Takács Imre

a szerző további cikkei

Az utóbbi időkben főként a Magyar Narancs, az ÉS, az Artportal és a Műértő oldalain megjelent publicisztikai szövegek egy részét olvasva az az érzése támadhat az embernek, hogy a magyar társadalom egyik égető problémája, mondhatni halaszthatatlan tennivalója a múzeumok rendszerének gyökeres átalakítása. (Előzmények az ÉS-ben: György Péter írásai, legutóbb: Senkiföldje, 2011/51–52., dec. 22., Lővei Pál: Kiállítási amnézia, 2012/3., jan. 20. – a Szerk.)

Ennek az aktualitásnak akár örülhetnénk, ha nem támadna egyszersmind rossz érzésünk is. A kérdések, kritikák és javaslatok hátterében ugyanis nem feltétlenül az elvárható szakértelem működik, hanem igen gyakran személyes ambíciók, érdekek és motivációk kusza szövevénye sejlik fel, sőt olykor talán még „a politikai hatalom sóvárgása” (Roland Recht) is áttetszik. A „diskurzus” egyik kínos érdekessége például, hogy míg olyan általános problémákból indul ki, mint a múzeumok társadalmi szerepének változása, a kulturális életben elfoglalt pozíciójuk folyamatos és szükségszerű „újradefiniálása” stb., addig a javaslatok szinte kizárólag a legnagyobb művészettörténeti múzeumokra fókuszálnak. Mintha társadalmi szerepük, elvárható kulturális hatásuk nálunk csak a képtáraknak lenne, illetve ezek identifikációja, kapcsolatrendszere és szerepe lényegesen különbözne a többiekétől. Annak eldöntése, hogy a kérdés ilyenfajta „tematizálása” és „kontextualizálása” egyszerűen csak céltudatos, vagy esetleg önkényes és hamis, lehet nézőpont kérdése, de az bizonyosnak látszik, hogy az e téren kialakult helyzet a fegyelemhez szokott szakmai gondolkodást csaknem kezelhetetlen kommunikációs nehézség elé állítja, noha a jelenség önmagában nyilvánvalóan jól elemezhető és diagnosztizálható. Azért is zavarban van a saját munkájáról, hivatásáról egyébként magas szinten gondolkodni képes, felelős emberekből álló múzeumi, művészettörténész szakma, mert pontosan érzékeli, hogy a változtatási szándék és kommunikációja áthidalhatatlan távolságban van attól a világtól, amelynek építésére képzettséget és társadalmi felhatalmazást kapott. A múzeumokkal kapcsolatos kompetens szakmai gondolkodást illetően egyrészt jelentős nemzetközi szakirodalom áll rendelkezésünkre, hogy csak Pierre Rosenberg, a Louvre elnök-igazgatója kezdeményezésére 2000-ben tartott, a múzeumok jövőjének szentelt kollokvium megkerülhetetlen elemzéseire utaljunk (L’avenir des Musées. Sous la dir. de J. Galard, Paris, 2001.). Másrészt a szakterület hazai művelőitől sem idegen az, hogy saját feladatukról, intézményeik jövőjéről gondolkodjanak. Néhány évvel ezelőtt például a helyzetet jól ismerő kilenc hazai értelmiségi – művészettörténész, régész, jogász, kétharmaduk múzeumi szakember, köztük e sorok írója – arra tett kísérletet, hogy a magyar országos közgyűjtemények szerepéről átfogó képet alkosson, múzeumi intézményeinket illetően egységes koncepciót és javaslatokat kezdjen megfogalmazni (Csehi Zoltán–Jávor Anna– Kovács Péter–Lovag Zsuzsa–Lővei Pál–Marosi Ernő–Sinkó Katalin–Szilágyi András–Takács Imre: Távlatok és teendők. Országos közgyűjteményeink jövőjéről. Magyar Szemle, Új folyam XVIII. 2009. aug., 33–54.). A probléma lényegét abban látom, hogy a mostani diszkusszióban egyesek úgy akarnak „újradefiniálni” valamit, hogy magával a definícióval, az identifikáció szakértelmet és elmélyülést igénylő alapkérdéseivel nem foglalkoznak. Úgy kívánják meghatározni a múzeum (képtár? képgaléria?) fogalmának új tartalmát, hogy előzetesen meg sem próbálják tisztázni a kiindulópontot, eldönteni azt az egyszerűnek tűnő kérdést: egyáltalán mit értünk múzeumon, mit értünk közgyűjteményen. Két szemponttal szeretnék ehhez a definícióhoz hozzájárulni.

