Város és vidéke

Csillag István közgazdászként pontos leírását adja általában a metropolis, szűkebben Budapest gazdasági-modernizációs szerepének, s azt is világossá teszi, hogy a nagyvárosi szellemiség jelenti a védőfalat a diktatúrákkal szemben, ez magyarázza, hogy a hatalom fojtogatja a nagyvárost (A nagyváros kísértése, ÉS, 2016/27., júl. 8.). Okfejtése azonban nem lép túl saját tudománya határain, ezért abszolutizálja a hasznosságot, a termelékenységet, a munkamegosztást mint a nagyváros gazdasági növekedésének s ebből következő jólétének tényezőit. Nem vitatva a közgazdasági állításokat, bár e tekintetben is lennének kételyeim, a városi élet előnyeinek szembeállítása a faluéval mindenekelőtt annak a szemléletmódnak a tünete, amely – többek között – a tiszta racionalitást és elméleti tételeket érvényesítő, a mindennapi élet valóságát mellőző politika bukásához, a liberális fogalom szitokszóvá torzulásához vezetett. Több évtizeden keresztül végeztem szociológiai, majd akciókutatásokat kistelepüléseken, s azt tapasztaltam, hogy Budapesten kívül is van élet. Egyre nehezebb és nyomorúságosabb ugyan, hiszen az elmúlt évtizedekben hatalmi pozícióból és eszközzel döntötték el, milyen értéke lehet a vidéki életnek, következésképpen az ott élő embereknek. Az elmúlt évtizedekben felosztották, majd elvették megélhetési forrásaikat, hogy mára nagybirtokok zsellérjeivé nyomorítsák a falvak még ott rekedt lakóit. A ’70-es évek elején településfejlesztési koncepciónak nevezték a brutális átrendezést, szerepkör nélkülieknek definiálva a sorvadásra ítélt közösségeket. ’90-ben az önkormányzatok létrehozása azt a reményt keltette, hogy a decentralizáció életre hívja a vidéki életben rejlő fejlődés lehetőségét. Tudjuk, ez sem így történt. Figyelmen kívül hagyva a társas élet még meghagyott tereit, Csillag István kormánya (a Medgyessy-kormány – a szerk.) a gazdasági hatékonyság jegyében leépítette a kispostákat, a kisiskolákat, a jelenlegi kormány pedig beteljesíti a folyamatot, végképp megfosztva a választott testületeket a helyi intézmények fejlesztésének lehetőségétől. Kivéve egy falut, amelynek a nevét sem érdemes leírni, hiszen stadionjával, kisvasútjával a tébolyult korláttalanság helyi burjánzása.

Különböző rezsimek Budapest magaslatáról vették semmibe a vidéki életet, folyamatosan bolygattak fel és romboltak szét létformákat, aminek következménye, hogy társadalmi zárványként bizonyos térségekben afrikai szintű szegénységben és reménytelenségben vergődnek kistelepülések. A ’90-es év fordulatáig innen ingáztak vagy települtek iparvárosok bérkaszárnyáiba betanított és segédmunkások, majd munkanélküliek tömegei, akik számára a város s még kevésbé a nagyváros végképp nem nyújtotta azokat a támogató erőforrásokat, amelyek eredeti közösségeikben, ha megcsonkítva is, de még elérhetőek voltak. Írásában a szerző városi szolidaritásról, szomszédsági segítésről beszél, mint a nagyvárosi élet előnyéről. Ezt a gondolatot olvasva fogalmazódott meg bennem a kérdés: e pesti tudósok kilépnek néha kutatószobájuk ajtaján?

A társadalmi és hatalmi viszonyok valóban különböznek. Míg kistelepüléseken a személyi függőség teszi kiszolgáltatottá az ott élőket, (nagy)városokban éppen a személytelenségtől szenvednek a segítségre szoruló, magányos emberek. Mindkettőnek egy gyógyírja van: demokratikus rendben csiszolódó társas viszonyok, amelyek között a betöltött pozíció (köztisztviselő, választott képviselő, polgármester) nem más, mint feladat, s nem harácsolásra és mások alárendelésére, kisemmizésére kapott felhatalmazás. Ez maradt el az elmúlt két és fél évtizedben.

A vidéki és városi élet szembeállítása már a feltétel nélküli alapjövedelem körüli, két évvel ezelőtti vitában hasonló logikát követett. Miközben e kezdeményezéssel szemben számomra számos meggyőző érvet sorakoztatott fel szerzőtársával, Mihályi Péterrel, javaslatuk a legszegényebbek, kiemelten a cigányok áttelepítésére nagyvárosokba, annyira képtelen, mint amilyen élet- és valóságidegen a városi munkamegosztás technicista magasztalása a vidéki ember önellátó életformájával szembeállítva (Mi a szegényekkel vagyunk, ÉS, 2014/14., ápr. 4.). Ez utóbbi leírása kiemelésnek tűnik a XIX. századi paraszti életforma ábrázolásainak sorából, de a mai magyar vidéki élethez semmi köze nincs – az ott élők lebecsülése viszont még az igaz állításokat is besározza.

Azért sem értelmes a nagyváros, Budapest felértékelése a vidékkel szemben, mert a faragatlan bírvágy pusztítása totális. Míg a (nagy)városokat undorító kultuszszobrok és terek elfoglalása, zöldterületek letarolása, addig vidéken az eredményes gazdaságok (Kishantos) szétverése, mások munkájának (például Váradi András, valamint alföldi gazdák legelőinek) elrablása taszítja az országot a középkorba. Ahol rombolás van, ott...