Abortusz – Franciaországban
Az a tény, hogy 2024. március 4-én a művi terhességmegszakításhoz való jogot Franciaországban beiktatták az 1958-as alkotmány 34. cikkelyébe, nem feledtetheti el, hogy az utóbbi száz évben milyen hosszú utat tett meg a francia törvényalkotás – a nőmozgalmak meg a közvélemény nyomására – a terhességmegszakítás szigorú megtorlásától a fogamzásgátló szerek meg az abortusz liberalizálásán át egészen a mostani alkotmánymódosításig…
Államfői kegyelem – Franciaországban
Ahogyan a vincennes-i erdő híres tölgyfája alatt IX. (Szent) Lajos minden megkötöttség nélkül ítélkezett, a francia köztársasági elnök is szabad belátása szerint élhet az 1958-as alkotmány 17. cikkelyében biztosított kegyelmi jogával. Bár a Francia Köztársaságban sokkal nagyobb a konszenzus a politikai intézményeket illetően, mint nálunk, az államfői kegyelemben részesülő személy, sőt, maga az államfői kegyelem intézménye sokszor ott is heves viták tárgya.
A francia szélsőjobb és a közoktatás
Ahogy augusztusi interjújából és újévi köszöntőjéből is kiderül, Emmanuel Macron a bevándorláspolitika mellett a közoktatás terén is szélesre tárja a kaput a szélsőjobb előtt. Ennek tükrében nem árt részletesen bemutatni, milyen elképzelései vannak a jelenlegi államfőnek, és milyen elképzelései az államfői ambíciókat dédelgető Marine Le Pennek a közoktatás átalakítását illetően. Már csak azért sem, mert tapasztalatból tudjuk: a közoktatás minden szélsőségesen nacionalista politikai rendszer obszessziója...
A francia paradoxon
A Commission nationale consultative des droits de l’homme, röviden CNCDH (Emberi Jogok Nemzeti Konzultatív Bizottsága1) nemrég közreadott 2022-es jelentése szerint az utóbbi három évtizedben a franciák egyre toleránsabbak lettek az etnikai és vallási kisebbségek iránt. Az adatokból kiderül: a franciák egyre kevésbé veszik észre és egyre jobban elfogadják a másságot. Csakhogy ezeknek az adatoknak a tükrében nem nagyon érteni, mi a magyarázat a francia társadalom fokozatos jobbratolódására, illetve a Marine Le Pen vezette bevándorlásellenes és idegengyűlölő Nemzeti Tömörülés (a továbbiakban NT) választási sikereire.
Pétain, a zsidómentő
Amennyire fontos a hatalmon levő magyar szélsőjobbnak Horthy meg a Horthy-rezsim rehabilitálása, annyira fontos a hatalomra törő franciának Pétainé meg a Vichy-rezsimé. Csakhogy a francia közvélemény korántsem olyan közömbös, elnéző és passzív, mint a magyar.
Médiaügyek Franciaországban
Képzeljünk el egy általában hitelesen tájékoztató, középen álló hazai hetilapot, amely idegenkedik minden szélsőségtől; vajon mi történne, ha az újságírók egy nap arra ébrednének, hogy a laptulajdonos a kormánypropaganda egyik nagyágyúját, Gajdics Ottót vagy Bayer Zsoltot nevezte ki a szerkesztőség élére? Mert ilyesmi történt idén júniusban a Journal du Dimanche (JDD) című francia hetilappal.
Célkeresztben a francia civil szervezetek
Az utóbbi napok zavargásai némiképp háttérbe szorították a hírt, amely szerint a Conseil d’État június 30-i határozatával elutasította a civil szervezetek képviseletének a 2021. augusztus 24-i („szeparatizmusellenes”) törvénnyel kapcsolatos fellebbezését1. A legfelső közigazgatási fórumhoz benyújtott panaszt az indokolta, hogy a francia hatóságok az említett törvény nevében egyre gyakrabban indítanak eljárást civil szervezetek ellen.
Szabad-e a francia államfőt sértegetni?
Szigorúan jogi szempontból: szabad. Az 1881. július 29-i sajtótörvénynek ugyanis az államfő szidalmazását büntetni rendelő 26. cikkelyét az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2013. március 14-i határozata után a francia parlament 2013. augusztus 5-én hatályon kívül helyezte. Csakhogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű.1
Lejtmenetben az V. Köztársaság
Politikai válság? Alkotmányos válság? A politikai intézmények válsága? Egy bizonyos: ilyen kétségbeesett dühvel, ilyen heves tiltakozással 1968 májusa óta nem volt dolga a francia végrehajtó hatalomnak. És mintha ez sem volna elég, a francia államfő minden megszólalása olaj a tűzre.
Nyugdíjreform Franciaországban
2023. március 16-án csütörtökön a francia kormány bevetette a nagyágyút, vagyis az 1958-as alkotmány 49/3-as paragrafusát; ez lehetővé teszi, hogy a Nemzetgyűlésben a kormány szavazás nélkül is elfogadottnak tekintsen egy törvényjavaslatot. Ez utóbbi, látni való, dacolva a heves társadalmi tiltakozással meg a bal- és jobboldali képviselők java részének ellenállásával, a Macron-féle nyugdíjreformot – lesz, ami lesz alapon – mindenképp le akarta nyomni a francia társadalom torkán. De csakugyan veszélyben van a francia nyugdíjrendszer? Csakugyan szükség van az átalakítására?