A közgyűjtemény mint köztulajdon

A múzeumokban működő tudósokat több nyelven is használatos kifejezéssel ma is konzervátoroknak nevezik. A szónak a régi magyar szakterminológiában használatos, mára kiveszett „múzeumőr” megnevezés felel meg. A konzervátor („megőrző”) kifejezés a hivatás lényeges vonását fejezi ki: ezek a szakemberek azért felelősek, hogy a rájuk bízott javakat értékvesztés nélkül, sőt tudásuk kamatoztatása révén lehetőleg értéknövelő módon őrizzék meg a következő generációk számára, vagyis minden erejükkel a jövő érdekében dolgozzanak. „Ez a hivatás – a restaurátorokat is ide számítva – az orvosokéval rokon, akiknek az a feladatuk, hogy a páciens egészségét, ameddig csak lehet, megőrizzék, a betegségeket diagnosztizálják, annak mélyebb okait feltárják és meggyógyítsák, de az is, hogy megfelelően ápolják, illetve gondoskodjanak róla.” (Helmut Börsch-Supan: Denkmalpflege und Museumswesen, zwei Geschwister. KunstChronik 61/6. [2008. június]; magyar fordítása: Műemlékvédelem és múzeumügy, Magyar Szemle, Új folyam XVII., 11–12. szám, 2008. ford.: Entz Géza) Ma Magyarországon csupán a három országos művészettörténeti múzeum (alapítási sorrendben: Iparművészeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria) nagyjából négyszázezer, különböző anyagú és méretű műalkotást őriz. Ez a rendkívül jelentős műkincsvagyon jogi értelemben az ország polgárainak, történeti és morális értelemben a kulturális nemzet valamennyi tagjának közös tulajdonát képezi, ami természetesen azt is jelenti, hogy az országos gyűjtemények jövőjét érintő javaslatokat nem lehet kizárólag a főváros szemszögéből megfogalmazni. Be kell látni, hogy nem városi intézményekről van szó, sem fenntartásuk alapjait, sem rendeltetésüket, sem működésük logisztikáját tekintve, még akkor sem, ha a fennmaradásukat garantáló központi költségvetési támogatás mára egyértelműen a kritikus érték alá süllyedt. Az állami költségvetés jelenleg ennek a roppant közvagyonnak a megőrzésére műalkotásonként számítva havonta átlagban alig több mint háromszáz forintot költ, amelybe beleértendő a múzeumépületek fenntartása, biztonsága, üzemeltetése, az állagvédelem, a kutatás, valamint az összes alkalmazott fizetése. (Ha ebből az egy főre eső költségre volna kíváncsi valaki, akkor a 300-at tízmillióval még el is lehet osztani...) A kétségbeejtően alacsony összeg akkor sem lenne magasabb, ha a hasonlóan értékes történeti, régészeti, néprajzi és természettudományos közgyűjteményeinket is számítás alapjává tennénk. Ezt a gondolatmenetet ezen a helyen nem célszerű folytatni, említeni is csak azért volt érdemes, hogy érzékeljük, nemcsak a testi egészségünket, várható átlagéletkorunkat, mentális állapotunkat jellemző egészségügyi költségvetést lehet kórházi ágyakra számított egységekben kifejezni, hanem a társadalom szellemi jóléti mutatóihoz tartozó számokat is érdemes gondolkodásunk homlokterében tartanunk. Mert a szellemi jólét romlása közvetlenül folytatódik a társadalom fizikai állapotának romlásában.

