Akit nem fogott az Istennyila se

Nyerges András még a szokásosnál is remekebb egész oldalas Színrebontásában (Rosszhírünk árfolyama, ÉS, 2014/27, július 4.) felidézi és idézi Feleky Géza Nyílt levél az Istennyiláról című, a Világ 1922. augusztus 4-i számában megjelent cikkét is.  A cikk az önmagát – egy esetleges újabb baloldali budapesti megmozdulás esetén – szerényen az Istennyilának tituláló különítményes, orgoványi pogromvezér Héjjas Iván július 20‑i letartóztatása után a hívei részéről elkövetett zavargásokról szólt. Pontosabban arról, hogy Bethlen István miniszterelnöknek választania kell a mérsékelt, európai stílusú konzervativizmus és a szélsőjobboldal között: „Közép-Európában” (Feleky, mint írja, a kritikus napokban épp külföldön járt) „azt hiszik, hogy a magyar miniszterelnök azonosítja magát a Héjjas Ivánokkal, Francia Kiss Mihályokkal, vagy azt hiszik, hogy a magyar miniszterelnök csak árnyékhatalom, és kénytelen Francia Kiss Mihály füttyszava szerint táncolni. Itt nincs középút és nincsen választás.”  Se könyveimben, sem interneten nem találtam nyomát, de hitelesnek tűnő korabeli pesti anekdota szerint különös jelenet zajlott a cikk megjelenésének estéjén a Világ szerkesztőségében. Egyetlen szerkesztő, újságíró, gépírónő sem mert aznap bemenni oda – kivéve Felekyt. Ő odaült az asztalához, s napi rutinja szerint olvasott és írt. Nemsokára több különítményes jelent meg; nem értették a helyzetet: fel-alá járkáltak a kihalt éjszakai redakcióban, alaposan szemügyre vették a felelős szerkesztőt, aki fel se nézett a munkájából – majd csapdát sejtve elsomfordáltak.

Feleky Gézáról (1890–1936) méltatlanul elfelejtkezett az utókor; könyveit vagy írásait az utóbbi hét évtizedben tudtommal nem adták ki újra. Pedig a modern irodalomban és képzőművészetben rendkívül járatos, a Nyugatban már gimnazistaként publikáló, a folyóirat törzsasztalánál ülő, öt idegen nyelven olvasó, három európai fővárosban egyetemet végzett, ragyogó művészeti író volt. Munkácsyról, Rippl-Rónairól, Szinyei Merse Pálról, Csontváryról, Kernstokról egyaránt írt; már fiatalon A Hét képzőművészeti rovatvezetője lett. És egyúttal a fehérterror és a frankhamisítási per részleteit, politikai összefüggéseit leleplező, félelmetes tollú újságíró is. 1920-tól a Világ felelős, 1925–26‑ban főszerkesztője, majd e lap betiltása után a Magyar Hírlap főmunkatársa. 1924. februári „Isten vele, Mihály!” című, másik híres cikke a Héjjas barátját és fegyvertársát, a tanúként meghallgatott többszörös gyilkos Francia Kiss Mihályt ártatlannak találó bíró búcsúszavait emelte címéül. A perről Feleky egy héten belül három cikket írt. A hadbíró százados párbajra hívta ki, ám élete legelső ilyen csatájában is a szellem embere diadalmaskodott. 1933‑ban németül publikálta az első világháború előzményeit elemző történelmi munkáját, a Kaiser und Krieget. Halálakor a Nyugatban őt búcsúztató Bálint György – amint Gergely Anna írja, akinek tanulmányából kivonatoltam alapvetően e rövid pályarajzot – „a század egyik legkulturáltabb és legigényesebb magyar publicistájának nevezte. Kiemelte lenyűgözően egyéni stílusát, tudását, vezércikkeinek éles iróniáját.” Relle Pál pedig a Toll-beli nekrológjában azt írta, hogy „nagy újságíró volt, a legnagyobbak közül való, a munka mennyiségével és értékével mérve”, ráadásul „polihisztor”. (L. elsősorban http://www.or-zse.hu/hacofe/vol4/gergelyanna-lovasbereny-zsidocsalad2012.htm).

És példásan bátor. Manapság még inkább csak kirúgják olykor a messzebbre merészkedő szerkesztőket, újságírókat, és csak ritkán rugdossák meg őket, akkor is utcai demonstrációkon. De a jövőben akár szükség lehet Feleky Géza legendás bátorságára is.