Szellemhajó

Csurka-felejtésről volt szó az ÉS-ben (György Péter: Annales temporis acti; Csurka István, 2014/5., jan. 31.), de az írás csak súrolta Csurka politikusi munkásságát, melyre úgy szokás emlékezgetni: antiszemita volt. Ez tény, de így annyi, mint a „magyar ártatlansági” – vagy „német megszállási” – emlékműre legyinteni: a Fidesz csak a jobbikosoknak gazsulál. Pedig nem.

Az emlékmű eszméi Csurkánál fellelhetők, ő is hajlamos volt megfeledkezni „apróságokról”, Horthy szerepéről, a zsidótörvényekről – beterjesztőikről, támogatóikról, végrehajtóikról –, Kamenyec-Podolszkijról, Újvidékről stb.: „Magyarországon 1944. március 19-e után, a német megszállás után német parancsra, de részbeni magyar nyilas segédlettel esztelen, gonosz, embertelen zsidóüldözés folyt, majd ugyanezen év október 15‑e után nyilas hatalom is dühöngött az ország egyre kisebbedő részén. Ezzel a szomorú és becstelen történettel, amelynek nem minden szereplője volt felelős és becstelen, az egész magyarságot meg lehetett vádolni 1945 óta, és meg lehet ma is.” (Táncolók és táncoltatók; 1995. febr. 15.; in: Minden, ami van, Püski, Budapest, 1998.; 784. o.) Visszatérő jelenség nála is, hogy a múlt – folyamatos jelen: „A magyar társadalom nem folytathatta magát ott, ahol az 1944‑es német megszállással, majd a szovjet beözönléssel abbamaradt a történelme. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság fennhatósága alatt kierőszakolt, és a magyar középosztály pusztulásának kezdetét jelentő féldemokráciát kellett összebütykölnie. (...) A magyarságnak, a magyar értelmiségnek és a magyar keresztény középosztálynak 1945 óta azt kell eltűrnie, hogy egy-egy részét valamilyen címen kiközösítették. »Reakciós«, »jobboldali«, »népellenes«, majd: »népi«; most: »szélsőséges«, »nacionalista« és így tovább. Csak a címke változott, de egy-két valóban vétkes, a háború végén rossz útra tért emberen kívül mindig nemzeti demokratákról, konzervatív értékekről, minőségi magyarokról volt szó.” (Nemzeti összefogás, 1996. július 4., uo., 1159., 1166. o.)

Vagyis Csurka kísért, nem felejtették el. Nemcsak a Jobbik építkezik belőle, hanem a Fidesz egy része és eszmei támogatói is: „Ha röntgen tárgyilagosságával átvilágítjuk a 88-89 óta folyó magyar átalakulást, minden felvételen, mellkasban, hasban és végtagokban egyaránt egy góc uralkodó jelenlétét tapasztalhatjuk.” Persze az SZDSZ volt az orvosi értelemben vett „góc”, vagyis: „Kövér nem kertel: Az SZDSZ maga a rák” (Táncolók és táncoltatók; uo., 783. o.; Magyar Hírlap; 2009.aug. 1.,1–4–5. o.) A „bilderbergezés” vagy az őrző-védők, azaz „inkalosok” vagy eredetiben: „makkabisok importja” is Csurka-hagyaték. (Régi trükk új szereplőkkel, 1997. V–VI., uo. 1314. o.; A Budapesti Banda; 1998. I. 15., uo., 1444. o.; A „fordulat éve” és évei, 1994. dec. 22.; uo., 743. o.). Csurka úgy tartotta, hogy ő a „jobbik”. Kövér László is. Előbbi a „magyarság jobbik részéről”, utóbbi a „polgári oldalról” mint a „jobbik oldalról” szólt. (Fideszbe-döngölés; 1997. ápr. 24., uo. 1314 .o.; Párbeszéd; Elhangzott 1990. szept. 7-én, uo. 247. o.; Kis Ferenc és Villányi Károly: A Fidesz stílusán nem kell változtatni; Magyar Nemzet, 2003. máj. 17., 5. o.)