Arra a kérdésre, hogy mi indokolja a közös műkincsvagyon fenntartását, ha ez a kérdés egyáltalán komolyan felmerülhet, a választ akkor kapjuk meg, ha helyzetünket olyan országokéval hasonlítjuk össze, amelyeknek – például alávetett vagy gyarmati múltjuk miatt – nem volt szerencséjük a XIX. században közgyűjteményeket alapítani, illetve olyan újabban meggazdagodott országokra gondolunk, amelyek jelenleg kezdenek óriási erőket és kimondhatatlan összegeket mozgósítani múzeumok, közgyűjtemények létesítése érdekében. A piacon már megszerezhetetlen kategóriájú gyűjteményeket huzamos időre inkább kölcsön kérik, mert tisztában vannak azzal, hogy a közgyűjtemények pótolhatatlan presztízserőt jelentenek az ország számára. Mi ennek a privilegizált helyzetnek, amelyet nevezhetünk a kulturális nemzet állapotának, boldog örökösei vagyunk. Anélkül tudhatunk magunkénak környezetünkben párját ritkítóan gazdag közgyűjteményi vagyont és azt gondozó szakszerű intézményhálózatot, hogy szinte a kezünket sem kellett kinyújtanunk érte. Közhelyszámba menő összehasonlítás szerint a magyar közgyűjteményi szerkezet legközelebbi, sőt egyetlen jó párhuzama az osztrák szövetségi múzeumok hálózata. Azt is látnunk kell, hogy a magyar múzeumok, ellentétben számos más területtel, amai napig képesekvoltak megőrizni nemzetközi jó hírüket, amit a gyűjtemények rangja mellett a hozzájuk kapcsolódó magas színvonalú tudományos teljesítmény is támogat. A magyar művészettörténet-tudomány klasszikus kézikönyvei és szakkatalógusai, Pigler Andor, Balogh Jolán, Szilágyi János György, Batári Ferenc és mások munkái a nagy könyvtárak nélkülözhetetlen szakkönyvei szerte a világban, hasonlóan a Magyar Nemzeti Galéria komoly tudományos megbecsülést kiváltó kiállításikatalógus-sorozatához. Nemcsak ez a tradíciónk, hanem sokkal inkább a következő generációkkal szembeni felelősségünk az, amely kötelezővé teszi ennek a közös vagyonnak a megőrzését, a hozzájuk kapcsolódó tudás továbbadását, az ország e téren elért presztízsének fenntartását.

A múzeum mint a közös emlékezet és a társadalom önismeretének intézménye

Nem kétséges, hogy a magyar múzeumoknak vannak mulasztásaik is. Szerencsére ezek nem pótolhatatlanok, sőt a pótlásra a képességeink is bizonyítottak. Ilyen például az a fajta mélyreható, történeti és művészettörténeti bemutatás, amellyel a II. világháború utáni német muzeológia segített a meghasonlott nemzeti tudat, történelemfelfogás és társadalmi mentalitás megújításában. A jelenség egyáltalán nem korlátozódik a középkorra és a kora újkorra, ugyanezzel az intenzitással és igényességgel láttak neki a XX. századi történelmük tisztázásának külön kutatási programokat, kiállításokat, sőt egész intézményhálózatot állítva annak szolgálatába. Hasonlóképpen komoly erőket koncentráltak az épített örökség topografikus feldolgozására is. A folyamat hátterében minden jel szerint átgondolt kultúrpolitika és intézménystratégia áll. Eredményei nemcsak a német kulturális világban voltak hatékonyak, hanem példává váltak a hasonló problémákkal küzdő osztrákok számára, és bizonyos mértékig hatottak a skrupulózusnak ebben az értelemben aligha mondható angol és francia múzeumi kultúrára is. A folyamat egyik jelentős korai eredménye az Európa Tanács által támogatott, 1965-ös aacheni Nagy Károly-kiállítás volt (Karl der Grosse – Werk und Wirkung), amelyet sorra követnek napjainkig a német történelem nagy korszakait, dinasztiáit és személyiségeit bemutató, óriási közönségérdeklődést kiváltó kiállítások (Rhein und Maas. Kunst und Kultur 800–1400, Köln, 1972; Die Zeit der Staufer. Stuttgart, 1977; Die Parler und die Schöne Stil 1350–1400. Europäische Kunst unter den Luxemburgen. Köln, 1978; Ornamenta Ecclesiae. Kunst und Künstler der Romanik. Köln, 1985; Das Reich der Salier. Mainz, 1992; Berward von Hildesheim und das Zeitalter der Ottonen. Hildesheim, 1993; Heinrich der Löwe und seine Zeit. Herrschaft und Repräsentation der Welfen 1125–1235. Braun­schweig, 1995; Kunst und Kultur der Karolingerzeit. Paderborn, 1999; Otto der Grosse. Magdeburg und Europa. Magdeburg, 2001; Der Naumburger Meister. Bildhauer und Architekt im Europa der Kathedralen. Naumburg, 2011.) A nagy német kiállításokból csak a középkori témájúak közül válogató lista folytatható volna. Akiknek lehetőségük volt egyiket-másikat látni, bizonyára egyetértenek velem abban, hogy nem túlzás társadalmi dimenziójú hatásokat tulajdonítani ezeknek a múzeumi rendezvényeknek. Nemcsak azért, mert professzionális szervezéssel hatalmas tömegekhez, a társadalom igen széles rétegéhez jutnak el – valóságos kulturális zarándoklási divat alakult ki körülöttük –, hanem azért is, mert a szándék és a tartalom valóban átformálta a német történelemről alkotott képet. Ennek eszköze pedig a tárgyilagos bemutatás és a tárgyilagos kommentár. Eredménye az objektív szembesülés megrázó és felemelő, alapvetően individuális élménye, amely azonban folyamatosan társadalmi méretűvé szélesedik, új felfogáshoz, közmegállapodáshoz és pozitív, elfogadó mentalitáshoz vezet. Talán megkockáztatható a tárgyilagos patriotizmus vagy az örökségközösség újabban megfogalmazott elve alapján (vö. Faro-egyezmény) egyfajta közép-európai patriotizmus fogalma, de a tárgyilagos és pozitív történelemszemléleté mindenképpen, amelyben meghatározó szerepe van a művészeti alkotás keltette, érdek nélküli élményeknek és érzéseknek. Ez a siker titka, amely a mai napig nem veszített erejéből.

