Károlyi Katalin énekét a hangminőség és az intonáció fölényes kontrollja mellett páratlan színgazdagság jellemzi. Az árnyalatok differenciált skálájával a dalokban foglalt lélektani helyzeteket rendre életre kelti, a műfaji összetettség mozzanata iránt is fogékonyan: amikor egy dal drámai potenciált rejt magában, a lehetőséget előadása valóra váltja. Értelmezésében a zene által kifejezett karakterek megtelnek élettel: olyan dalénekesnőt hallunk, aki ízig-vérig színpadi személyiség, és ez folyvást gazdagítja-táplálja teljesítményét.

(Bruce Liu: Waves. Music by Rameau, Ravel, Alkan. Deutsche Grammophon)

Mindhárom komponista művei esetében egyeznek a rendkívüli pianisztikus követelmények. Túlnyomórészt technikailag nagyon igényes darabokat hallunk, ugyanakkor mindhárom szerző másképp állítja próbatétel elé az előadót: Rameau-nál az aprólékosság, a csipkeszerűen áttört faktúra, a csembalóhoz illő sok mechanikus mozgáskarakter uralkodik, Ravel zenéjének bonyolult faktúrákat létrehozó hangszeres virtuozitása sokszor elmosódott, foltszerű hatásokat eredményez, míg Alkan két darabja közül a Barcarolle lírai és lágy, a Le festin d’Ésope viszont grandiózus technikai igényű, hagyományos romantikus virtuozitást igénylő variációsor.

(MR Szimfonikusok, vezényelt Vásáry Tamás és Dénes-Worowski Marcell. Zeneakadémia, február 22.)

Vásáry Tamás nemrég Beethoven 7. szimfóniáját vezényelte a Rádiózenekar élén, a Zeneakadémián. Élete 91. évében lassan és óvatosan jön ki a pódiumra, a pulpitusra odakészített széket nem használja: állva és partitúra nélkül vezényel, de baljával kapaszkodni kénytelen a karmesteri emelvény korlátjába. Egyetlen eszköze marad: ütemező jobb keze, amelynek mozdulatai többnyire aprók, ezekből néha emelkedik ki egy-egy nagyobb emocionális csomópontot jelző, szélesebb gesztus. És persze rendelkezésére állnak a szem villanásai, a mimika üzenetei. „Korlátok között válik el a mester”, írja Goethe. Vásáry a legnagyobb korlátozottságban, legtöbb eszközétől megfosztva vezényelte Beethoven művét.

(Franz Benda: Symphonies & Concertos. Capella Savaria, Hungaroton)

Benda tehát se nem cseh, se nem német, hanem valami a kettő között, és se nem barokk, se nem klasszikus, hanem valami a kettő között. Mindezt tetézi egy harmadik köztesség, a jelentőség kérdéskörében, hiszen Bendát nem tarthatjuk egyenrangúnak a legnagyobbakkal, Haydnnal vagy Mozarttal, sőt Philipp Emanuel Bachhal sem. De hogy ettől „kismester” volna? Attól függ, honnan nézzük.

(Ránki Fülöp – Pesti Vigadó, január 24.)

Aki figyelemmel kíséri Ránki Fülöp (1995) pályáját, tudja, hogy a zongoraművész különleges affinitással fordul Liszt művészete felé. A nagy gyűjtemények teljesség igényével történő megszólaltatása is régóta vonzza. A magyar kultúra napja tiszteletére a Pesti Vigadóban a Lamartine-tól kölcsönzött című Harmonies poétiques et religieuses (Költői és vallásos harmóniák) szünet nélküli, összefüggő előadására vállalkozott.

 (Bach: Goldberg-variations. Víkingur Ólafsson – piano. Deutsche Grammophon)

Abban a vonatkozásban is érvényes a párhuzam a Goldberg-variációk Gouldja és a csellószvitek Casalsa között, hogy mindkettejükre igaz: az ő interpretációjuk után évtizedeken át e művek minden valamirevaló előadását az ő legendás felvételeikhez hasonlították, azokhoz mérték. A középmezőnyt mindez zavarhatta, sőt bénítóan is hatott: frusztráló egy előadónak egy jelentős művel úgy foglalkoznia, hogy közben minden percben ott látja a kottalapokon egy nyomasztóan nagy előd árnyékát.

(A Bécsi Filharmonikusok Újévi koncertje – Duna Televízió, január 1.)

Két kérdés mindig megkörnyékezi a bécsi Újévi koncertek nézőjét-hallgatóját. Az első: ki az úr a háznál? A második egyetlen fogalom körül forog, és ez a hagyományhoz való ragaszkodás. Ami az első kérdést illeti: sok évtized Újévi koncertjeinek tapasztalata, hogy aki karmesterként ennél az együttesnél vendégeskedik Strauss, Lanner, Ziehrer s mások keringőit, Ländlereit, polkáit, mazurkáit, indulóit és nyitányait vezényelve szűk mozgásteret kap az egyéni kibontakozáshoz.

