A múltkor is, a MOM-Park előtt lépett oda hozzám valaki, azt hittem az elején, csak valami vidéki öreg, aki útbaigazítást fog kérni. Zakó, ing, bőrcipő, vászonnadrág, oké, minden úgy lötyögött rajta, mint egy madárijesztőn, de még így is rendben volt. Az efféle öregek meg akkor is madárijesztőszerűek, ha épp színházba mennek. Vagy nem tudom. Mindenesetre odalépett hozzám, és nagy udvariasan megszólított, aztán még valami igazolványt is előkapott. Nem kéreget, újságot árul. Nem is láttam, hogy van nála újság, de tényleg előhúzott egyet rögtön. Most nem kérek, mondtam, de ezt is megköszönte, nem akadékoskodott. Később kicsit meg is bántam. Egyszóval ez az öreg, itt, az utcasarkon nem tűnt hajléktalannak.

Parti Nagy Lajos 70 – Tematikus próza-összeállítás

A hetven az hetven, az hetven, az hetven, és ha luftod és laufod is van, akkor adódhat az a szerencse, hogy a szerkesztőségi postából tudsz válogatni, ahová momentán érkezett néhány levél, bizonyos Parti Nagy-szöveguniverzumba címezve. Konkrétan egyes fiktív hősöknek, nagy szeretettel. Komoly tisztesség, hogy közreadhatjuk e leveleket, remélhetőleg így a címzettek is megkapják. Addig meg, Isten éltesse az univerzum gazdáját, ha már kerek. 

Parázslik-e még a vatta? Vagyis nem, mégsem ezt akartam kérdezni. Most nyár van, vagyis ősz, de úgy, hogy tulajdonképpen nyár. Kihajolok az ablakon, és nem lök vissza a szél. Magamat kell behúznom végül, mint egy ernyedt zászlót. Hány éve is már? Ugyan mit számít, vagy ha mégis, honnantól számoljuk? Eszembe jut olykor a férje, vajon hol morzsolgatja mostanában a csikkeket? Ez már nem az az ország, vagyis hogy éppen az, és ez a baj. Eltelt az idő, és nem vált azzá, amivé válhatott volna. Úgy lett rosszabb, hogy ugyanaz maradt. Nehezen gyűlik a dohány. Csak beszél maga elé az ember, s nem unatkozik. Vagyis dehogynem. Kannásbor van még?

Miután a csomagtartóból kiemelte a virágcsokrot és a reklámszatyorba pakolt gyümölcsöket, Koroknai behúzott nyakkal kerülgette a tócsákat, amíg a bejárathoz nem ért. Odabent a portás, aki éppen telefonon beszélt valakivel, laza legyintéssel üdvözölte, mint egy közeli jó ismerőst. Olyan régóta és olyan megbízható rendszerességgel járt be Koroknai az intézménybe, hogy tulajdonképpen már őt is odatartozónak könyvelték el a legtöbben. Annál is inkább, mert vele soha nem volt gond, és ezt a bent dolgozók, a takarítótól az igazgatóig különleges, nagy becsben tartott adományként kezelték. Más hozzátartozók hol a szobák méretére panaszkodtak, hol a folyosók tisztaságára, akadt, aki szerint túl lassan ér fel a melegvíz, meg olyan is, aki a közösségi terek növényállományát kevesellte. A konyha magas labda volt természetesen, könnyű volt kötekedni vele, ki túl kevésnek tartotta az adagokat, ki túl egyhangúnak a menüt, volt, aki szerint rendre sótlan az étel, más úgy vélte, túlzásba viszik a sózást, és ezzel a bentlakók egészségét fenyegetik. Semmi nem volt jó, ami egy efféle helyen bizonyos mértékig tolerálható hozzáállás volt a személyzet számára. Hiszen értették ők, és a rövid képzésen, amit az intézmény tartott a felvételük után, beléjük is sulykolták, hogy az elégedetlenség itt általános létállapot lesz. Senki sem akar ebbe a helyzetbe kerülni, amiben itt van, se a bentlakók, se a látogatók.

Kellemes, lassan hűlő este vette körül az ápolót, amikor előző nap eljött a tüdőgondozóból. A fénnyel teli levegőn érezni lehetett már, hogy a tavasz megtette a magáét, biztosította a hídfőállásokat, melyeken keresztül hamarosan bevonulnak majd a nyár főerői. Ám ezek az erők egyelőre nem voltak jelen, csak az ígéretük, s így minden, a legapróbb ágvégtől a madarak ideges cikkanásain át a gyerekek távoli kertek alól visszhangzó kurjantásaiig a jövőnek szólt. A várakozás öröme valósággal felfalta a jelent, ami ettől, a ragyogó felszín alatt észrevétlenül feszültséggel töltődött fel.

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)