Mindenekelőtt arra szeretnék magyarázatot adni, hogyan keveredtem egyáltalán erre a konferenciára, hiszen nemhogy Miłosz-kutató nem vagyok, de polonista sem, nem tudok lengyelül, azaz Miłosz műveit csak fordításban olvastam. Mint kiderült, Pálfalvi Lajos, sok Miłosz-mű kiváló magyar fordítója ajánlott a Lengyel Intézet figyelmébe, mint A magyar esszé antológiája IV. kötetének szerkesztőjét, a magyar esszé történészét, arra számítva, hogy lesz mondandóm a lengyel szerző esszéírásának és az esszé magyar műfaji hagyományának a viszonyáról. Előbb erről a témáról próbálok tehát valamit mondani, mielőtt az előadásom címében jelzett másikat tárgyalnám. Miłosz esszéírásának a hangja, formaalkotása, tempója egyáltalán nem idegen a magyar esszéírástól, ám úgy vélem, mindez nemcsak rá, hanem más kiváló lengyel esszéírókra, Stempowskira, Herling-Grudzińskire, Herbertre is igaz. Ellenben Miłosz témái, észjárása, szellemi álláspontja nagyon is meglepő a magyar esszé történetének közegébe helyezve, s ez különösen érvényes a vallási képzelet sorsával és jellegével, metafizikai kérdésekkel foglalkozó műveire.
A cikk teljes tartalma csak előfizetéssel érhető el.
