Csizmadia E. hiányolja a szavakat, a kormány önértelmezését, amellyel radikális tetteit érthetővé és ezáltal elfogadhatóvá tehetné a „közvélemény, a nép számára" (Csizmadia Ervin:
A szó és a tett. A kormányzati hallgatagság morfológiája, ÉS, 2011/49., dec. 9.). Történelmi példázatával arra szándékozik rábírni a kormányt, illetve annak domináns pártját, hogy a szövegre (írásra, beszédre) épülő meggyőzést ne tekintse másodlagosnak a tettekhez képest. A szerző ezt a szándékát Klebelsberg Kunó írásával próbálja erősíteni.
Ezzel szemben a valóság az, hogy 2002 óta a megszólított párt a szöveggel történő jelenlét rendkívül széles skáláját mutatta be, amivel azt sikerült elérnie, hogy hiteltelenné vált minden szó és tett, amely a politika világában elhangzik és megtörténik. Épp elég szöveg árasztotta el - egyebek mellett! - 2006 őszén a Kossuth teret, amellyel életre hívta a nyers gyűlöletet, a vandalizmust. A mai kormányzópárt és holdudvarába tartozó szónokai megtapasztalhatták, hogy hova vezetnek a heccbeszédek. Ekkor (is) számos figyelmeztetés hangzott el, hogy a szó maga a tett, s ha a mai kormány nem szemezgetne saját szája íze és aktuális érdeke szerint a történelemből, lehetne némi tudása ennek következményeiről is. Mára az ország felnőtt lakosságának jelentős része éppenséggel sokallja a cinikus tartalmat és az arrogáns, primitív stílust, amelyekkel a köztársaság felszámolását verbális produkcióvá igyekeznek stilizálni. Vajon mit kellett volna vagy mit lenne tanácsos értelmezni a lakosság számára? Talán nem volt elegendő a rizsa, amivel a magánnyugdíjakat első lépésben korlátozott időtartamra kölcsönkérték, majd egyoldalúan módosítgatták a pénz elvételének feltételeit és módját, végül egyszerűen megzsarolták, megfenyegették és megbüntetik azokat, akik nem adták át „önként" és véglegesen a megtakarításukat - ez a lépéssorozat lenne egyike azoknak a „nagy horderejű változtatásoknak", amelyeket a kormánynak csak szépen el kellene magyaráznia és a lopás nemes népboldogításnak tűnne?!
Érthetetlen, hogy a szerző miért hiányolja a miniszterek írásműveit, amikor egyfelől ez koherens szakpolitikai programokat feltételez, másfelől helyettük számtalan orgánum bértollnokai, így a miniszterelnök kedvenc lapjai ebből élnek.
Mi magyaráznivaló lehet a különböző állami intézmények elfoglalásán, az indokolatlan Alaptörvény zugelőállításán, a gyomorforgató festményakción, a különböző társadalmi csoportok élethelyzetét alapvetően meghatározó jogszabályok önkényes megváltoztatásán és a szégyenletes politikai üzleten: az Új Színház átjátszásán? A rögtönzésszerű gazdasági lépéseket magyarázgató egzaltált, bizarr mimikájú magánszámok („Simplicity"!) mellett emlékezetes verbális produkció marad a médiatörvény magyarázata az Európai Parlamentben. Egyébként ki vár azoktól értelmező szöveget, akiknek vezetője magabiztosan jelenti ki, hogy ne higgyenek a szavainak?! Uő.: „sose hazudott"!
A cikkben kifejtett „magyarázatigény" ugyanúgy a társadalom lenézéséről tanúskodik, mint ahogy ezt a kormányfő saját papagája megjeleníti. Ezen már az sem segít, hogy más klasszist képvisel az a személy, akit - bemutatkozása szerint - éppen a „bizonyítvány megmagyarázására" alkalmaztak. A társadalom (vagy ahogy a szerző szűkítő értelemben közvéleménynek nevezi) ugyanis nem tagolatlan tárgy, amelyre csak rá kell ereszteni a kormányzati löttyöt, s majd ezzel jóllakva tudomásul veszi az erőből történő kormányzati döntéseket: a tetteket. Egy politikai elemzőnek lehet ismerete arról, hogy a demokratikus politikai gyakorlatban a szövegek nem egyirányúak, hanem a különböző érdekcsoportokkal, a politikai ellenzékkel folyó tárgyalás, egyezkedés, vita és kompromisszumok során alakulnak - a megegyezéssel született döntések mint tettek ugyan értelmezhetők, de nem szorulnak megmagyarázásra.
