Vitányi Iván

a szerző további cikkei

A kérdés nem a válság maga, hanem hogy meddig tart, milyen nagy lesz és mi jön utána. Egy-két hónapig - évig - évtizedig? Csak a pénzgazdaságra terjed ki, vagy az egész gazdaságra, sőt az állami, társadalmi, kulturális élet egészére? Csak néhány bankár megy tönkre, vagy emberek, népek milliói? Utána visszaállunk a régi kerékvágásba, vagy minden másképp lesz - jön a protekcionizmus, egy újfajta szocializmus, esetleg jobb- vagy baloldali, állami vagy nemzeti diktatúra?

(Mi van válságban?) Az 1968 utáni posztmodern világ, vagy maga a kapitalizmus? Vagy talán még egyetemesebb határkőhöz érkeztünk? Fritjof Capra már évekkel ezelőtt azt állította, hogy az emberiség összes nagy létezési kerete alapjában rendül meg. Kimerülnek a természeti erőforrá­sok, mert felelőtlenül gazdálkodunk velük. Megrendül az emberi társadalom évezredes patriarchális rendje. Mivel azonban nincsen helyette más, elérkezünk a semmibe. A legszélesebb értelemben vett emberi kultúra, hétmilliárd ember magatartásrendszere kerül válságba.

A Római Klub évtizedekkel ezelőtt világgá kiáltotta, hogy ha gátlástalanul használjuk újonnan teremtett lehetőségeinket, nem fenntartható az emberi élet. Immanuel Wallerstein évtizedek óta mondja, hogy a „centrum-periféria" világméretű kizsákmányolására épülő rendszer eljut a szakadék szélére. Ulrich Beck és társai mind keményebb szavakkal írják le az individualizálódás veszélyeit. Manuel Castells ugyanezt fogalmazza meg a hálózati kapcsolatok monstrummá növekedésében. Most értjük Sartre szavainak borzalmát: „az ember szabadságra ítéltetett", azaz megkaptuk, de nem tudunk vele mit kezdeni. Kant szerint az emberi együttélés „társiatlan társiasság" - ez váltott most át még rosszabbra, „társas társtalansággá".

Meg kell tehát kérdeznünk, hogy hogyan tudunk együtt élni a válsággal.

A válságok szükségszerűek, hozzátartoznak az ember létezésmódjához. Az egyenes vonalú és ütemű fejlődés ugyanis csak utópia, illuzórikus vágyálom. A természet folyamatai nem mechanikusan egyenletesek. A mozgás útja az energia sűrűsödése és ritkulása, ez történik az atomban, így halad előre a fény. Amit első fokon egyenesnek látunk, másodfokon szinuszgörbével írjuk le.

Az emberi élet, az emberi közösség fejlődése is szinuszgörbét követ. Hogyan érzékeljük ezt?

A primitív törzsi társadalomban a veszedelem még ömlesztve jelentkezik: a vihar, a tenger- vagy folyóár, a mamutcsorda, az oroszlán, az ellenséges törzs támadása, az aszály, az ínség, a betegség, a baleset kiszámíthatatlanul, folytonosan fenyeget. A ciklikusság folytonos. Reggelre jő az éj, nyárra a tél, munkára a pihenés, ébrenlétre az alvás, életre a halál, halálra a születés.

(Magyarázat vagy öncsalás: Maja-fátyol) A kiszolgáltatottságot átérezve azonban az ember nem akar folyton lehetőségeinek határain elmélkedni. Magyarázatot, fogódzót keres, hogy ne kelljen mindig rettegnie. Ha nem talál ilyet, inkább hajlamos az öncsalásra, mint a szembenézésre. Schopenhauer a hindu mitológiát idézi: erre való a Maja-fátyol: eltakarjuk vele a világ borzalmait, hogy átadhassuk magunkat az illúzióknak.

Ugyanerre szolgálnak a nagy vallások, az élet és a halál, a feltámadás és az újjászületés mítoszai. Ormuzd és Ahriman, Istár, Ízisz és Ozirisz, Dionüszosz és Jézus Krisztus csodálatos története fogódzót ad az ember számá­ra. Nem csupán lenge fátylat, hanem fátylak, függönyök és felhők egymásba fonódását. A pusztulás és a felmagasztosulás mindent átható elméletét. Az apokalipszis (a világvége, a végső pusztulás) - és az eszkatológia (eszkhaton = az idők vége) vagy a chiliasmus (a meg­váltó eljövetele) hitének kettősségét.

Újkor előtti formájában azonban ez még nem azonos a válság élményével. Végső igazságtételt ígér, nem a menny és a pokol szinuszgörbéjét. A viszonylagos rend, jólét és a fenyegető válság kényszerű váltakozása már a modern kor hozománya. A piac-pénz-polgárság világáé. Ha úgy tetszik: a kapitalizmusé.

Az új világállapot alapvető élménye a szakadatlan és irreverzibilis változás. Úgy mondják, hogy erre Fontenelle figyelt fel először. Száz évig élt (1657-1757), és azt tapasztalta, hogy ez alatt alapjaiban más lett a világ.

Lévi-Strauss szerint a régi társadalmak mozgása az óraműhöz hasonlított, az újé pedig úgy tör előre, mint a gőzmozdony. És még Dür­ren­mat­tot is hozzágondolhatjuk, mert a vonaton ülők sokszor úgy érzik, hogy alagútba futottak, nem tudják, merre száguld a lokomotív. Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk a válságok szerepét és élményét. És megérthetjük az emberek millióit, akik el akarták és akarják kerülni, hogy ezzel az élménnyel szembenézzenek. Szemük elé tartják tehát a Maja-fátylat.

