Váncsa István

Tovább

Vannak befektetők és vannak spekulánsok, a kettő közötti különbség elvi és alapvető. A befektető pénzt invesztál az országba, értékpapírokat vásárol vagy üzemeket épít, utóbbiaknak az avatásán néha még Orbán is megjelenik. A spekuláns a befektető inverze, ugyanis pénzt visz ki az országból, értékpapírokat ad el, vagy a nálunk működő gyár profitját akarja máshol megforgatni. A befektető jóravaló, derék és erkölcsös, a spekuláns ellenben komisz, galád és elvetemült, még akkor is, ha netán ugyanarról a személyről, pontosabban ugyanannak a személynek két különböző aspektusáról van szó.

Nagy misztérium ez, más népek nem is igazán tudják átlátni. A mi dolgunk azért könnyebb, mert a rövid, ám nagy hatású Rákosi-érában megtanultuk az alapokat. A spekuláns a proletárok húsát eszi, vérét issza, egyébként pedig hét anyja volt, de megölte valamennyit. Más kérdés, hogy akkoriban ennek még láthattuk valamelyes értelmét, hiszen a spekuláns a kapitalizmust építette, mi a proletárdiktatúrát, ergo nem is lehettünk mások, mint egymásnak halálos ellenségei. Most viszont a helyzet komplikáltabb, hiszen immár mi is kapitalizmust építünk, mégis ugyanúgy kell utálnunk a spekulánst, mint a Rákosi-kor fényes napjaiban. Nyilván azért van ez így, mert az agitprop osztály sublótjának legalsó fiókjában hatvan–hetven éves brosúrák porosodnak, a tanácsadó jobb híján azokat forgatja és iparkodik az olvasottakat hasznosítani. Ha volna eredeti víziója egy újszerű, ádáz és kellőképp diabolikus ellenségről, azt nyilván nem ránk pazarolná, hanem inkább Hollywoodban házalna vele, ott jobban fizetnek, és senki se basztatná őt a Gucci táskái miatt. De hát mindenki avval főz, amije van.

Tovább

Tovább

Magyarország huszonhatmilliárd forintos hitelszerződéssel támogatja az iráni atomprogramot, adta hírül a hvg.hu, továbbá a két ország közösen épít incuri-fincuri atomreaktorokat, melyekkel majd a közel-keleti és észak-afrikai piacokon fognak házalni. Vagyis azoknak az országoknak szánják őket, amelyektől az alcsúti superman a nyugati civilizációt a nap huszonnégy órájában védelmezi. Ezek az országok most még nem képesek arra, hogy kisméretű, akár bőröndben is szállítható nukleáris tömegpusztító eszközöket állítsanak elő, viszont elég tanulékonyak. Csak egy kis segítség kell, és akár össze is jöhet nekik. Ha pedig ez a helyzet csakugyan előáll, akkor az alcsúti superman hősies helytállására hatványozottan nagyobb szükség lesz, mint addig bármikor.

Nem is volna evvel semmi baj, ám azt a bizonyos hitelt, amiről szó van, azt nem könnyű értelmezni. Irán hússzor akkora, mint Magyarország, emellett a világ második legnagyobb földgázkészletének és a negyedik legnagyobb kőolajkészletének a tulajdonosa. Hogy mi adunk neki nagy összegű kölcsönt, az több mint bizarr, bár hogy ausgetippelt atomprogramra adjuk, annál is bizarrabb.