Csurka próbálta ki a párt-mozgalom modellt. 2002 után – mások mellett – főleg Kerényi Imre segítette át a tagságot a Magyar Út körökből a polgáriakba. Csurka központi irányítást szervezett, Kerényi decentralizációt hirdetett. Csurka polgári engedetlenségre szólította föl híveit: ne vegyenek villamosjegyet, ne fizessenek közüzemi számlát, ne fogjanak kezet „velük”; Kerényi bojkottot hirdetett médiaszereplőkkel és orgánumokkal szemben: „Zuhanjon a nézettség.” (Ünnepi beszéd március idusán, 1996. ápr. 15., uo.1095. o.; Sumákország, 1995. márc. 23., uo., 820. o.; illetve például: Médiaegyensúly – 4. Aczél Endre, Magyar Nemzet, 2002. jún. 14., uo. 50. o.) Kerényit chartás múltja óvta, „kunbélázhatott”: „A kunbélák uralkodói csoportosulása zárvány a borostyánban. 100 éves göb az 1100 éves drágakőben. Ezek terroristák. Idegen hatalmakra és fegyverekre támaszkodnak. Egymás között szaporodnak. Nemzetellenes apparátusokba tömörülnek.” Csurka morgott, hogy semmit sem mondhat, de úgy mondta: „beltenyészet”, máshol meg, hogy: „Az SZDSZ terroristagyanús” (Médiaegyensúly – 5. Demszky Gábor, Magyar Nemzet, 2002. jún. 21., uo. 65. o.; Bankok, bankárok, ordas csalafintaságok, 1995. márc. 15., uo., 808. o.; illetve 1997. júl. 3., uo., 1354. o.).

Konjunktúralovag volt. Régi tudás, hogy az internacionalizáció, azaz a globalizáció a várakozásokkal ellentétben nem sorvasztja, erősíti a „nemzeti tényezőt”, például mert „a nemzetek feletti monopóliumok nemzetellenessége a fejlett tőkésországok tömegeit és kisburzsoáziáját is ellenállással, ellenérzésekkel tölti el; a különböző társadalmi erők a nemzeti érzésre apellálnak a nemzetek feletti monopóliumokkal szemben.” (Berecz János: A nemzeti és a nemzetközi érdekek dialektikájáról; Politikatudományi Tanulmányok, Kossuth Könyvkiadó, 1982., 260. o.) Tudta, hogy nem „uszálykormányos”, hanem vontatóhajónak vagy jégtörőnek a parancsnoka. Számító volt: számított a vesztesekre. Bejött: centristának fogadták el az ő örökébe lépő Fideszt, és nyelvének használata ellenére sem tartották szélsőségesnek, pedig 1989-es értelemben az volt. Ezt akarta: „Politikai célunk az, hogy a jobboldalon legyen a centrum!” (Beszéd a Magyar Út körök első országos gyűlésén, 1993. júl. 8., uo., 493. o.)

2010 után jött el végképp az ideje. Ő mondta ki, hogy rendszerváltás után jogos visszamenőleges hatállyal törvénykezni, sőt, „önvédelmi törvényeket” „minden független nemzeti közösségnek” joga van alkotni: „Újszerű ez? Igen, kicsit szokatlan.” (Mások mellett az alapszerződések felülvizsgálatáról és a privatizációról beszélt; Elnöki beszámoló a MIÉP V. országos gyűlésén, 1996. dec. 7., uo. 1239. o.) Az Alkotmánybíróság korlátozását is pedzegette, bár szerinte annak magát kellene korlátozni, ha a „magyarság létérdeke” ezt kívánja. Ha mégsem, úgy: „Kérdés, hogy képes lesz-e a kormánytöbbség megmaradni a törvényesség és az alkotmányosság útján, és nem maga az Alkotmánybíróság kényszeríti az erről való letérésre” (a kárpótlásról volt szó; Föld, Alkotmány, Rendszerváltozás; 1991. jún. 2., uo., 263. o.). Először mondta ki a „szabadságharc” nélkülözhetetlenségét, vagyis, hogy „ne legyünk gyarmat”: „Most tehát úgy látszik, újra szabadságharcot kell kezdenünk azért, hogy a saját igényeink, saját szándékaink és a saját módszereink szerint fejlődhessünk. Elég volt a rendszerimportból, amely mindig gyarmatosítás.” (Elnöki beszámoló a MIÉP V. országos gyűlésén, uo. 1227. o.)