A fátyol azonban időnkint magától is felfesik. Kétféleképpen is.

(Forradalom és válság) Az újkor első szakaszát az jellemezte, hogy a gazdaság és művelői független­ségre törekedtek, és velük szemben állt a feudális állam abszolút hatalma. Ennek a kornak nagy fordulópontjait, válságait a forradalom vezette le. A forradalmak kora 1648-tól 1968-ig, kétszázhúsz éven át tartott. Oliver Cromwelltől Jancsó Miklósig és Miloš Formanig, akik a Fényes szelekben és a Hairben egyszerre mutatták meg a forradalmak magával ragadó romantikus szépségét és elavulását.

Helyüket fokozatosan a válságok vették át. Most már nem a fejedelmi abszolutizmust kell legyőzni, hanem a gazdaság fejlődésének gátjait, anomáliáit, abszolutizmusát és a társadalom szövevényének ellenállását, bizonytalanságát, Maja-fátyolosságát.

Nem Marx találta ki. Óriási irodalmi van a korábbi pénzügyi válságoknak (különösen az 1631-es francia krízisnek). Adam Smith vagy Ricardo fejezeteket szentel ennek a kérdésnek. És folytathatjuk a sort Kondratyevig és tovább.

A válságok tehát törvényszerűek. Az ember nem tökéletes lény. Ha pedig vannak hibái, azok törvényszerűen összesűrűsödnek. És bejelentés nélkül eljön a félelem pillanata. Megjelenése tehát apokaliptikus. A gazdaság + társadalom + állam mozgása időnként kilép abból a körből, amit az épp ott és akkor élő ember - a Maya fátylán át - racionálisnak és jogosnak talál. Olyasmi történik, ami előreláthatatlan, egyaránt vezet nagy katasztrófákhoz és új vívmányokhoz. Hirtelen elszegényedéshez, fasizmushoz, világháborúhoz. És új fejlődési lehetőségekhez, például a jóléti államhoz.

Ebben a helyzetben a hagyományos eszkatológia már nem ad elég megnyugvást a magát elhagyottnak érző ember számára. Robert Bult­mann, a nagy protestáns teológus szerint ezért következett be az esz­ka­toló­gia szekularizációja. Amit ő Vico, Herder, Kant, Hegel, Marx tanaival jellemez. Mann­heim Károly a sort a liberális, a konzervatív és a szocialista chi­liasz­ti­kával, megváltás-hittel folytatja.

Az emberiség tehát nem vette le a Maja-fátylat, legfeljebb újabb és újabb formáját alakítja ki. A torzító tükörtől a torzító képernyőig. Hogy aztán régi, új és legújabb formájában egyaránt viselje, használja.

(Mi van válságban, és mit várhatunk) Az emberi lét mai szövevényét három hálózat egymásba folyó, különálló, összekapcsolódó szerves gubancával lehet jellemezni. 1) gazdaság, 2) a társas viszonyok, 3) a szervezett társadalom, azaz az állam. Egymáshoz való viszonyuk (itt Dahrendorfot idézhetem) akkor jó, ha komplementer, ha tehát egymást erősítik. Válság pedig akkor van, ha a komplementer-szimmetria megrendül. Most mindhárom összetevő bajban van. A „szabadságra ítélt" ember magára maradt, és még nem tudja, merre lépjen. Mindenesetre maga elé tartja a fátylat, hogy addig is élhessen a pillantnak. Az állam pedig nem találta meg a közvetítés és a cselekvés közötti helyes utat, egyik szeme elől a gazdaság, másik elől a társadalom fátyla takarja el a közvetítéstől a cselekvés felé vezető utat.

(Most és nálunk) A kibontakozás legnagyobb akadálya, hogy sem a politika, sem a társadalom, sem a gazdaság nem akarja levenni a Maja-fátylat, sem külföldön, sem nálunk. A Lehman Brothers vezetői talán elolvasták azokat a cikkeket, amelyek előre jelezték, hogy itt a válság, mégis váratlanul érte őket. Obama sem beszélt egy szót sem választási szónoklataiban erről a lehetőségről.

Zsákutcás fejlődésünk következtében mi is hajlunk arra, hogy a kegyetlen valósággal való szembenézés helyett felvegyük a nemzeti hímzéssel díszített Maja-fátylat. Ha válság tör ki a világban, adott a klasszikus válasz: „hozzánk nem fog begyűrűzni". Ezt most is megismételtük. És ha már hozzákezdünk a szükséges intézkedésekhez, mindig a kedvezőbb előrejelzésekből indulunk ki, ezért megígérjük, hogy nem fog fájni. Akinek pedig nincs intézkedési kötelezettsége, azt hirdeti, hogy ő tudja az utat, amelyen a purgatórium elkerülésével szállhatunk fel a mennyországba. A társadalom pedig - bár titkos eszével tudja, hogy nem igaz - mégis így akarja hinni. Nem akar a maga valóságában szembenézni a világválság szükségszerű következményeivel, és így jó esélye van elmulasztani a majdan belőle származó lehetőségeket is.

Le kell vennünk tehát a Maja-fátylat, legalább hétköznapokon. Lehetséges, hogy most ez elkezdődik?