(A Vas István – Az idő metszeteiben című kiállítás szeptember 25-ig látható a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban.)

(A Mi magyarok című kiállítás október 31-ig látható az Első Magyar Látványtár diszeli Kiállítóházában.)

Vörösváry Ákos éves látványtári kiállításai több mint negyedszázada nagyon hasonlítanak egymásra, mindenekelőtt azért, mert maga a gyűjtemény, amelyből válogat, egynemű: privát nemzeti gyűjtemény. Másrészt viszont ezek a tárlatok rendkívül változatosak, főként, mert a nézők nemzetről alkotott képe folyamatosan változik. Az emberöltőnyi idő alatt bekövetkezett változások valójában szinte felmérhetetlenek: ami húsz-harminc évvel ezelőtt még közhelynek számított, azért ma kiátkozás járhat, ami akkor tabu volt, mára minden további nélkül a közbeszéd része lehet. Vörösváry Ákos gyűjteményének egyes piros-fehér-zöld darabjaira a kilencvenes években még az irónia vagy a nemzeti önirónia jegyében tekinthettünk, mára azonban a kiállított tárgyakba szinte kivétel nélkül történelmi mélységet láthatunk bele; spektrumuk inkább a tragikus és a tragikomikus között húzódik.

(Reining Vivien és Schell Réka Holnap már nem én leszek című kiállítása augusztus 31-ig látható a Kelet Kávézóban.)

Reining műveiben a hosszan a levegőben lebegő, de a végtelenségig ismételhető nyomatok szekvenciájában lassan eltűnő mondatfoszlányok, amelyek adott esetben jelenthetnék a jövőt és a múltat, most egyszerűen jelentés nélkül (és szó szerint) halványulnak el a tét nélküli jelenben. Schell egyik alkotásában pedig a hétköznapi otthoni munkák – a vasalás vagy a mosás – egy pillanatra ruházódnak csak fel a megtisztulásra utaló szimbolikus jelentéssel, hogy utána mint egy társasjáték sorskártyái oldódjanak fel a játékos örök jelenben.

(Csáky Marianne A másik bolygó című kiállítása július 29-ig látható az Inda Galériában.)

Csáky Marianne sorozatán az ikonikus képek nem válnak kritika tárgyaivá, s a képek protesztjellege sem lényegi. Az erőszakos cselekmények összefüggésében fotón rögzített emberek egy halott világ részelemei, még akkor is, ha esetleg még élnek – talán a legjobb párhuzamot nem  a képzőművészet, hanem Jim Jarmusch Halott embere kínálja, amelynek világa viszont Kafkáét idézi.

(Az Örökségünk című kiállítás március 19-ig látható a Q Contemporaryben.)

Ugyan a háttér borús, a horizont viszont tágas a Q Contemporaryban most zajló tárlat esetében. Dénes Andrea és Balázs Árpád gyűjteménye (érdekes, hogy bár két nagy magángyűjteményről van szó, mégis a férfinevek állnak elöl: Somlói–Spengler és Balázs–Dénes a hivatalos megnevezés), amelynek egy másik metszete néhány hónappal ezelőtt a Fugában volt látható, színvonalában tulajdonképpen vetekszik a Ludwig Múzeum új szerzeményeivel, amelyeket szintén most állítottak ki. Nemcsak a beszerzés időintervalluma – az elmúlt hét- nyolc-tíz év –, de a gyűjtés fókusza is hasonló a magán- és a közgyűjtemény esetében. Középpontban állnak a kortárs magyar tendenciák, háttérben a neoavantgárd fontos hatvanas-hetvenes évekbeli hazai pozíciói, és mellettük a kelet-közép-európai párhuzamok, vagy éppen ellenpéldák – a struktúrán kívül a nevekben is több az átfedés.

Boros Géza: Minden más vá­ros­nál városabb. 100 bejegyzés Velencéhez. Ludwig Múzeum–Kor­társ Művészeti Múzeum, Bu­da­pest, 2021, 159 oldal, 3900 Ft

Boros Géza számos jelentős könyvet, tanulmányt írt az elmúlt évtizedekben a magyarországi köztéri emlékművekről, a kulturális minisztérium munkatársaként hosszú időn át fontos szerepet töltött be a művészeti intézményrendszer alakításában, s évek óta a Velencei Biennálé Irodájának vezetője a Ludwig Múzeumban. Írásainak, munkájának kulcsfogalma mindig is a kultúra megőrzése volt; ha egy régi kifejezést kicsit kiforgatunk: szemlélete most is a múzeumőré. Velencéről szóló írásának legfontosabb szava így a fenntartás lehet, ami egyszerre jelentheti a kultúra megtartását és a puszta fennmaradást.

Mindez elsősorban akkor szúrna szemet, ha egy újfajta, vegyes valóságot teremtő applikációval mindig a szemünk előtt lehetne a város egy-egy 10-20 vagy 50 évvel ezelőtti állapota. S ha már létezne ilyen alkalmazás, a hol kiábrándító, hol meglepően újító szellemű múltra rávetíthetnénk azokat a terveket is, amelyek egy-egy környezetről valaha születtek. Milyen kiáltó lenne az ellentét a köztéri plakátok mostani vizuális igénytelensége és nemcsak a harmincas, de akár a kilencvenes évek hirdetőtábláinak ma már meglepőnek tűnő megoldásai között! Persze létezhetne még ordítóbb ellenpont: az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus egykori díszletei és a 2021-es esemény vásári városképei között.

(Jovánovics György Minta / az eredeti MÜ­PA-reliefek című kiállítása december 20-ig látható a Fugában.)

Lehet, hogy ebből a lebegő státuszukból következik, hogy a Jovánovics-művek közül a Müpa-reliefek azok, amelyek a leggyakrabban adtak vitára okot. Fitz Péter élesen bírálta a színezést, miközben több, igencsak színérzékeny festő mellette tette le a voksát, híres zenészek imádták, hasonlóan híres karmesterek gyűlölték. Hosszú távon mégis úgy tűnik, hogy a többtonnás zengőpanelek lebegése vitathatatlanul összenőtt a koncertterem építészeti értékeivel – Demeter Nóra és Zoboki Gábor alkotása Magyarország egyik legjobban sikerült kulturális tere.

(Gerhard Richter Valós látszat című kiállítása november 4-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában.)

(A budapesti Eucharisztikus Kongresszus oltárépítménye)

(A madarak tapsolnak, amikor felszállnak című kiállítás október 31-ig látható a Paksi Képtárban.)

(Hámos Gusztáv és Katja Pratschke Construction című kiállítása – némi augusztusi szünet után – szeptember 10-ig látható a Molnár Ani Galériában.)

(Kelemen Zénó Embermentők című alkotása a Pozsonyi úti református templom előtt)

(A Hét év, 150 kiállítás – 125 éves a Műcsarnok című tárlat jelenleg a Műcsarnok honlapján tekinthető meg, virtuális séta formájában.)

(A Néha az óceánnal merülök című kiállítás március 26-ig látható a Deák Erika Galériában.)