Régi mondások, új tartalommal

Betűméret növelése  Betűméret csökkentése


Segíts magadon, az Isten is megsegít. Valamikor a hetvenes években azt tanították az egyetemen, azért nem kell megfizetni a munkaerő árát, mert a szolgáltatásokban benne van a munkabér egy része is. Valóban nem kellett fizetni a vízért, a csatornáért, a szemétszállításért. Áron alul lehetett hozzájutni a villanyhoz, a gázhoz, a tömegközlekedéshez, a kultúrához, a ruhához, az élelmiszerhez és még sok mindenhez. E tétel hamisságának a megértéséhez arra volt szükség, hogy kiderüljön, semmi nincs ingyen, mindenért fizetni kell, s amihez ingyen lehet hozzájutni, annak nincsen becsülete. Erre az igazságra mindenki rájöhetett, aki akart. Ezért kellene világossá tenni: csak annak jár az államtól segítség, aki arra rászorul. Nem teremthet jogcímet a támogatáshoz önmagában az a tény, hogy valaki idős, egyedül álló, sokgyermekes.

A parlament a közelmúltban változtatott a családi pótlék rendszerén. Huszonhárom éves életkorról húszra csökkentette azt az időt, ameddig a közoktatásban tanulmányokat folytató gyermek után igényelni lehet a családi pótlékot. Kivette e döntés alól - maradt a huszonhárom év - azokat, akik fogyatékkal élnek, de nem vette ki azokat - tehát a húsz év vonatkozik rájuk -, akiknek a családjában az egy főre eső összeg mélyen az átlag alatt van, a hátrányos helyzetű tanulókat. Húszéves koráig ezért mindenki után, aki a közoktatásban tanul, jár a családi pótlék, akár rászorul, akár nem. Húsz év fölött pedig éppen azok esnek ki a jogosultak köréből, akiknek szükségük lenne rá.

A jó pap holtig tanul. A mai divatos szóhasználat szerint az egész életen át tartó tanulás iránti igényt és képességet az iskolában lehet és kell kifejleszteni.

A parlament a közelmúltban változtatott a szakképzés rendszerén. Döntésével lehetővé tette, hogy az általános iskola befejezése után a kiskorú, esetleg még csak a tizennegyedik életévében járó tanuló - ha ő és szülei úgy döntenek - elkezdje a szakma tanulását. A szakképzés 1993 óta a tizenhatodik életévben kezdődött. Ezáltal kitolódott a pályaválasztás kényszere, és a tanuló is lehetőséget kapott arra, hogy a szakiskola kilencedik-tizedik évfolyamán felkészüljön mindarra, amire egy jó szakembernek szüksége lehet. A szakiskolákba zömmel a legszegényebb családban élő, problémás gyermekek járnak, akiknek szülei sok esetben az általános iskolát sem fejezték be. Gyermekeik az úgynevezett halmozottan hátrányos helyzetű tanulók körébe tartoznak, aki nem ritkán úgy lépnek ki az általános iskolából, hogy alig tudnak írni, olvasni, számolni, alapkészségeik hiányosak. Ezek a tanulók a szakiskola kilencedik évfolyamából sokszor nem léptek tovább, lemorzsolódtak. Miután addigra többnyire elérték a tizenhat éves életkort, a tankötelezettség végét, kimaradásuk az iskolából teljesen jogszerű volt. A tizennyolc éves korra emelkedett tankötelezettség változtatott ezen a megoldáson, nem véletlen indult mozgalom a tankötelezettség idejének visszaállítására.

Az új tanulási forma az érintettek iskolában tartását hívatott megkönnyíteni: abból az elgondolásból kiindulva, hogy a kézügyesség elég a munkaeszközök alkalmazásához. Más kérdés, hogy milyen szakképesítés szerezhető ilyen felkészültséggel, s milyen életpálya nyílik meg az előtt, aki nem ismeri a számítógépet, nem képes megérteni egy kezelési utasítást, nem tud elkészíteni egy költségvetést, egy adóbevallást. Egy biztos, ez a megoldás ismét felmentheti az iskolát a változás kényszere, annak elfogadása alól, hogy az iskolának kell a tanulóhoz igazodnia és nem fordítva. A tanuló a szakképesítés megszerzése után leérettségizhet, csak arra kell ügyelnie, hogy ne lépje túl a huszadik életévét.

Valószínűleg sosem fog megvalósulni az a jóslat, hogy az állam a múzeumba kerül a rokka és a kőbalta mellé. Régen volt ugyanis ilyen igény az erős állam iránt. Mint ahogy nem volt sikeres a mindent a népért, semmit a nép által reformpolitika sem, így a pedagógusok jelentős része is úgy gondolja, az iskola ügyeiben való döntés jogát és kötelezettségét az önkormányzatoktól és a nevelőtestületektől vissza kell adni eredeti tulajdonosának, az államnak. Döntsön az állam iskolaügyekben is, ez a közakarat. Az állam mint a legfőbb gazda hatékonysága a közelmúltban ékesen bebizonyosodott a szomszéd országban, ahol nem okozott nehézséget a nemkívánatos vezetők lecserélése. Egy állami intézkedés kiadása sokkal egyszerűbb, mint az okvetetlenkedő nevelőtestület meghallgatása és az önkormányzati döntés nyilvános vállalása egy vezetőváltásnál. Egyébként is jól meg lehet szervezni az állami iskolák igazgatóinak nyilvános eskütételét a pedagógusnap alkalmával, ahol felesküsznek az állami tantervre.

Régi és ismerős mondások, új tartalommal. És nemsokára új értelmet kaphat az a szállóige is: „az állam én vagyok".