A nyelvészet azért kurva bonyolult dolog, mondta a lány, főleg, ha az ember nem olyan faszsággal foglalkozik, hogy most finnugorok vagyunk-e, vagy törökök, hanem kognitív dolgokkal, mint a mutatóujj. Ez volt az ő szakterülete, és ebben aztán mindenki benne van, nem csak a finnek meg a törökök, hanem az egész világ, még a bevándorlók is, amikor rámutatnak a schengeni határra, hogy ott. Ja, mondta a fiú, az ágyban voltak, végre kettesben, a gyerekek már aludtak. És azt a kurva péhádét is meg kell írni, mert persze, ha nem lesz kész, ki fognak nyomni az egyetemről, és nem elég nekik, itt mondott egy oldalszámot, és nem elég nekik annyi hivatkozás meg publikáció, meg az opponensek mindenbe belekötnek, mert persze olyan hülyék, egyik sem ért a mutatóujjhoz, és akkor olyanokat mondanak, hogy kéne írni a hüvelykujjról is. Tiszta hülyék, nem. De, mondta a fiú, és az ujjait, ő az összeset, köztük a mutatót is végigcsúsztatta a lány bőrén, arról nem akart beszélni, hogy neki mennyi dolga van, mert nem akarta azzal is késleltetni az együttlétet. A lány visszaölelte, és akkor minden testrész munkába állt. A fiú azt gondolta, hogy csak ő tudja, milyen finom bőre van egy nyelvészlánynak, a lány meg először arra, hogy az melyik ujj, ami odaér, aztán csak arra, hogy jó.

Épp a Médeát játszó színésznő érkezett. Örült a szerepnek, az az a szerep, amit még idősebb színésznőre is ráosztanak, mert beletesznek egy olyan értelmezést a darabba, ez a rendező mániája, hogy mindig beletegyen egy értelmezést a darabba, olyat is, ami persze nem abban van, csak a saját fejében, de olyan nagyra becsüli a saját fejét, hogy azzal még a görög klasszikusok sem tudnak versenyre kelni. Az a lényeg, mondta a színésznőnek, hogy Médea öregebb, mint Iaszón, és ez egy szirmait vesztett nő utolsó kapaszkodása a szerelembe, érted. Most te rólam azt mondod, mondta a színésznő, és a szokásos hisztérikus kitörés helyett, ami nagyon bejött egy bizonyos életkorban, most tényleg majdnem elsírta magát. Nem, nem, mondta a rendező, tudod, Andrea, én ilyet neked soha nem mondanék, meg nekem ma is az vagy, aki régen voltál, szóval nem csak a tehetséget látom benned, ami mindig is napnál világosabb, vagyis fényesebb volt benned, utálom ezeket a mondásokat, mert mindig összekeverem, hogy most mi olyan, mint amilyen. Most ezzel mit akartál mondani, kérdezte a színésznő.

Még tartott a háború, de egyszer majd vége lesz, gondolta a győzelemre váró kormányzat, s valakinek újjá kell építenie az országot, valakinek be kell indítania az üzemeket, fel kell építenie a lebombázott hidakat és épületeket, újra kell telepítenie az erdőket, a rizsföldeket, amelyeket az amerikai hadsereg gyújtóbombákkal és narancsgázzal kiirtott. A férfi egy volt azok közül, akiket a háborúban álló kormányzat külföldre juttatott, hogy az újjáépítéshez szükséges tudást megszerezzék. Egy német városba került. Egyedül volt, ahogyan a többiek is, akikkel érkezett, mindenki egyedül volt, s persze a német nők nem akartak szóba állni velük, mert mit kezdhet egy német nő egy ázsiai férfival, aki egyszer egy szép napon felkerekedik, és ott hagyja őt, mondjuk, összetört szívvel, ráadásul terhesen.

Tudták, mikor jön a következő, sikoltott a levegő, és becsapott a gránát. Vártak. Már kétszer annyi idő eltelt. A kislánynak megint pisilnie kellett, a sarokban álltak, valaki azt mondta, ott a legbiztonságosabb, ha találatot kap a ház. Abbahagyták, mondta a nagyapa. Még várjunk, mondta az anya. A kislány megint pisit. Oda a sarokba. A szomszéd beszólt, hogy elmentek. Kik, kérdezett vissza a nagyapa. A németek. Mikor, kérdezte a nagyapa. Az éjjel, mondta a szomszéd. Nem hallottuk. Németek, mondta a szomszéd.

Már világos volt, az öreg kiment, s nézett a bunkerek felé, amik a házuk mögött voltak, tényleg nem volt ott senki. Meg kéne nézni, nem hagytak‑e valami használható dolgot. Az anya mondta, hogy nem, nem mehet oda, mert ha az oroszok valami ilyet megtalálnak náluk, biztos lelövik őket, s az hogy öreget lelövik, az mégcsak rendben, mégiscsak ő hozta a házhoz azt a német dolgot, de ott van a kislány is.