Tovább

Tovább

Mielőtt a Fülöp-szigetek tizenhatodik elnökévé választották, Rodrigo Duterte az ország harmadik legnagyobb városának, Davaónak a polgár­mestere volt rövid megszakítások­kal huszonnyolc éven át. Gyilkolászni nem azonnal kezdett, hanem csak valamikor a ki­lencvenes évek derekán, annak érdekében, hogy a bűnözést, de főképp a drogfogyasztást vissza­szorítsa. Az e célra megalakított halálbrigád, amely a keresztségben A nép szolgái nevet kapta, drogfogyasztókra és -árusokra, piti bűnözőkre és utcagyerekekre vadászik azóta is. Hogy milyen eredménnyel, arra vo­natkozólag több becslés létezik, e tekintetben maga Duterte is összevis­sza beszél, de nem azért, hogy illő szerénységgel kisebbítse a sa­ját érde­meit, ellenkezőleg. Azt mondják, megöltem hétszáz embert? Elszámol­ták. Meg­volt az ezerhétszáz is, jelentette ki egy alkalommal. Az egyes szám első személy Duterte tiszta lelkiismeretére utal. Sohase akarta a fe­lelősséget másra hárítani, sőt visszatérő jel­leggel hangoztatta, hogy a ha­lálbrigád én vagyok.

Tovább

„A vört­hegyi községi iskolában megüresedett tanitói állásra ezennel pályázat nyittatik… A tanitó javadalmazása áll: 250 frt készpénz, 8 hektoliter 40 liter rozs, 2 hliter 48 liter buza, 4 méter-öl tűzifa és minden háztól egy sertésláb természetben… Német-Ujvárott, 1888. évi aug. hó 20-án. Papp Antal, főszolgabíró.” (Néptanítók Lapja, 1888. szeptember 1.) A hir­detésben semmi szokatlan nincs, a tanítók a munkabérüket csaknem mindenütt borban, füstölt disznólábban, szalonnában, tűzifában és effélékben kapták, pénzben a legkevés­bé. Kénytelenek vagyunk belátni, hogy ennél a közoktatás jelenlegi állapota is kedvezőbb valamivel. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy Borovszky Samu Magyarország várme­gyéi és városai című munkája szerint Vörthegy abban az időben száztizenöt házból állt, vagyis az ottani tanító éléskamrájába minden esztendőben száztizenöt füstölt disznóláb került. Nehéz volna elképzelni még egy olyan társadalmi réteget, amelyik a disznólábat akárcsak megközelítőleg is annyira utálta volna, mint a monarchiabéli magyar néptaní­tók, akik egyebet se ettek, mint disznólábat, és azt is csak füstölve.

Tovább

Tovább

Ezeket az új gonoszakat már nagyon felkészítették – írja a veterán bérborz a rá jellemző tömörséggel, tekintve, hogy ez a hét szó minimálisan három különböző, de egyaránt ér­tékes információt közöl. Az első, hogy az újgonoszok nem egyszerűen jöttek a szarból, ahogy a költő mondja, hanem ezeket küldték. A második, hogy ugyanazok küldték őket, akik a korábbi gonoszokat is. A harmadik, hogy a régi gonoszok kevéssé voltak felkészít­ve, és ennek megfelelően – mint ez a következő mondatból kiderül – „egyetemeket, nyil­vános szórakozó helyeket foglaltak el, vagy megrongáltak középületeket, törtek, zúztak, mint például a Fidesz székházat”.

A továbbiakban megtudjuk, miről ismerszik meg a nagyon felkészített gonosz: „Ezek lát­szólag békés eszközökhöz folyamodtak, a betanult szövegeket mantrázzák a nemzetelle­nes ellenzékkel együtt”. Zavarba ejtő megfogalmazás, hiszen az olvasó elsőre nem érti, hogy a betanult szövegek mantrázása mért csak „látszólag békés” eszköz, de éppen ez az a pont, ahogy elválik a szar a májtól, hogy egy hamisítatlanul népi eredetű szólással él­jünk. A kulcsfogalom „a nemzetellenes ellenzékkel együtt”, a megfejtés pedig azon alap­szik, hogy a nemzetellenes ellenzék per definitionem a nemzet pusztulására tör, vagyis a magyarsággal háborúban áll. Aki tehát vele együtt bármit is művel, az Árpád népének üzen hadat.

Vagyis az önmagukat Momentum Mozgalom néven tisztelő újgonoszok a ballib söpredék zsoldosai, és mint ilyenek, a nemzeti-keresztény oldal sírját ássák.

