Tények vagy bűnbakok

Februárban, amikor egymást érték a sajtóban a magyar filmről szóló cikkek, elhatároztam, hogy én többet ilyet nem olvasok, nem érdekel a süketek párbeszéde, ahol senki nem figyel a másikra, csak mondja a magáét. Aztán tessék, most nemcsak elolvastam Kamondi Zoltán hosszú cikkét (Filmélet – filmhalál (?) Magyarhonban, ÉS, 2013/18., máj. 3.), még „széljegyzetelem is”.

Gervai András A tanúk című könyvében többen is elmondták, hogy Jeles András Álombrigádját nem Kőhalmi Ferenc tiltotta be. De lássuk a tényeket: Dárday István, a filmet készítő Társulás Stúdió vezetője szerint: „Jeles Andrással egyetértésben a stúdió tanácsülésén olyan határozatot hoztunk, hogy a filmet elfogadottnak tekintjük, nyilvános bemutatását azonban nem tartjuk egyelőre időszerűnek, ezért film-főigazgatósági elfogadásra sem terjesztjük fel (...) A stúdión kívüli szakmai konzultációkon sokan azt javasolták, forgassa Jeles újra a színházi próbákat, és cserélje le valami másra a szovjet darabot, mert ezzel ki lehet húzni a film méregfogát, és elfogadhatóvá lehet tenni a nyilvánosság számára. Ezek a konzultációk erősítettek meg engem abban, hogy a filmet az idő számára változatlanul kell megmenteni, s nem szabad egy esetleges filmcsonkítással járó gyors elfogadásra törekedni. Mindez természetesen számos konfliktussal, vitával járó nehéz folyamat volt, s a tény, hogy a Társulásnak dobozban lévő filmje van, csak megkönnyítette azok helyzetét, akik a Társulás Stúdió megszüntetése mellett kardoskodtak.”

Jeles pályáját szerintem nem az törte ketté, hogy a filmet nem mutatták be – legfeljebb igazolni látta filmje igazságát –, hiszen azonnal hozzákezdhetett az Angyali üdvözlet forgatásához. Sőt nem is tört ez a pálya ketté, sokkal inkább valami „titkos féreg foga rág” benne, mint ahogy egész nemzedékében. Mert nem volt még egy ennyi originális tehetséggel indult nemzedék – Jeles, Dárday, Fehér, Vitézy például évfolyamtársak voltak a főiskolán, de idesorolhatjuk Bódyt, Grunwalskyt is –, amely ennyire kevéssé futotta volna ki magát, néhány korszakos film, sőt filmstílus ellenére. Talán az volt a baj, hogy elmondhatták Radnótival, de immár illúziók nélkül: „Oly korban éltem én e földön, / mikor besúgni érdem volt (...) s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”? De az okokat majd egyszer tisztázza a filmtörténet, most csak annyi biztos, hogy a Társulás Stúdió megszűnésének szerepe volt a magyar film félbemaradt megújulásában. S itt tényként kell megjegyezzük, hogy míg a Társulás felszámolásában a kollégáknak nagyobb felelősségük volt – „sok az eszkimó kevés a fóka” –, mint Kőhalminak, addig a műhely feltámasztása a filmfőigazgató nélkül nem ment volna. „Kőhalmi Ferenc személyes érdeme, hogy a megszüntetés után újjáalakult Mozgókép Innovációs Társulás ismét a szakma „ötödik stúdiójává” kezdett válni” – olvasható a már hivatkozott A tanúkban. S ha nincs Társulás, akkor ma nincs Gyarmathy–Böszörményi Recsk-filmje – Európa-díjas! –, nincs Fekete Ibolya Bolse vitája, Grunwalsky Ferenc Egy teljes napja, Almási Tamás Ítéletlenülje, Dárday–Szalai Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája című filmje, Xantus János Rocktérítője. És természetesen nincs a Sátántangó sem, amely sehol másutt el nem készülhetett volna.

S ha valóban „Kőhalmi gründolta a Duna Tv-t is”, akkor csak gratulálni tudok hozzá, mert szerintem az volt az 1989 utáni Magyarország talán legnagyobb kulturális teljesítménye, ahol Kamondi Zoltán számos filmjét is számtalanszor levetítették, mint ahogy otthont adott Magyarország és a világ teljes filmművészetének. Nem gondolom természetesen, hogy Kőhalmi Ferencet szentté kellene avatni, de a tények érdekesebbek, bonyolultabbak és ellentmondásosabbak.