Mégsem szabad Csurkát szellemi vezérnek látni, és nem okolhatjuk őt mindenért; mintha kívüle nem lettek volna, és nem volnának borzalmas és veszedelmes nézeteket vallók közöttünk. Kopátsy Sándor közgazdász – akit Matolcsy György úgy méltatott: „atyai barátom, sőt mesterem” – ilyen volt. Csurka is vállalta. (Csurka: A budapesti banda, uo., 1442. o. vagy: Bankok, bankárok, ordas csalafintaságok; uo., 802. o.; Matolcsy György: Élő emlékeink; A Széchenyi Terv világa; Válasz Könyvkiadó, Bp., 2002., 123. o.). Kopátsy 1998‑ban – mások mellett – Matolcsy szerkesztésében és kiadói gondozásában (Kai­rosz Kiadó és Növekedéskutató) adta közre történetfilozófiai fejtegetéseit (Nyugat felé). Ebben megoldásokat javasolt a túlnépesedésből fakadó problémákra: „Ha a kelleténél több az ember, akkor az emberiség jövője szempontjából hasznos a gyérítése. (...) Ha az emberi társadalmak nem képesek másként megoldani a termelőerőikkel összhangban lévő népszaporulatot, akkor szükségszerű, tehát hasznos a háború is. Aki tehát a háború ellen akar harcolni, harcoljon a feltételek nélküli szaporodás ellen.” (356. o.) „Érzem a veszélyét, mégis újra kimondom, minden társadalmi egységnek joga van az érdekeiért minden eszközzel harcolni. Csak az olyan eszköz vethető el erkölcsi szempontból, amelyik végső soron árt a célnak, amelyért folyik. Az élettérért folyó háborúkat olyan célért vívták, amelyek előrevitték az emberiség sorsát, hiszen azt szolgálták, hogy az emberiség rendelkezésére álló szűk élettérből azok részesüljenek jobban, akik erősebbek” (362. o.).

Hol van ettől Csurka?

A téma aktuális, Kopátsy szerint: „A világ népességére a kontraszelekció a jellemző, a társadalmak gazdagabb, civilizáltabb negyede nem, a szegényebb kétharmada pedig mértéktelenül szaporodik. Lényegében ugyanez jellemző ma a fejlett országokon belül is: a gazdagok, még inkább a magasan képzettek természetes szaporulata negatív, a leszakadt rétegekben viszont – annak ellenére, hogy az ország össznépessége csökken – gyors a népesség növekedése. Vagyis mind az emberiség egészére, mind a fejlett országok lakosságára az a jellemző, hogy ott nincs népszaporulat, ahol a felnevelés feltételei jók, és ott van nagyon magas, ahol ezek rosszak. Ezen belül különösen nagy a természetes népszaporulat ott, ahol az utódok társadalmi felemelkedése szinte reménytelen.” (Kopátsy uo., 302. o.)

Ide vág, hogy a Heti Válasz Bogár László közgazdásznak, az első Orbán-kormány mellett működő Stratégiai Elemző Központ vezetőjének 2013 januárjában olyan kijelentést tulajdonított, miszerint a magyar társadalom „alsó egyharmada” „menthetetlen”. Bogár elhatárolódott az interjútól: kiforgatták a szavait. 2013 márciusában a sonline.hu hírportálnak mégis lényegében megismételte, hogy vannak a társadalomban „menthetetlenek”. Vagyis ugyanarról beszélt, mint Kopátsy 1998-ban:

„– Mi a megoldás? Az »út szélén« hagyni hárommillió embert?