Tovább

Tovább

Fülemen Róza azt állítja, hogy havi nagyjából félmillió forintos járandóságát korábbi férje, Mikola István, mindenestül lenyúlta. A nemzet egykori csodadoktora 2011-től 2014-ig nagyköveti rangban, Magyarország állandó OECD-képviseletének vezetőjeként havi ötezer eurós javadalmazásban részesült, ám eszerint a feleségének járó havi ezerhatszáz eurót is megtartotta magának. Fülemen Róza most nyugdíjba készül, tehát kérte a diplomatafeleségként járó időszak elismerését, akkor jött rá, hogy az ő havi ezerhatszáz eurójától Mikola nyugdíjalapja zsírosodik.

Mondanunk se kell, hogy minket ez a perpatvar nem hoz lázba, azért említjük csupán, mert jó érzés Mikoláról újfent hallani. Egy vidámabb, a mostanihoz képest idilli hangulatú és valamiképp reménytelibb korszak emléke ő, olyané, amelyhez hasonlót még egyszer megélni szerencsénk már aligha lesz.

Tovább

Tovább

Szijjártó Péter nemcsak külügyminiszterként, de magánemberként is epedve várta, hogy orosz kollégájával, Szergej Viktorovics Lavrovval találkozhasson. Ezt tőle magától tudjuk, persze nem személyesen nekünk vallotta meg, hanem Lavrovnak. Magyar politikusok orosz kollégáik iránt ily heves érzelmeket azokban a szép időkben tápláltak, amikor Szijjártó még a világra se jött, ám ők túl szemérmesek voltak ahhoz, hogy szívük féltett titkát az egész világ előtt leleplezzék. Valójában persze gyanítható, hogy igazából Szijjártó se ezért utazott az orosz fővárosba, hanem hogy jót vacsorázzon a Puskin étteremben, és hazahozzon pár kiló kaviárt, ennek ugyanis volna értelme. Ellentétben a hivatalos indoklással, mely szerint Putyin februári látogatását akarná ottan előkészíteni. Vlagyimir Vlagyimirovics visszatérő vendége Orbánnak, hovatovább csukott szemmel is idetalál. Persze gondoskodni kell valami szerény szállásról, ahol meghúzhatja magát, és a látogatás teljes tartamára el kell rendelni a kijárási tilalmat, ám ezek jellemzően budapesti feladatok, nem moszkvaiak. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy Moszkvában a magyar politikus leginkább csak a saját másnaposságát tudja előkészíteni. Negyven–ötven évvel ezelőtt ennyi legalább sikerülni szokott.

Hogy aztán mi végre ez a nagy barátság Putyin és Orbán között, az elég nyilvánvaló. Vlagyimir Vlagyimirovics azt akarja demonstrálni, hogy van európai kormányfő, aki szóba áll vele; Orbán azt, hogy van a világon valaki, aki ővele szóba áll. Hálából igyekszik az Európai Uniót az eddigieknél is hatékonyabban bomlasztani, azaz egy idegen és az unióval szemben ellenséges hatalom ügynökeként diverzáns akciókat hajt végre a szövetségi rendszer ellen, amelynek Magyarország a tagja és amelynek ő maga személy szerint megszámlálhatatlan előnyét élvezi.

Tovább

Tovább

Húszmillióért Magyarországon családi házat lehet venni, nem is kicsit. Az év legelső napján láttunk ilyet az ingatlan.­comon, nettó százhetvennyolc négyzetméter lakóterület, csaknem száz négyzetméter pince, ezernyolcvan négyzetmé­ter telek. Nem a fővárosban, hanem az áldott magyar vidé­ken, annak is a lelki-erkölcsi centrumában, Felcsúton. Persze Budapesten és környékén többet kérnének érte, ott ugyanis a kapzsiság ütött tanyát, nemkülönben a bírvágy, ami Felcsúton totálisan ismeretlen. A pontosság kedvéért rá kell mutat­nunk, hogy az eladó ház a Pancho Arénától légvonalban jó három kilométernyire esik, lakójának tehát nem lesz módja a stadion látványában naphosszat gyönyörködhetni, viszont közelebb kerül hozzá valamivel. Szabadidejében, ha kiül a te­raszra, és észak-északkeleti irányba fordulván a távolba me­reng, érezni fogja a jelenlétét annak a spirituális energiának, amely a felcsúti szakrális épületekből (kormányfői hajlék, stadion, PFLA) szétsugárzik, és minden élőlényt jobb kedvre derít.