A Kőrösi-fejezethez csak annyit mondanék: tetszettek volna nem megválasztani. A politikára sandítgatva művészeti kérdésekben nem lehet jó döntést hozni. Még egyszerűbben: „aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók”. Ha a szakma látva az MMKA egyre nyilvánvalóbb csődjét szembenéz azzal, és a minőség mentén és érdekében összefog, s nem egymást játssza ki a politika kegyeit keresve, akkor nem lehetett volna sem Kőrösit, sem Vajnát a nyakába ültetni. Tetszettek volna összefogni! Az azonban, hogy most a közalapítvány összes mulasztását, 13 milliárdos adósság fel nem vállalását varrják Kőrösi nyakába, enyhén szólva is ízléstelen. Hogy ő kriminalizálta volna a szakmát politikai megbízásból? Meg hogy szegény, áldozatkész producerek még a saját vagyonukat is kockáztatták? De előbb ugyanezeknek a producereknek a jó része azt mondta a gyártásvezetőknek, „csináld meg olcsón, aztán felezünk”. Uraim, egy kicsit több mértéktartást, ha lehet.

A filmekre a producereknek az állam adta a pénzt. Ranódy László kockáztatott, amikor az apósa lakására vett föl kölcsönt, hogy Szőts István tovább tudja forgatni az Emberek a hava­sont. S még egy „apróság”. Írása elején, hogy úgy tűnjék, nem játszik cinkelt lapokkal, Kamondi leírja az MNF-hez fűződő munkakapcsolatát. Nem említi azonban, hogy 2006-ban készült Dolina című játékfilmje az MMKA talán legdrágább produkciója volt, egymilliárdos költségvetéssel.

Megkérdeztem Grunwalskyt a rendszerváltozás hajnalán, hogy mi lett volna, ha nem filmes. „Edző. Mindegy, milyen, de az jó lenne nekem. De nem a menedzselés miatt. Mozgalmas is, meg csinálsz mellette mást is. Meg ott is egy rejtély, hogy mikor miből mi lesz.” Edző helyett szövetségi kapitány lett, de egy olyan intézményben, ahol már nem voltak csapatok. Elvállalta, pedig tudnia kellett, hogy annak a struktúrának nincs esélye, hiszen a film csapatjáték. És tudta azt is, hogy a nemzeti válogatottat nem lehet egyet jobbról, kettőt balról alapon összeállítani, outsidereknek, akik még soha nem fociztak. Sőt, azt is tudta, hogy „Határozott igény van a felületességre. Ha mellre szívod a dolgokat, nem tudsz fennmaradni. Ez ellentmond annak, hogy valaki klasszikus szóval életművet építsen. Sokkal inkább arra kényszerít, hogy patronokkal éljen és ne improvizáljon, hanem ugyanazokat a paneleket használja magából.” Miért vállalta mégis? Mi vakította el? Félek, hogy túl egyszerű, túl banális a válasz.

De menjünk tovább: Nincs sok személyes okom, hogy jót mondjak az MTVA-ról, ahonnan 12 évi filmszerkesztői munkám után indoklás nélkül rúgtak ki, nem is olyan rég. Mégis meg kell jegyezzem, pusztán a pártatlanság jegyében, hogy csak az elmúlt hetekben láttam az MTVA képernyőjén a Sátántangót, a Jutalomutazást, A kis Valentinót, Az én XX. századomat. Ha Kamondi igazat ír, akkor Tarrnak, Dárdaynak, Szalai Györgyinek, Jeles Andrásnak, Enyedi Ildikónak „a homlokára van tetoválva a Fidesz, a KDNP vagy a Jobbik párttagkönyv száma”. De ha az interneten megnézem a pályázati támogatások listáját, akkor is találok neveket bőven, akikről még jobboldali kötődést sem feltételeznék, nemhogy párttagkönyvet. Gyar­mathy Lívia, Rófusz Ferenc, Kocsis Tibor, Miklauzic Bence, Mátyássy Áron, Goda Krisztina, Gödrös Frigyes, Nagy Dénes, Kovács Kristóf, Szabó Simon stb. Ha tévedtem, és az említettek mégis jobboldali pártok tagjai, elnézést kérek, de az alkotókat a filmjeik és nem pártszimpátiájuk alapján őrzi emlékezetem.

