mögött, hogy még az ipar sem gépesíthető olyan sikeresen, mint a szántóföldi növénytermesztés. Ezért ma gépesítés nélkül nem lehet versenyképesen termelni. De a gépi kapacitások jóval nagyobbak egy családi gazdaság igényeinél. Ezért a kis gazdaságoknak kell nagy kapacitásokat, beleértve például a megszerzésükre felvett hitelek terheit eltartani. Az 1990 előtti sikeres magyar mezőgazdaság három pilléren nyugodott: korszerű technológia, kiváló munkamegosztás a kisüzem és a nagyüzem között és a felesleges munkaerőt felszívó melléküzemág. Az utóbbit a kis tőkeerőt jelentő családi gazdaságok megteremteni képtelenek, nagyüzem meg nincs. A dolog színtisztán szakma, homo sovieticus vagy homo capitalisticus típusú zagyvaságoknak nincs köze hozzá.

Nem kellene haragudni a „külföldi multi[ra], aki idejön, lefölözi a hasznot, és elmegy”, hanem fel kellene fogni ésszel a szerepét, nevezetesen azt, hogy az szervezi a kistermelők produktumát áruvá, és juttatja el messze földre. Így van ez az államtitkár úr által említett „hazai” példák esetében is, amelyek külföldön bejegyzett, tehát valójában nemzetközi cégek, és állításával ellentétben külföldön is adóznak. A mindenkori magyar kormány számára megfontolandó, hogy a termeltetőket vonzza Magyarországra, működjenek azok akár a mezőgazdasági, élelmiszeripari vagy ipari szektorban. Ezek a cégek alkalmasak nagy mennyiségű magyar árut eljuttatni a világpiacra.  

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 12. szám, 2017. március 24.
LX. évfolyam, 36. szám, 2016. szeptember 9.
LX. évfolyam, 25. szám, 2016. június 24.
Élet és Irodalom 2024