Mindössze húszmillióért.

A miniszterelnök új dolgozószobájában elvégzendő „egyedi belsőépítészeti kialakítás” ezzel szemben négymilliárdba ke­rül. Ami tehát kétszáz nagyméretű családi háznak az ára. Harminchárom százalékkal több, mint amennyit a kormány a szociális tűzifakeretre szán. 

Tovább

Magyarország népe ezekben a napokban a demokrácia visszaállításának érdekében fáradhatatlankodik. A piacok és az élelmiszerboltok kifosztása már befejeződött, most a feldolgozási fázisnál tartunk; ahány konyha csak van széles e hazában, mindegyikben párolódik, sül vagy fő valami, közben gondosan tesztelgetjük az italkészletet. Vajon megfelelő minőségű borokat, pálinkákat és efféléket hurcoltunk-e haza, és vajon elegendő mennyiséget-e; ez az a kérdés, amelyre igazán megnyugtató válasz sohasem adható.

Nyájas olvasóm e pillanatban még nem látja tisztán, hogy a föntebb leírt ténykedésnek a demokráciához mi köze van; előrebocsátom, hogy nagyon is sok. Egy új keletű szociológiai vizsgálat szerint a demokratikus érzelmű állampolgár a közjóért a legtöbbet a konyhában, illetve az ebédlőasztalnál teheti. Készítsen és fogyasszon finom ételeket, melléjük remek borokat igyon, ennyi az egész, s a haza fényre derül.

Tovább

Mikuláskor a magyar emberek csizmácskáiba az Echo TV és a Figyelő került. Utóbbit mindeddig informatív, tekintélyes, irányadó gazdasági hetilapként tartottuk számon, mostantól viszont, ahogy az új tulajdonos beharangozta, méltányos lesz, és mértéktartó, más szóval csokimikulás. Ami a másik ajándékunkat illeti, avval látszólag olyasmit kaptunk, ami kezdettől fogva a mienk, magyar embereké, viszont ennek az akvizíciónak roppant fontos üzenetértéke van. Ha a nemzet gázszerelője nemzeti elkötelezettségű, baráti médiát vásárol, és ráadásul olyat, amit a nézettségi adatok szerint a kormány fanatikus hívei is messzire elkerülnek, az csak annyit jelenthet, hogy megvenni való már nincs a piacon. Ami a sajtó- és médiavilágban bármit is ér, vagyis amit a pártállami hablaty kolportálására a siker bármily elenyésző esélyével használni lehet, az már a megfelelő kezekben van, a többi pedig szóra sem érdemes. Az illiberális állam monumentális építményének záróköve evvel a helyére került, készüljünk a karácsonyra, és dicsérjük az Urat lankadatlanul.

Tovább

Edward Gibbont olvasom, A Római Birodalom hanyatlása és bukása című hatkötetes röpdolgozatot, amelyhez hasonlót Gibbon óta senki se írt. Másfél éve forgatom, ehhez képest a második kötetnek még a derekánál se tartok, minthogy sajnos nagyobbrészt különféle hülyeségekre fecsérlem az időt, például hírekre, amelyek olyasmiről szólnak, hogy valamelyik köztörvényes idióta tegnap megint mondott valamit, vagy újabb jókora summát lopott. Mintha volna ebben bármi olyasfajta mozzanat, ami általában a történelem folyamán és speciálisan Gibbon roppant munkájában halmozottan ne fordulna elő. A történelem gyakorlatilag abból áll, hogy az emberi lény több-kevesebb rátermettséggel csal, lop, hazudik, rabol, aztán ezen vagy meggazdagszik, vagy rajta veszt, vagy mindkettő, vagy egyik se, ahogy a sors kereke kiforogja – ez is benne van Gibbon monumentális krónikájában, amely a Római Birodalom fénykorától Bizánc bukásáig terjedő időszakot fogja át egységes történetfilozófiai nézőpontból, de olyan részletességgel, ami lenyűgöző. Az alapját képező erudíció önmagában is emberfölötti, ilyen tudásanyagot még a tizennyolcadik-tizenkilencedik század csendes, hosszú telein és békakuruttyolásos-madárfüttyös nyarain is csak azok szedtek össze, akiket a genetika önkénye abnormálisan túlfejlett elmével ruházott föl, mégsem ez benne a legelképesztőbb, hanem a módszer.

