Wagner István

(Georgia O’Keeffe, Bank Austria Kunstforum, Bécs. Megtekinthető március 26-ig, a Verlag Prestel München/London/New York 272 oldalas, 200 képpel illusztrált német vagy angol albumával kísérve.)

Tovább

(Ist das Biedermeier? Amerling, Waldmüller und mehr. Unteres Belvedere, Bécs, megtekinthető február 12-ig, a müncheni Hirmer Verlag német vagy angol nyelvű katalógusának kíséretében. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Ezzel a provokatív kérdéssel rendezett tárlatot a bécsi Belvedere kurátora – Sabine Grabner – egyrészt félszáz osztrák képpel, saját tulajdonukból, másrészt nemzetközi párhuzamokkal, német, cseh, magyar, szlovén és északolasz kölcsönzésekből, a külföldi kollegák saját belátása szerint válogatva. Az újraértelmezés lényege pedig abban áll, hogy a korábban szűkkeblűen és mereven értelmezett 1830–1848 közötti periódus helyett egészen 1860-ig kitolja a vizsgálódás határát, a Monarchia koronatartományaiból pedig a stílusirányzat nemzeti különbségeit és hasonlóságait egyaránt felméri. Mindemellett megmarad a profán piktúránál – így műfajilag a portré, a táj- vagy az életkép a jellemző –, ám a pingált enteriőrökben szereplő bútorokból és lakberendezési tárgyakból eredeti példányokat is felvonultat az egykori Habsburg országrészek metropolisaiból.

Ami az 1860-as záróakkordot illeti, a művészettörténésznő katalógusbéli indoklása szerint az osztrák biedermeier példaképeinek munkássága ekkoriban tetőzött Friedrich von Amerling tipikus, egyalakos jeleneteivel, Josef Danhauser vagy Johann Baptist Reiter ötletgazdag történeteivel és nem utolsósorban Ferdinand Georg Waldmüllerrel valamennyi témakörben, sőt, utóbbi figyelme kiterjedt a társadalom peremére szorultak nehéz helyzetére is, a zálogházaktól a kilakoltatásokon át a gyermekmunkáig. (Főműveiből a Rőzsegyűjtők [1855], az Úrnapja reggelén [1857], illetve a Kora tavasz a bécsi erdőben [1861] című kompozícióit külön kiemeli.) A magyarok közül felhívja a figyelmet Waldmüller egykori privát tanítványára, a Bécsben sokat dolgozott Borsos Józsefre, akitől A libanoni emir (Zichy Ödön gróf portréja) című, 1843-as vásznát a tárlat hívóképévé választotta. Szerinte a cseh tájak markáns ábrázolója volt Bedřich Havránek, kiválóan jellemezte alakjait a Milanóban működött Francesco Hayez, és sokrétű karakterfigurákat teremtett a dél-tiroli származású, Triesztben végleg letelepedett Giuseppe Tominz.

A hazai vonatkozásokat részletezve szóljunk Békefi Eszter Biedermeier Magyarországon című lényegre törő, tízoldalas tanulmányáról, amelyett olyan munkák illusztrálnak, mint Barabás Miklós ülő, félalakos Önportréja (1841) és a Vásárra menő román család (1843/44) című, sokat reprodukált, látványos „népéletképe”, aztán Zichy Mihálytól a Koporsólezárás (1846)című kép drámai percei, a szülésben elhunyt anyát gyászoló családtagokkal vagy a Mentőcsónak (1847) című munka társadalmi prototípusokat és generáció­kat felsorakoztató tucatnyi szereplője. Idilli „bíder” kispolgári „bájnegéd” Brocky Károly Szeret engem? (1847) eladó lánya papagájjal, akárcsak Borsos József Lányok bál után (1850) című képén szereplő, félhomályban évődő, vetkőzés közben fülledt erotikát árasztó csoport, továbbá a bravúros kelmefestés rutinja mellett a sokoldalúságát bizonyítandó, azonos évjáratú Díszedény-csendélet. Egyszerűségében rejlik szokatlan lenyűgöző ereje id. Markó Károly Puszta (1850) tájának, egyetlen gémeskúttal, se ember, se állat a távoli láthatáron... A kiállítás festményei közül teljes oldalon hozza a katalógus tőle ennek épp az ellentétét, a Mediterrán táj naplementével (1847) „ideál-képét”, vagyis képzeletbéli természetábrázolását, előtérben pihenő figurális csoportokkal a patak partján. Kozina Sándor A Pejacsevich-gyerekek (Gyula, Ágnes és Gábor) című csoportképe természeti háttérrel 1848‑as datálású, ámde utána  Barabás Miklós Női portréja (1853) már az osztrák uralom ellen protestált a trikolór színeit idéző magyaros viseletével. A nemzeti gyászból Borsos József se maradt ki A kendő (1853) című festmény tiszti uniformis fölött sírdogáló özvegyével, végül a konkrét histórián felül emelkedve, szimbólummá válik a Csata után (1854) komoran maga elé meredő „harcfi”-párja, XVII. századi lovagi öltözetben.

