A pontosságról

György Péter a jelenről szólva (A semmi ideje, ÉS, 2011/30., júl. 29.) arról ír, hogy „úszik hazánk, Magyarország, az ostoba... jelenben, sejtelme sincs a múltjáról... a nagy amnézia uralma hosszú-hosszú évek óta tart. (...) Errefelé nem volt semmiféle Stunde Null, semmiféle komolyan vehető, nyilvános vita sem történelemről, irodalomról, nácizmusról, kommunizmusról..." Ezzel az a baj, de elég nagy, hogy nem az „ország" teszi magával, amit tesz, hanem csak a többsége. Mi kezdhető azzal a többséggel, melyet ráadásul nem zavar, hogy vezérei kitagadják a velük szemben álló és felejteni sem akaró kisebbséget? Hogy lehetne e kitagadottak közül bárki e többség közül „egy", hogy áttételesen, ahogy hagyományosan, érzelmektől túlfűtötten ostorozni szokás (és György is teszi), „értük haragudjék"? Az átkozódás helyett célszerűbb volna pontosnak lenni.
Parádés példaként György ráadásul Romsics Ignácot találja említeni, annak akadémiai székfoglaló előadásában érve tetten a felejtést (Romsics Ignác: Szovjetizált múltkutatás. A magyar történetírás gleichschaltolása, 1945-1949 [Részletek]. Rubicon, 2011. 5. sz.).
Romsics a magyar történettudomány pártállami sorsát tárgyalva valóban nem ostorozta a korábbi korszakot, se meghatározó kulturális politikai alakját, Hóman minisztert. Mivel székfoglalójának nem ez a korszak volt a tárgya. Szekfűről is csak a kommunistákhoz való 1945 utáni közeledése kapcsán tett megjegyzést, nem szólt bírálólag az általa korábban képviselt szellemtörténeti irányzatról (pusztán említette, hogy a pártállami történetírók ezt az irányzatot az „agyagba döngölték"). Értékelés nélkül utalt arra, hogy „a világ történetírásának csúcsszínvonalát a XIX. század második felében a német történetírás jelentette. Ezért és az ország politikai kötődései miatt a magyar történészek túlnyomó többsége - eltérően a reformkor és a neoabszolutizmus korának literátoraitól - szemét nem Londonra vagy Párizsra, hanem Berlinre vetette."
Romsics a fenti ok miatt a Klebelsberg-féle két háború közötti kulturális politikát sem értékelte, csak egyik - székfoglalójának tárgyát tekintve kétségtelenül fontos - következményéről szólt. „A Klebelsberg-féle ösztöndíjrendszernek köszönhetően a két világháború közötti magyar történészek némelyike nemcsak Bécsbe, Berlinbe és Rómába, hanem Párizsba és Londonba is eljuthatott", és ennek tulajdonítja a két világháború közötti magyar történetírásnak a német orientációtól lassan elvezető fordulatát, és az új történésznemzedék megjelenését a korszak vége felé. „Valamennyien az 1910-es években születtek, az 1930-as években diplomáztak, hosszabb-rövidebb nyugat-európai tanulmányutakat tettek, s pályájukat az 1941-ben megszervezett Teleki Intézet két tagintézetében, a budapesti Történettudományi Intézetben és a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézetben kezdték." Gondolatmenetében azért fontos ez a fejlemény, mert a pártállami korban éppen ennek a nemzedéknek a működését tették lehetetlenné.
Morális követelmény, hogy a pártállami-sztálinista kirekesztés konkrét folyamatáról szóló történeti tanulmányban feltétlenül utalni kell az azt megelőző fasiszta „gleichschaltolásra", bizonyítékul, hogy a szerző nem az amnézia híve? Akkor is, ha a szerző munkásságának egésze nem ad okot erre a gyanúra?
A székfoglaló tárgyi részében Romsics a pártállam mellett, illetve a mellé álló marxista történészekkel foglalkozott részletesen, és a szerzőre jellemző, tartózkodó, szenvtelen hangvétellel. György összefoglalásában: „A mai magyar történettudomány kiváló képviselője - Romsics Ignác - akadémiai székfoglalójában egykori tanárai, kollégái, mesterei, azaz kommunista történészek rémtetteit elemzi, tagadhatatlanul személyes hangon, s ugyanolyan nagyvonalú könnyedséggel beszél a történeti földrajz kutatójáról, Teleki Pálról, mintha miniszterként nem hozott volna úgynevezett törvényt az úgynevezett zsidókról, s akinek, illetve intézetének térképeit, mint utóbb kiderült, a SS szíves segítségével nyomtatta ki."
Ez a reflexió Romsics iránt méltánytalan.
Nem napilapba írt politikai publicisztikát, amelyben Telekiről a tájékozatlanabb olvasók kedvéért célszerű megemlíteni, hogy méretes antiszemita volt. Egy történeti szakmunkában kellene bizonygatnia, hogy nem kívánja felejteni, mi volt a politikai szerepe Telekinek korábban? Ennyire kellene tartania attól, hogy ő ennek említése nélkül a történelmi amnéziát erősíti a tudományban?
