Uri Asaf: A rózsa türelme. Sco­lar Kiadó, Budapest, 2018, 128 oldal, 2450 Ft

Itt hever kinyitva előttem a legújabb kötete, A rózsa türelme, a 42. oldalon szereplő címadó versnél, amely versnek azonban nem a címe, hanem a kezdő sora szerepel a könyv címeként, a vers címe: Nem is tudták a nevem. Az irodalomban kissé járatosabb olvasó ennek a címjátéknak a hallatán azonnal asszociálhat Umberto Eco híressé vált regényére, A rózsa nevére, és persze a mindennapi szólásra: “A türelem rózsát terem”, hogy azután a vers első két sorát elolvasva eszébe juthasson Rilke halálának története is, amit közvetlenül egy rózsatövis okozta sérülés sürgetett meg.

Simon Zoli, az osztályelső, már majdnem fent volt a dombháton, a Plészen, amikor visszapillantott ránk, mélyen lemaradókra, a Wisztre, a Pólikra és énrám, és visszaereszkedett közénk, de csak az én kezemet fogta meg, s húzott magával erősen fölfelé, úgyhogy, ha nem is a legelsők között, de az osztályátlaggal egy időben érkeztem fel a dombra. A torna- és az osztályfőnöki óránkat vonták össze ehhez a szeptember végi kiránduláshoz, ide, a faluszélre, ahol két domb zárta el a szemhatárt a szovjet lőtér és laktanya elől, a kisebb és valamivel lankásabb Plész, amire önerőből nem juthattam volna fel, és mellette a másik, a meredekebb és magasabb domb, a kísérteties Kálváriadomb, ahol másfél évvel azelőtt, húsvét táján egy másik Simon fiú, hozzánk képest már nagykorú, tizenöt éves kamasz elmetszette a velünk egyidős unokaöccse torkát a romos kápolnában. A Simon Zoliék csak névrokonságban álltak a tragikus sorsú Simonékkal, nagyon sok Simon család lakott a faluban, de csak kevesen vallották magukat rokonságban lévőnek egy másik Simon családdal.

Álmomban Ingmar Bergmannal futottam össze egy férfi vizeldében. Ő már bent végezte a dolgát, amikor a szükség odahajtott engem, nem közvetlenül a mellette lévő csészéhez, mert azt egy idegen használta éppen, hanem eggyel balrább, így az Ingmarnak az idegen alakon keresztül kellett megszólítania engem, fennhangon, mert az idegen fütyörészett valami dalt húgyozás közben, Ingmar tehát egy nagyothalló harsányságával szólt oda nekem, mintha David Lynchet utánozná a Twin Peaksből: „Hogy vagyunk a nap végén?!

Most azonban mind fizikailag, mind metafizikailag világnézeti émelygés vett erőt rajta, talán épp a doktor szavaitól. Ezt pedig mégsem közölhette azzal az emberrel, akivel nemcsak különösen rokonszenvezik, hanem az egészségét is elsősorban az ő kezében tudja valamennyire biztonságban. Ilyesmikkel viszont mégsem hozakodhat elő az utcán, egy hétvégi kihalt utcán, ami a legalkalmasabb hely a végtelen intimitásra, s egyben a halálos idegenkedésre.