Végezetül: az igaz, hogy a Vajna által exportált forgatókönyv-centrikus hollywoodi szisztéma gyökeresen ellenkezik a magyar film progresszív hagyományaival. Abban nemcsak a Sátántangó, de az annak „megágyazó” Budapesti Iskola egyetlen filmje sem készülhetett volna el, de többet mondok: Fellini és Jancsó Miklós filmjei sem. (Rögtönözhetek? – kérdezte Vajnától Koltai Róbert A miniszter félrelép készítésekor. Igen – hangzott a válasz –, de két hónappal a forgatás előtt.) A magyar film jövője valószínűleg azon áll vagy bukik, hogy lesz-e lehetőség más típusú filmek készítésére is, mint amit az amerikai iskola diktál. Föld Ottó, a Mafilm legendás igazgatója mondta egyszer: „A magyar film akkor volt jó helyzetben, amikor egyszerre forgatta Várkonyi az Egri csillagokat és Jancsó a Szegénylegényeket.” Vagy amikor egy évben készült a Mephisto és a Kutya éji dala – teszem hozzá én. Egészen biztos, hogy a magyar filmet csak a „többablakos” finanszírozási rendszer mentheti meg. Még pontosabban a stúdiórendszer újjászervezése, ahol több stúdiótanács olvasta a forgatókönyveket, adta vissza többször is továbbfejlesztésre, majd eldördült a startpisztoly. A forgatáson a rendező volt az úr. S az utómunkánál kezdődött ismét a csapatmunka. S a stúdió anyagilag felelt a filmért. Az MMKA szükségszerűen ment művészi és anyagi csődbe, hiszen a kuratóriumi tagoknak fogalmuk sem volt, milyen művészi kondíciók állnak a beadott könyv mögött. De miért is tudná ezt mondjuk egy etológus, ha még oly kiváló könyveket is ír a kutyákról? Ráadásul semmilyen felelősséggel nem tartoztak a döntéseikért, sokan meg sem nézték az elkészült filmeket.

Nem olyan rossz a Vajna-szisztéma, csak működjön több helyen, s ne mindenütt Vajna legyen az „ablaknál”. Egyetlen munkacsoport, legyen még oly jó szeme is a forgatókönyvekhez, képtelen évi 10-15 produkciót kiválasztani, beindítani, menedzselni. A magyar film a kibontakozását, azt, hogy hiteles hírt adott a magyar valóságról itthon és külföldön, s nem B kategóriás, amerikai, illetve akkor még szovjet klónokat készített, a stúdiórendszernek köszönhette, amit együtt, összefogva a szakma küzdött ki, s amikor atomjaira hullott, szétestek a stúdiók is. Természetes, hogy egy új, a műhelymunkán alapuló rendszerről csak a mai, gyökeresen megváltozott, a művészetnek legkevésbé sem kedvező mikro- és makrokörnyezetet radikálisan elemezve lehet gondolkodni.

Tizenöt éve, hogy épp Grunwalskynak címezve írtam e lap hasábjain a művészértelmiség felelősségéről. „Végzetes hiba volt a szellem erővonalai helyett, a pártok törésvonalai mellett felsorakozni, hisz nincs az az ostoba hatalom, amelyiknek ne az »oszd meg és uralkodj« lenne az első számú fegyvere. Ami a diktatúrának nem sikerült, az sikerült a demokráciának: a művészértelmiség eldobta egyetlen fegyverét a szolidaritást. Ha az értelmiség a Kádár-rendszernek cinkosa volt a túlélés reményében, most ennél is tovább ment. Már nem csendes cinkosa, hanem tevékeny résztvevője, ennek az isten tudja, minek nevezzük rendszernek. Képviselőségek és kuratóriumok jármába hajtja a fejét és tartja a markát.” Innen javaslom újragondolni az egészet, de szigorúan a tényekre támaszkodva.

(A szerző filmkritikus, publicista)