Az SS emlegetése pedig ebben az összefüggésben még rosszabb.
Teleki Pál neve a székfoglaló szövegkörnyezetében egyetlenegyszer jelenik meg. Ezt írja: „Ezért és a konzervatív magyar politikusok, mindenekelőtt Bethlen István és Teleki Pál angolszász politikai orientációjától is ösztönözve a korszak vége felé kialakult egy olyan fiatalokból álló laza történetírói csoportosulás, amely nem a német, hanem a nyugat-európai történetírás, és ezen belül mindenekelőtt az 1929-ben indult francia Annales szakmai innovációival rokonszenvezett."
Romsics tényleg nem mondott semmit az intézetalapító Teleki végzetes nézeteiről, antiszemitizmusáról. A Hóman által alapított Teleki Intézetet csak az új, a német orientációtól elforduló történésznemzedék kapcsán említette mint puszta adatot néhány történész korábbi életútjának állomásaként.
Ennyi elég ahhoz, hogy a szerző az amnézia képviselője legyen? Miközben munkásságában ennek teljes ellenkezője tapasztalható?
Ugyanakkor meglehetős határozottsággal fogalmazta meg eme két háború közötti nemzedéki rokonszenvváltozás eredményét a magyar történetírás 1943-ban megjelent első idegen nyelvű fórumának, a Revue d\'histoire comparée-nek kapcsán: „March Bloch, akinek az előadásait az 1930-as évek végén párizsi ösztöndíjasként Kosáry látogatta is, név szerint ugyan nem szerepelt a szövegben, szellemével azonban igen. Belőlük merítve és rájuk hivatkozva utasította el Kosáry - 1943-ban vagyunk! - a nagynémet gondolattól a népiségtörténeten át a Hitler körüli szellemi holdudvarig sodródott osztrák történész, Harold Steinacker tézisét a németség meghatározó kelet-európai kultúrmissziójáról."
A szövegében egyszer szerepel határozott állítás a pártállamot megelőző világról: „A Horthy-korszakban - ha a demokráciától persze távol is állt a rendszer - politikai és szellemi pluralizmus dívott. Az említett történetírói irányzatok mellett ezért a nemzetiszocialista német történetírás, sőt - ha korlátok között is - a marxista történelemszemlélet követői is kifejthették alternatív múltértelmezéseiket. Előbbire Málnási Ödön és Baráth Tibor, az utóbbira Molnár Erik, Mód Aladár és az emigráns Révai József tevékenysége a példa." Lehet, hogy annak, aki e korszakot csak átkozni kívánja, a nemzetiszocialista és marxista irányzatok meglétére való hivatkozás mint a pluralizmus bizonyítéka blaszfémiának tűnhet?
Ami pedig a történészeket illeti: miért is ne elemezhetné Romsics később, történészként az őt tanító kommunista történészek életútjának sötét részleteit? Még ha e történészek egy része idővel kiábrándult, miért ne írhatná meg róluk, hogy milyenek voltak kommunistaként? Vagy az a probléma, hogy György úgy véli, Romsics a pártállam idején maga sem nyilvánított ki kommunistaellenes nézeteket, és ennek beismerése nélkül ne írjon tanárainak diákként aligha ismert „rémtetteiről"? Vagy csak akkor írhatna minderről a szűkebb történész szakmának készült munkájában, ha előtte legalább egy mondatban utal Teleki rémtetteire?
Romsics székfoglalójában valóban van egy problematikus rész. Érdekes, hogy erről György nem ír, hadd foglalkozzam hát én vele: „Az ország 1947-től felgyorsuló erőszakos szovjetizálása nélkül, amit csak kevesen láttak előre, a magyar történetírás európai színvonalon és az európai tendenciákkal összhangban folytathatta volna munkáját. Ez annak ellenére feltehető, hogy a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerősödött kommunista történész csoport a kezdet kezdetétől támadta az ún. polgári történészeket."
Akit deportáltak, akit munkaszolgálatra vittek, akinek a hozzátartozóit meggyilkolták azért, mert zsidónak lettek minősítve, az mindezt nem „sérelemként" éli meg, mert a sérelem nem kifejezése annak, ami velük történt. Mindenki más, akit zsidónak nyilvánítva nem deportáltak, akinek hozzátartozóját nem gyilkolták meg ilyen alapon, ezzel egyet kell hogy értsen, ha erkölcsileg ad magára valamit. Ezért az a szó, hogy „sérelemként", szíven ütheti az embert. Ha György utalt volna erre, akkor is célszerű az egész szöveg kontextusában értelmezni a szóban forgó megfogalmazást. És ha ez nem elég határozott információt eredményez Romsics Ignác intencióiról, akkor a szerző egész eddigi életútját is figyelembe kell venni. Nem adott okot rá, hogy ennek alapján a felejtés szorgalmazójának tekintsék, noha az említett kifejezést használva valóban megfeledkezett valamiről, amire a nagyobb belátás segítségével rá lehet jönni.
Legalábbis akkor, ha pontosan akarja azt mondani, amit gondol.