– Ennek a helyzetnek a kezelése irtózatos feszültséget okoz, s legalább ilyen fontos: hogyan fojtsuk el e réteg bővített újratermelődését? Legalább ösztönözni nem kéne ezt. Az elmúlt három évben ez a kormány legalább megpróbálja. A gyermekvállalást adókedvezménnyel támogatja, azaz ahhoz köti a támogatást, hogy van-e hozzá kellő jövedelem. Tudom, ez komoly feszültséget kelt. Nem mondja ki ugyan, de attól még így van: a gyerek oda szülessen, ahol az anyagi feltételek rendelkezésre állnak a felneveléséhez. Ezt lehet erkölcsileg bírálni, azt mondani, hogy csúnya dolog. A legocsmányabb egyébként, hogy pont azok az erők kiabálnak a legjobban, amelyek az elmúlt 30–35 évben Aczél György és Soros György kiegyezéséhez asszisztáltak az ország kifosztása, egy Magyarország elnevezésű lokalitás fölszámolása érdekében. Mert a rendszerváltás nem volt más, mint Aczél (a lokális SZDSZ) és Soros (a globális SZDSZ) kiegyezése” (www.sonline.hu, 2013. március 25.). Csurka szerint a „Kun Bélások”, az „uralomnak Péter Gábor és Aczél György óta tartó szála” Soros György támogatásával „új betelepülésre”, „idegen honfoglalásra” készítette elő hazánkat. Másutt „zsidó betelepülőkről” meg arról beszél, hogy: „A cigányság egy része ma előőrs. A betelepítés és a magyarságot a saját hazájából kiszorítani készülő idegenség előőrse.” Bogár Lászlónak a „szapora szegények” elleni érvelésébe tehát Csurka etnicista és Kopátsy neomalthusiánus ideológiája hézagmentesen illeszkedik. Viszont a Magyarországról beszélő Bogár nem ment el odáig, mint Kopátsy, aki mégis megelőlegezte a 2010 utáni társadalom- és szociálpolitikát, amennyiben szerinte a legfejlettebb, a fogyasztói társadalom „sem engedheti meg magának, hogy tagjainak szükségleteit kielégítse, hanem csak akkor boldogulhat, (...) ha az átlag felett teljesítőket sarkallja, és az átlag alattiakat alacsony jövedelemre szorítja.

Hosszú távon az átlag alattiak is akkor járnak jól, ha a termelés hatékonyságának a növelése érdekében viszonylag keveset kapnak. Azt azonban nem lehet elvárni az átlag alattiaktól, hogy ebbe önként belenyugodjanak. Ennek kikényszerítéséhez erőszakra van szükség, végső soron azok érdekében is, akikkel szemben az erőszakot alkalmazzák. Ennek a minden korábbinál sokkal gazdagabb társadalomnak is a termelés szempontjaihoz és nem valamiféle morálhoz kell igazítania az elosztást.” (Csurka István: Magyarország felszámolása, 1994. aug.18., uo., 668. o.; Kék ulti, 1996. jún. 20., uo., 1127. o.; Miért kell ott lenni?; 1998. febr. 5., uo., 1456. o.; Kopátsy, uo. 323.o.)

Furcsa lenne, ha megvédeném Csurkát antiszemitizmus-ügyben is? – amennyiben nem kizárólagosan neki (volt) ez kompetenciája: „A modern korban a német fasizmus próbálta meg – nem éppen véletlenül, hanem vak antiszemitizmusában – átmásolni a zsidóság fajtisztaságra törekvő gyakorlatát. Nem véletlen, hogy éppen a közös elméleti megközelítés, a kiválasztott nép teóriája tette olyan egymást mindenáron elpusztítani akaró halálos ellenséggé ezt a két népet. Jellemző módon a magát kiválasztott népnek tartó zsidóság számára is az elképzelhető legnagyobb bűn egy másik nép esetében, ha az magát kiválasztott népnek tekinti.” (Kopátsy, uo. 243. o.)

Csurka az ukrán–magyar alapszerződést hazaárulásnak tartotta (Palesztin–zsidó kézfogás, 1993. szept. 16., uo., 536. o.). Azt is írta, hogy a rendszerváltáskor „békekonferenciát”, „új határokat” várt (Trianon V., uo., 1995. jún. 1., 859. o.) Az Ukrajna elleni orosz agresszió tehát gondolati távlatokat nyithat a Fidesz egy részében, a Jobbikban, és még ahol hat az öröksége. Eszerint Orbán kettős nyomás alá és antalli helyzetbe kerülhet. Utoléri, amit eddig sosem tett meg: ha kapcsolatot akar a NATO-val és az EU-val, akkor határozottan és félreérthetetlenül zárnia kell jobbra (és fel kell mondania a paksi szerződést, ki kell dobnia az Alaptörvényt – mivel az „apróságok” összefüggnek). Vagy belesodródunk? Hősies lenne, hasznos vagy szükséges?

Akár erre, akár arra, Orbánnak kettőre lesz szüksége a közeljövőben: arra, hogy rákényszerüljön; és bűnbakra.