Honnan tudom, hogy karácsony van? Hát a naptárból. No, de a naptár nem mondja meg, hogy ma hányadika van: azt csak a többi embertől lehet megtudni – akár szóban, akár levélben, akár a ma megvett újság fejlécében, de csak egymást tudjuk tudósítani arról, hogy hányadika vagy milyen nap van. Az embernek mint lénynek egyik fő jellemzője, hogy állandóan a társaitól akar megtudni dolgokat: hol a dugóhúzó?, anyádék ma jönnek?, édes, te védekezel? És ez nem valami újdonság: minél egyszerűbb, primitívebb kultúrájú egy emberi közösség, annál többet beszélnek, magyarán be nem áll a szájuk.

Az angol volt ugyanis az a nyelv, amit senki sem tudott a családban. Mindenki tanult franciául és tűrhetően beszélték is, ahogy egy közép-európai, középpolgári családban természetes. A szüleim tudtak olaszul, mert zenészek voltak. De angolul? Minek az? Gyakorlati haszna csekély, hacsak nem akar az ember odautazni – de akkor meg a francia teljesen elegendő. A nagypapa emlékezett egy pár elrontott angol szóra, ő ugyanis tagja volt a Szingapúri Lovaspóló Klubnak, amikor 1904-ben mint fiatal tengerésztiszt ott állomásozott. Mutatta is a tagsági igazolványát. De sose hallottam senkit angolul beszélni: ez vonzóvá tette a szememben, romantikus kalanddá. A hegy, amit még senki sem mászott meg – nagy kihívás az ifjú hegymászónak! (...) Izgalmas volt, az is, hogy semmit sem úgy kellett mondani, ahogy normális ésszel várnánk. Már az ábécé se á-bé-cé volt, hanem éj-bí-szí. Ennek megvoltak az előnyei: ha leckeírás közben fölém hajolt valamelyik családtag, hogy megnézze, mit csinálok, nem tudtak csak úgy futtában kijavítani (mint tették a némettel, franciával, olasszal), hiszen ki se tudták mondani, amit láttak; és ha megpróbálták, én fölényesen kijavítottam őket. A bátyáim egy ideig „dabljú”-nak neveztek, annyira viccesnek találták a betű nevét. „Gyere ide, te kis dabljú”, mondták és megcsavarták a fülemet.