Tovább

A salzburgi Mönchsberg ormán székelő modern múzeum Homo Americanus címmel teljes harmadik szintjét szenteli az idén hatvanéves New York-i mester – Raymond Pettibon – művészetének. A hamburgi Deich­torhallen Falckenberg gyűjteményével kooperálva több mint félezer (!) művet sorakoztatnak fel a markáns rajzoktól a röplapokon, brosúrákon és képújságokon át a lemezborítókig vagy videofilmekig. Sabine Breitwieser igazgatónő szerint: „Négy évtizede boncolja a kaliforniai származású művész az amerikai mainstream és szubkultúra sztereotípiáit. A Homo Americanus prototípusa Pettibon számára az amerikai mítosz, valamint az álerkölcs és civilizálatlanság által meghatározott valóság emblematikus bemutatása.” Ulrich Loock berlini vendégkurátor ehhez még hozzáfűzi: „A tárlat az 1980-as évek anarchisztikus punk-forradalmának inspirációjából indul ki, és eljut a legújabb munkákig, amelyekben kibékíthetetlen politikai elkötelezettsége kerül előtérbe...”

A monstre bemutató a kortárs amerikai történelemmel halad párhuzamosan: első fázisában az USA még a nyolcvanas évek egyedüli szuperhatalma, ám az ezredfordulótól már megtörik ez a dominanciája. Pettibon munkássága a standardizáltan sorozatgyártott tömegmédiában, a comicstrip műfajában gyökerezik, amelyet hamarosan saját kézvonásával gazdagított. Eleinte zenei berkekben vált ismertté, mint pop- és rockbandák reklámarculatának meghatározója – jellegzetesen precíz kontúrokkal és gyakran keserű poénokkal –, de a nyolcvanas évek derekától a művészeti szcéna már önálló műként kezelte munkáit. Ekkoriban előbb fotokópiákon, majd offset nyomatokon sokszorosította és füzetekbe kötve publikálta rajongótábora számára képes magazinjait. Évszázadunk első évtizedében nyersebb és expresszívebb lett stílusa, miközben az egyes lapok méretei is megnövekedtek, az alkalmazott technika pedig a puritán fekete tusba mártott szúrós tolltól vagy lágyabb duktusú ecsettől eljutott a lavírozott színes tintákig meg tarka ceruzákig, olykor gouache festékkel gazdagítva vagy éppen kollázsokkal is megtoldva. Ám ez korántsem jelent nála valamiféle festői feloldódást vagy feloldozást, sőt, illúziót vesztettsége leplezetlen dühre váltott át. Az obligát amerikai narratívával együtt így érkezett Wood­stock legendájától és a hippi kultúrától a vietnami és iraki háborún át napjaink terrorizmusáig, miközben George W. Bush politikájának bírálatát egyenesen követte Barack Obama irányvonalának éles kritikája, amelyet szerinte nem a váltás jellemez, hanem a folytatólagos oroszellenesség, illetve az amerikai militarizmus globális kiterjesztése. Így Pettibon a korábbi irónia és tiszteletlenség pozíciójából átnyergelt a totális illúzióvesztés, valamint a fásult megvetés magatartásába. A Donald Trump-éra mérlegelése még a jövő zenéje.

