A lengyel választási eredmények minden bizonnyal örömmel töltötték el a demokrácia iránt elkötelezett honfitársaimat, de óva intem őket attól, hogy ebből messzemenő következtetéseket vonjanak le. A lengyel ellenzék sikeréből egyáltalán nem következik, hogy Magyarországon is reális lehetőség van arra, hogy az ellenzék a következő hivatalosan kiírt választásokon legyőzheti a Fideszt. Sajnos nem, mert a magyar viszonyok egészen mások, mint ami megtapasztalható lengyel barátainknál. Nálunk a hazai gazdaság meghatározó többsége betagozódott az orbáni NER-rendszerbe; tehát léte Orbántól függ, és ezért feltétel nélkül őt és az általa létrehozott rendszert támogatja. Lengyelországban a gazdaság jóval függetlenebb a politikai hatalomtól, és sokkal erősebben függ a belső és a nemzetközi piaci helyzettől.

Az elmúlt két-három hétben Matolcsy György jegybankelnök azon kijelentése tartotta izgalomban a közvéleményt, hogy az Orbán-kormány által alkalmazott gazdaságpolitika elhibázott. Persze különösebb izgalomra nem is lenne szükség, hiszen ez a megállapítás közgazdászkörökben eléggé nyilvánvaló. Legfeljebb az okozhatott némi fejtörést, hogy az MNB elnöke miért csak most világosodott meg, és vajon a közzétett erőteljes kritikája jelenthet-e bármit a hatalmi viszonyok alakulása szempontjából.

Hát ismét elkezdődött a parlamenti szezon, szeptember 26-án, hétfőn az Országgyűlés őszi ülésszaka elstartolt. Ahogyan az várható volt, Orbán miniszterelnök nagyívű, több mint 30 perces beszéde indította a parlamenti ülések legújabb sorozatát. Arról próbálta meggyőzni a hallgatóságot, hogy mindaz, amit ő tesz, nemcsak hogy jó, hanem az egyetlen lehetséges út Magyarország előtt ebben a vészterhes időszakban. A nagyfőnök nem improvizált, hanem felolvasta a korábban megírt beszédét. Éppen ezért volt különösen bántó és illúzióromboló (ha valakinek maradtak még illúziói Orbánnal kapcsolatban), hogy mennyire primitív módon érvelt, és milyen sok csúsztatás és ténybeli tévedés volt a beszédében.

Egy statisztikai adat annyit ér, amennyire bíznak benne, következésképpen a nemzeti statisztikai hivatalok számára különösen fontos a bizalom megszerzése és megtartása. Ezt könnyű kimondani, de sokkal nehezebb megvalósítani, hiszen a statisztikai hivatalok fenntartója az állam, és legfőbb megrendelője a mindenkori kormány. És hát, ahogy mondani szokás, aki fizet, az muzsikáltat. A kormányok természetesnek tartják, hogy a költségvetési pénzekért a hivatal olyan adatokat gyűjtsön nekik, amelyek hasznosak, és amelyek megkönnyítik a hatalomgyakorlásukat. Ezért aztán a főstatisztikusokra (a nemzeti statisztikai hivatalok vezetőire) hárul az a nehéz feladat, hogy egyszerre feleljenek meg a kormány elvárásainak és a hiteles tájékoztatás feladatának.