Kimegy a temetőbe. Mégiscsak ünnep van. Visz fenyőágakat a sírra, meg olyan díszeket, amiket nem sajnál, ha ellopják. Otthon is ez van, csak nem lopnak, mert nem jön hozzá senki. Egy ág. Már nem veszi le az egész dobozt, amiben a díszek vannak, kis zacskóban van az a néhány, amit feltesz, meg vesz kimérve szaloncukrot, abból is feltesz párat, a többit megeszi, amikor a tévét nézi.

Nem, idén nem tudnak hazajönni. A fia mondta, hogy nem lehet, hogy minden szabadságát otthon tölti, és akkor hiába él a tengeren túl, ha mindig csak azt látja, ami a tengeren innen van, meg hogy nincs olyan karácsonya a gyerekeknek, amilyen az övé volt, mert épp úton vannak hazafelé, amikor lehetne. Majd nyáron, mondta, ha meg tudja osztani a szabadságát, akkor elviszi a gyerekeket.

A legnagyobb magyar költő, A. M. Nép, egyrészről neki a legnagyobb az életműve és ő volt a leghosszabb életű. Míg a legtöbb magyar költő meghalt rákban vagy májzsugorban, vagy épp a szabadság oltárán ontotta ki drága vérét, s néha még a harmincat sem élte meg, és már nem volt életben, addig A. M. Nép rendkívül hosszú életű volt. Egyesek szerint már az Etelközben összedobott néhány dalt, mások úgy gondolják, még annál is korábban. Szerintük az első adagot az Urálból hozták batyuban a korabeli magyar vándorok. Különösen a népzenekutatók kardoskodnak leginkább a régi eredetet mellett, ami persze egyáltalán nem bizonyítja, hogy a dalszövegek is abból a korból származnak. Ahogyan a nyelvészek fejtegetése a dal és regöl szavak finnugor eredetéről sem tűnik meggyőzőnek. Az ősiséget nem egyszerű bizonyítani, lévén, hogy sem a magyarok, sem A. M. Nép még nem ismerték az írásbeliséget. De költőnknek volt olyan kései pályatársa, mint például Ady Endre, aki ezerévekkel később is hallani vélte ezeket a régi nótákat, a régi igricek révén fülébe rivalló ősmagyar dalt. Ebből arra is következtethetünk, vagy legalábbis feltételezhetjük, hogy A. M. Nép által írt verseket talán tanulnunk sem kell, mert genetikusan hordozzuk magunkban.

Megismerkedünk? Nem. A nő magához rántotta a gyereket. A nagymamát hozták ki az állomásra. Megismerkedünk? Balog Ferenc vagyok. Szállj már be, kiáltott rá a gyerekre. Mit akar a bácsi? Szállj be! Balog Ferenc vagyok. Benyomta a belső zárat. Félt. Főleg a gyerek miatt. Balog Ferenc vagyok. Megismerkedünk? Balog Ferenc vagyok.

Te vagy az, Ferike?

Hallatszott a bejárati ajtó.

Én vagyok, mama.

Sikerült?

Nem.

Már megint nem?

Nem. Fáj?

„Együtt jöttünk fel a Lacival Barcikáról, mert tényleg úgy volt, hogy alig vártuk, hogy vége legyen a giminek, meg nagykorúak legyünk, mert otthon olyan volt, a Lacinak azért, mert elhagyta a faterja őket, aztán az anyja mindig újabb apákkal próbálkozott, akik hát olyanok voltak, amilyenek, mondjuk, ha nem olyanok lettek volna, a Laci akkor sem szerette volna őket. Szóval, rettenetes gyerekkora volt, mert nem úgy van, hogy a gyerekkor bármilyen lehet, akkor is jó. Nekem meg az volt, hogy az anyu hiába akarta, az apu az istennek sem akart elhúzni, minden este hazajött hulla részegen, és még jó, ha annyira be volt rúgva, hogy a kezét sem tudta felemelni, mert akkor nem tudott kezet emelni az anyura, vagy épp rám.”

"A csaj nem vette le róla a száját, bedugta a fiú szájába a nyelvét, mert a fiú elfelejtett a sajátját bedugni, és úgy húzta befelé vissza a fürdőszobába. Bezárta az ajtót és elkezdte gombolni ki a fiú ingét, a fiú is csinálta, aztán a nadrágját, a fiú is csinálta, pont annyira voltak meztelenek, amennyire kellett, ott feküdtek a fürdőszobakövön a kád és a vécécsésze között."