Magam szúrtam ki Jennifert a Kertész utcában, aki sörrel locsolta az autogramos srácot, és megvetette a világot. Később azt nyilatkozta, rossz napja volt, de csak annyit tudok hozzáfűzni: torkáig ért a düh, mialatt a kócos hajától a combközépig érő ruháján át a kitaposott bakancsáig bevonta az amerikai szépség, meg a sima szépség és a tehetség bája. Ideszámíthatjuk, hogy nem kellett a forintot számolnia, ideszámíthatjuk, hogy Oscar-díjas volt, meg a többit.
Nem merült beszélgetésbe, felszínesen kommunikált. Gyönyörű volt, huszonhét éves. Néha rábízta magát a csapatára, néha átvette a vezető szerepet, például férfihangon mesélt viccet: sugárzást bocsátott ki, amiről tudja az ember, hogy nem apad el. Amikor leüvöltötte az autogramos srácot, nem az jutott eszembe, hogy hagyjuk az egészet, hanem az, hogy teszek egy próbát.
− Szorongsz, Jennifer? − kérdeztem tőle, amikor vécére oldalaztam a szűk helyen.
De erre még semmit sem felelt. Később egyszerre hagytuk el a pincét, ami jelezte az utolsó pillanatot.

Csakhogy ez a másik író feledésbe hullott. A kötelező sajnálkozások, a posztok a közösségi oldalakon, a megemlékezések unalmas áradata egy hónapig tartott: feledésbe hullott, szartak rá. A kortárs toplistát is vezette pár napig, aztán csönd. Ekkortól már úgy véltem: élni kell.

Pedig ez a másik író mindent bevetett, ami szerinte előfeltétel: tizenhárom évesen már író-olvasó találkozókra járt, napi rendszerességgel írt, miután megkapta a személyi igazolványát. Visszafogottan étkezett, részmunkaidőben dolgozott, meg sem nősült. Azt is bevállalta, hogy egyetlen szavas írói neve legyen. Ezt az írót Mancinak hívták: 38 éves volt, őszült, szemére úgy borultak a szemhéjak, mint a nejlonzacskók.

Az ellenséges irodalom a határaimon állt. Brigitnek minden héten küldtem egy rövid novellát; azt hitte, ezek szerelmes vallomások, pedig azért küldtem őket, mert egyedül ő volt képes elolvasni az összeset. Ezekben újra Áginak hívtam, így kimondottan romantikusnak tűntek, pedig nem voltak romantikusak. A kedvenc részei, amikor az italozásainkról számoltam be, és szépen sminkelt végzet asszonyának állítottam be, aki lecsúszott helyekre jár. Korábban, a középiskolában költészeti versenyeket nyert, és úgy érezte, megismeri a gyémántot. A legjobban mégis azt szerette, amikor filozofálok, főleg az időről, főleg így: „Nálunk van az idő, és nem adjuk oda. (...) Az időről beszélgettünk Ágival. (...) Megkérdeztem, mennyi az idő. Fél tizenkettő, mondta az Ági.” Újra meg újra felolvasta az időről szóló részeket, elsősorban azokat, amikben ő is szerepelt.

Ez egy országos hírű zenekar, mutatott végig az asztal mellett ülőkön, és azokon már látszott is, hogy csak hat-nyolc órája isznak, nem tizennyolc órája, ezenfelül is inkább szívnak, mint isznak, és a humoruk, az állapotuk messze áll tőlem: gondtalanul mentek végig az ismerőseiken, hogy ki mit csinál, és magukon, hogy mit gondolnak, miközben nekem egyedül Ambrus maradt, aki nem érdekelt. A többiek távolabb ültek. Amikor Ambrus vécére ment, vagy máshova, akkor odacsusszantam a frontember mellé, Ambrus kontaktjához, aki egy fiatal, fekete körmű lány volt, Inez vagy Irka vagy Inka.

Ez volt az utolsó.

– Üdvözöllek, hercegnő – mondtam.

Csókos szája volt, alig botoxolta. 179 centire nőtt, és dominaként hirdette magát. Princessznek hívták. Novellát akartam írni egy örömlányról, és kellett mögé az élet. A dominaságáról nem tehettem: Princessz volt a legszebb, ő tűnt a legigényesebbnek, másrészt izgalmasat akartam, ami eggyel több, mint a hagyományos. Pincehelyiségben álltunk, és egy pincsikutya rohangált a mocskos padlón. 

– Miket csináltál eddig? – kérdezte a Princessz.

– Párszor kikötöztek – mondtam. – De csak finoman – tettem hozzá. – Klausztrofóbiás vagyok.

– Az valami más, nem? – kérdezte a Princessz.

– Nem tudom pontosan – mondtam tanácstalanul.

– De mit szeretsz? – faggatott a Princessz.

Az akác lila, mint a világ, alatta szerelmespár, saját világuk foglyai. Dühösen szöszmötölnek, kutatják egymás titkát. A levegőt beteríti az ég, alatta apró madarak cikáznak, mint a számok. Tavasz-szag van. A fiú hallgatja a légi neszezést. Újra meg újra visszajár a lányra, mint varjú a fagyra, vallomásokkal kergeti az őrületbe. Megvakarja a füle tövét, megvakarja a heréjét, köp egyet a csipkebokorba.

• Mint gonosz varázslattól enyésző szépség romjai, úgy marad bennem mosolyod, meg a csípőd ringása – mondja.

A lány hálásan illatozik egy darabig. A fiú flakonért nyúl, ad belőle a lánynak is. Az elmúlás könnyű májusi pocsolyává szelídül, fölszárad az első széllel. A lány zöldellő domboldalra gondol, zsúpfedeles házikóra piszkosfehér bükkfakerítéssel, és tizenkettő barna pöttyös tehénre, akik bogáncsot legelnek a domboldalon.

Jacknek hívtuk, mert volt egy hegyes westerncsizmája. Amikor a tyúkólhoz értünk, rákérdeztem újra.

Itt történt? – kérdeztem.

Itt – mondta Jack.

Próbáltam elképzelni, de nem tudtam ráhangolódni. A folyékony tyúkszarban álltam, Jackkel együtt. Ráadásul hideg reggel volt, és az anyukája többször is Jacket szólította a konyhaajtóból.

Kész a reggeli – kiáltotta.

A többiek is a konyha körül sündörögtek, sőt, integettek is.

Ott lógott – mutatta Jack.

Betti azt mondja, három évig voltak együtt. Nem akarja bő lére ereszteni. Örül, hogy lát. Ezer éve. Azt mondja, Kristóf hét évvel fiatalabb volt. Kicsit tartott is a korkülönbségtől. Ki tudja, mi lesz. De nem lett semmi. Mindenki szeretett mindenkit. A barátok, a szülők, a kalauz, a postás. Majdnem olyan volt, mint a szerelem. De nem volt szerelem, fűzi hozzá. Szeretet volt, de talán még az sem. Nehéz erről beszélni. Mert akkor végül is mi volt?

Betti azt mondja, három évig voltak együtt. Nem akarja bő lére ereszteni. Örül, hogy lát. Ezer éve. Azt mondja, Kristóf hét évvel fiatalabb volt. Kicsit tartott is a korkülönbségtől. Ki tudja, mi lesz. De nem lett semmi. Mindenki szeretett mindenkit. A barátok, a szülők, a kalauz, a postás. Majdnem olyan volt, mint a szerelem. De nem volt szerelem, fűzi hozzá. Szeretet volt, de talán még az sem. Nehéz erről beszélni. Mert akkor végül is mi volt?