Tovább

Kormányunkra „kimondottan jellemző a puritánság” – közölte a halk szavú Balog miniszter, nyilván feltételezve, hogy ennek az örömhírnek széles körű visszhangja támad. Valamikor csakugyan így lett volna, húsz évvel ezelőtt a tapasztalati valóság politikai indokból történő szemérmetlen tagadása napokra sztárrá tette a nyilatkozót, csak hát az a világ elmúlt. A publikum ingerküszöbe jó ideje az egekben, mondhat bárki bármit, a légy se zümmög. Bölcsebbek lettünk, vagy rezignáltabbak, mindenesetre beletörődünk, hogy a „puritán” szó eleve széles jelentéstartománya ezekben a napokban markánsan új elemek­kel gazdagodott, tehát a nyelvi környezet, amelyben hátralevő éveinket morzsolgatni fogjuk, soha többé nem lesz olyan, mint volt azelőtt.

Balog miniszter arra is rámutatott az Indexnek adott interjúban, hogy kormányunktól teljességgel idegen az a fajta fékevesztett rongyrázás, aminő „például a Medgyessy-kormány söjtöri lakmározása” volt, mármost evvel összefüggésben még a legelvakultabb kormányfanoknak is lehetnek apróbb fenntartásaik. Balog miniszter képzeletvilágában a Deák-évfordulón tartott kormányülés a jelek szerint Caligula perverz és vérgőzös lakomáit idézi, illetve azt, amit ezekről Suetonius vizionált, holott valójában csak annyi történt, hogy a kormány együtt ebédelt a megye vezetőivel. A cech személyenként hétezer forintra rúgott, míg ellenben Lázár miniszter egy kétéjszakás külföldi úttal csak hotelszámlában hozni szokta a kilencszázezret, hogy az egyéb igényeiről szó se essék.

Tovább

Az októberi program felemelőnek ígérkezett. A hónap első hétvégéjén lezajlik a kvótanépszavazás, és nyilván világra szóló sikert arat, a negyedik hétvégén megünnepeljük a forradalmat, amelynek valamennyi célkitűzését az alcsúti ember váltotta valóra, közben pedig a mélység torka feltárul, és a pártállami időkből itt maradt gonosz a pokolra száll. Ennek az eseménynek az időzítése jobb nem is lehetett volna, hiszen az első műsorszám várakozáson aluli sikere folytán megváltozó kontextusba is belepasszol. Meg lett mutatva a kornyadozó párthűségű szavazóknak, de az elpofátlanodásra hajlamos médiának is, hogy munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll. Aki ezt se érti, magára vessen.

Szimplifikálni nem akarjuk a történetet, bár nem is igazán lehetne. Ideológiai bázisa közismert. Alaphelyzetben az illiberális állam kormánya a pőre racionalitáson alapuló szabadrablást folytat, semmi ideológia, viszont mindenkinek vannak gyenge pontjai. Az egyik ember a tökfőzeléket utálja, a másik ember a kengurut, az alcsúti ember a civil szervezeteket meg a sajtót. Hogy az utóbbit miért, azt az ötös számú tagkönyv tulajdonosa ismertette négy évvel ezelőtt. 

Tovább
Élet és Irodalom 2017