Ha a történelem tárgyilagos bemutatását célzó kiállítástípus nem is terjedt el Magyarországon, két nagy sikerű példáját mégis meg kell említenünk. Az egyik az 1982–83-ban Schallaburgban, majd a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Mátyás király és a magyarországi reneszánsz című kiállítás volt, amely nálunk az eddigi legmagasabb látogatószámot vonzotta. Igazolta részben azt, hogy a magyar múzeumi szakma, művészettörténészek, történészek és maguk az intézmények is birtokában vannak a nagy kiállítások rendezéséhez szükséges összes tudásnak és eszköznek, másrészt igazolta, hogy a magyar közönség ugyanolyan intenzív érdeklődéssel fordul a minőségi kultúra és annak minőségi bemutatása felé, mint a németek és az osztrákok. A magyar társadalom nyitott arra, hogy belenézzen saját múltjának tükrébe, ami bizonyosan nem csak a középkor századai­ra igaz. A másik hasonló felfogású, magyar rendezésű, de szintén nemzetközi dimenziójú nagy kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, majd Luxemburgban 2006-ban megnyílt Luxemburgi Zsigmond-kiállítás volt, amely ismét azt bizonyította, hogy amai Magyarországon – ellentétben több más művészeti ággal – ezek a tárlatok százezres létszámú közönséget vonzanak.

A legjobb az volna, ha a magyar múzeumi szakma képviselői és a kultúrpolitika e célokat megértő irányítói sürgősen végiggondolnák azt, hogy miként lehetne a mulasztásokat pótolni, szerencsétlenségeink szaporítása helyett inkább megpróbálnák a sebeket gyógyítani és örömet szerezni. Minden olyan döntésben, amely a magyar múzeumok helyzetét hosszabb távon meghatározhatja, a lehető legnagyobb körültekintéssel, a lehető legszélesebb információs bázisra és szakértelemre alapozva kellene eljárnunk. A legnagyobb baj származik abból, ha ezen az érzékeny területen nem megfontolt, nem jól előkészített lépéseket teszünk. Egy rossz irányba kifutó vonatot útközben is meg lehet állítani, a legjobb azonban az, ha a célállomás tisztázása előtt el sem indítjuk a szerelvényt. Különösen akkor kár a gőzért, ha a vonat várhatólag amúgy is vissza fog gurulni az állomásra. Már ami megmarad belőle.

(A szerző az Iparművészeti Múzeum igazgatója)