Jellegzetes leitmotívumait idősebb kollegáitól kölcsönözte és fejlesztette tovább. Így afféle alteregójának számít Vavoom, aki a nevét ettől az egyetlen szótól kapta, amelyet ismer, illetve Gumby képlékeny, krómzöld alakja, amit egy gyurmafigura ihletett, kísérője pedig az okkersárga, Pokey nevű póni. Naturalisztikus kortárs sztorijaiban saját, realista portréja is feltűnik jól azonosítható, hullámos frizurájával, gyerekkori emlékeiből legkedvesebb a szörfölés, ifjúságából pedig az amerikai foci, de a hullámlovaglás felidézheti Krisztus bibliai vízen járását éppúgy, mint a korlátlan szabadságot, akárcsak a William Turner vagy John Ruskin ihlette felhők, amelyek apokaliptikus atomgombává is válhatnak, a baseballütő pedig lehet sporteszköz, netán az erőszak fegyvere vagy fallikus jelkép és így tovább. Címet sosem ad rajzainak, a konkrét utalást a felirat hordozza. A reprezentatív tárlat adekvát kísérője az impozáns angol katalógus, 692 oldalon 575 színes képpel, a bevezetőben említettek mellett Dirk Luckow és Lucas Zwirner szövegével, illetve a rajzművész vallomásával.

(Raymond Pettibon – Homo Americanus, Museum der Moderne Salzburg. Megtekinthető február 12-ig. Lapszámunk képeit a kiállítás anyagából válogattuk.)

Tovább

(Fremde Götter – Faszination Afrika und Ozeanien, Leopold Museum, Bécs. Megtekinthető 2017. január 9-ig.) 

 

Tovább

(Ausstellungsplakate: Directors’ Choice, KHM Wien, megtekinthető 2017. január 8-ig.)

Tovább

 (Wir nennen es Ludwig, Museum Ludwig Köln, megtekinthető január 9-ig.)  

Tovább

 (Escher – Comune di Milano-Cultura, Palazzo Reale di Milano, Arthemisia Group, 24 ORE Cultura és az M. C. Escher Foundation koprodukciójában. Megtekinthető 2017. január 22-ig.)

Tovább

(Complesso Museale Palazzo Ducale di Mantova – Castello di San Giorgio: „Albrecht Dürer – Incisioni e influssi”. Megtekinthető 2017. január 8-ig.)

Tovább

(Bildwitz und Zeitkritik – Satire von Goya bis Grosz, Museum der Moderne – Rupertinum, Salzburg. Látogatható november 20-ig.)

Tovább

(I pittori della luce – Dal Divisionismo al Futurismo, MART Rovereto. Megtekinthető október 9-ig)

Tovább

 (Picasso und Deutschland, Kunsthalle Würth, Schwäbisch Hall, megtekinthető szeptember 28-ig. )

Tovább

Tovább

(Zlatko Prica – 100 godina, Muzej moderne i suvremene umjetnosti Rijeka – szep­tember 16-ig; „Prica 100” Városháza, Pécs – megtekinthető az év végéig.)

Tovább

(Theodor von Hörmann – Von Paris zur Secession, Leopold Museum, Bécs. Megtekinthető augusztus 29-ig, számunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Tovább

(Magie des Augenblicks, Moritzburg Halle. Megtekinthető szeptember 11-ig.)

Tovább

(Rück-Blick: Kinetika 1967. Belvedere – 21er Haus, Bécs. Megtekinthető augusztus 28-ig.)

Tovább

Tovább

(Affichomanie – Toulouse-Lautrec und das Plakat um 1900, Museum der Moderne Salzburg – Mönchsberg. Megtekinthető július 15-ig.)

Tovább

(Joaquín Sorolla – Spaniens Meister des Lichts, Kunsthalle München. Megtekinthető július 3-ig)

Tovább

 (Chagall bis Malewitsch – Die russi­schen Avantgarden, Albertina, Bécs. Megtekinthető június 26-ig.)

Tovább
Élet és Irodalom 2017