Mi jön Macron után?
Azt, már a hetvenes évek elején, François Mitterrand is felismerte, milyen óriási lehetőség az egyesült baloldalnak a de Gaulle által kezdeményezett, 1962-es alkotmánymódosítás, vagyis a köztársasági elnök közvetlen választása. Nemkülönben az utóbbi két évtized is egyre világosabban megmutatta: a Marine Le Pen vezette szélsőjobbnak szintén megvan az esélye a félelnöki rendszer meghekkelésére. Növeli az ezzel kapcsolatos félelem realitását, hogy feltehetően maga Emmanuel Macron is erre spekulál, vagyis arra, hogy – kerüljön, amibe kerül – egy Marie Le Pen-féle elnöki mandátum (nyilván botrányokkal és tiltakozásokkal tarkított) ötéves közjátéka után diadalmenetben térhet vissza az Élysée-palotába...
Polgári engedetlenség Franciaországban
1955. december elsején Montgomeryben (Alabama) négy fekete nő száll fel egy városi buszra, és ül le a feketéknek fenntartott helyre. Amikor fehérek is felszállnak a járműre, a vezető megkéri a fekete nőket, adják át helyüket a fehéreknek. Három át is adja, de a negyedik megmakacsolja magát. Ez a kezdete annak a több mint egy évig tartó mozgalomnak, amelynek hatására az amerikai legfelső bíróság végre kimondta a városi járműveken való szegregáció alkotmányellenességét. Az esemény nemcsak mérföldkő a polgári engedetlenség történetében, jelképes is. Annál is inkább, mivel a napjainkban egyre elterjedtebb társadalmi jelenségnek minden fontos elemét tartalmazza: az erőszakmentességet, egy adott törvény legitimitásának megkérdőjelezését, a spontaneitást, valamint kísérletet a jog fegyverként való használatára.
Államfő a francia parlamentben
A francia köztársasági elnök az eredeti 1958-as alkotmány II./18. cikkelyének második bekezdése szerint – a korlátozás a hatalmi ágak szétválasztásának elvére visszavezethető tilalom, ha ugyan nem tabu – csak „üzenetekkel” tarthat kapcsolatot a francia parlament két házával, (bár ez expressis verbis nincs kimondva az alkotmány II./18. cikkelyének második bekezdésében, csak logikusan következik belőle) személyesen nem jelenhet meg a képviselők és szenátorok előtt. Ezt a parlamentáris hagyományt Nicolas Sarkozy a 2008. július 23-i alkotmánymódosítással eltörölte.1 De mi a mögöttes jelentése annak, hogy a francia államfő immár beszédet is mondhat a parlament két háza előtt?
1956, 1986, 2022
A 2022. júniusi francia törvényhozói választások – bármennyire elkoptatott is a szókapcsolat – „történelmet írtak”. Elsősorban nem is azzal, hogy – először az V. Köztársaság történetében – nem alakult ki parlamenti többség, hanem mert a választások mintegy szentesítették a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés „normalizálódásának” folyamatát. Marine Le Pen pártja nem kevesebb mint nyolcvankilenc helyet szerzett a Nemzetgyűlésben. Az eredmény több mint duplája annak a választási sikernek, amit – hála a François Mitterrand által erre az egy alkalomra politikai okok miatt újra (bár csak részlegesen) bevezetett arányos választási rendszernek – 1986 márciusában Jean-Marie Le Pen mondhatott magáénak (harmincöt képviselő), és tizenegyszerese annak, amivel Marine Le Pen az előző parlamenti ciklusban rendelkezett (nyolc képviselő).
Francia elnökválasztás 2022
Aki április 10-én a szavazófülkében Marine Le Pen nevét tette a kék borítékba (vagyis a francia választók nem kevesebb mint 23,15 százaléka), és aki az április 24-i második fordulóban is a Nemzeti Tömörülés vezetőjére szavaz, az tudhatja, mire adja voksát. Marine Le Pen ugyanis, bár a ködösítés sem idegen tőle, Mon projet présidentiel című brosúrájában világosan kifejtette az ország átalakításával kapcsolatos elképzeléseit, sőt, a legfontosabbakat – François Mitterrand 110 javaslatához hasonlóan – 22 pontban is összefoglalta. A terv, ami a két dokumentumból kirajzolódik, ijesztő „az emberi jogok hazájára” nézve. Marine Le Pen idegengyűlölő és tekintélyelvű elnöki programja megvalósulása esetén kiírná Franciaországot az európai demokráciák közösségéből.
Zemmour és a francia történelem
Éric Zemmour – aki ellen egyszerre három bírósági eljárás is folyamatban van1 – nagy gondot fordít arra, hogy értelmiségiként jelenjen meg a francia közéletben; mivel tisztában van a történelem ideológiai jelentőségével, könyveiben és beszédjeiben nemcsak tág teret ad a történelmi fejtegetéseknek és referenciáknak, de hivalkodik is a múlt beható ismeretével. Csakhogy ő – Klodvigtól és IX. (Szent) Lajostól egészen Pétain marsallig – olyan erősen idealizált „nemzeti regényt” állít szembe a szaktörténészek munkáival, amely tele tévedéssel és rosszhiszemű átértelmezéssel. Zemmour nem ismeri a történelmi kútfőket, megvetéssel beszél a hivatásos történészekről, és miközben eltorzítja, sőt meg is hamisítja a történelmet, a múltat összeesküvést sejtető politikai víziójának szolgálatába állítja.