(Fejérvári Zoltán zongoraestje, Zeneakadémia, 2023. november 28.)

Ligeti 100 címmel a Zeneakadémia centenáriumi programsorozatot rendezett a zeneszerző születésének századik évfordulója tiszteletére. Ennek záró eseményeként adott szólóestet Fejérvári Zoltán (1986). Hangversenyét izgalmas koncepció tette különlegessé: a zongoraművész a koncert vörös fonalául Ligeti hat etűdjét és a zeneszerző egy korai kompozíciója, a Musica ricercata (1953) két tételét választotta.

 (Viennese Romance. Balog József – zongora. Hungaroton)

Balog József pompás zongorázása a maga lendületével, színeivel, gazdag zengésével és olykor kifejezetten robusztus (a brahmsi ihletéshez igazán illő) indulataival meggyőzően érzékelteti mindkét mű köztességét, de persze gazdagságát, értékeit is – a harmadik Schönberg-zongoradarabban ráadásul azt is, hogy itt már „kezd forrni a leves”, ami a stílusfejlődést illeti. A Berg-variációsorozat olykor monumentálissá szélesedő gesztusaiban pedig már-már a brahmsi Változatok és fúga egy Händel-témára távoli visszhangját véljük felismerni. Nagyszerű ötlet volt a művész részéről a Schönberg- és a Berg-művet a lemez műsorába illeszteni.

(Exploration. Noémi Győri, Suzana Bartal. Hungaroton)

(Liszt Ferenc Kamarazenekar, Takács- Nagy Gábor, Várdai István, Zeneakadémia, október 25.)

Nehezebben körvonalazható, mert elvontabb területet érint a tolmácsolás egészéből áradó emelkedettség, átszellemültség, az érzelem- és indulatgazdagságnak az a foka, amely elmegy a határig, de nem lépi át, soha nem tévedve túlzásokba. Kivételes, egyszeri tünemény volt ez az előadás, az azonos módon, azonos esztétikai-etikai elveket valló, egyet akaró szólista, karmester és zenekar valószínűtlenül eszményi egymásra találása, amely megismételhetetlenül tiszta és nemes eredményt hozott.

(Joseph Haydn: The Sun Quartets – Accord Quartet. Hungaroton)

Fontos és régi kapcsolat fűzi tehát a négy muzsikust a hat op. 20-as kvartetthez. Ennek megfelelően a zenehallgató kiérlelt, jelentőségteljes és szuggesztív előadásokra számít. Súlyos csalódás nem éri: a tolmácsolások mind hangszeres, mind zenei szempontból korrekt benyomást keltenek, a darabokat a négy művész elfogadhatóan lejátssza, megfelelők a tempóvételek, egészséges a négy hangszer hangzásaránya, jók a hangsúlyok. A karakterizálás azonban általában nélkülözi a leleményt.

(Pellet Sebestyén zongoraestje – Bartók Béla Emlékház, szeptember 28.)

Végül Brahms fiatalkori C-dúr zongoraszonátája, ez a nyitógesztusában merészen Beethoven Hammerklavier-szonátájának főtémáját visszhangzó mű – egy technikai nehézségei miatt igen ritkán játszott kompozíció – zárta a romantikus körsétát. Pellet Sebestyén előadásában tetszett az erő, a hangzás tömörsége, a virtuozitás, és különösen vonzó volt a szilaj indulat, amely meggyőzően segítette felszínre a fiatal Brahms vadságát és szertelenségét.

(Clara & Robert Schumann: Piano Concertos. Beatrice Rana, Chamber Orchestra of Europe, Yannick Nézet-Séguin. Warner Classics)

Vegyes lista, fogalmazódhat meg az észrevétel, de nem az, inkább egységes, két szempontból is. Egyrészt megmutatja, hogy Rana a nagy kihívások elkötelezettje (minden felsorolt mű különleges próbatétel), másrészt e repertoár a maga sokszínűségével világossá teszi, hogy nyitott és sokoldalú művésszel van dolgunk, aki nem zárkózik be egyetlen stílus vagy korszak világába. Bachot épp olyan elhivatottan és autentikusan játszik, mint Stravinskyt, Schumannt éppoly azonosulással, mint Bernsteint. Ráadásul Rana nemcsak lebilincselően kifejező zeneiségű előadó, de szikrázó virtuozitású zongorista is, hangszerének igazi tigrise, akinek briliáns játékáról és állóképességéről olyan művészek jutnak eszünkbe, mint Ingrid Fliter vagy Khatia Buniatishvili.

Early European and Hungarian Dances. Capella Savaria, Zsolt Kalló, Hungaroton

Bevallom, eleinte éppen ezért sajnáltam, hogy a Kalló Zsolt hegedűművész vezetésével működő együttes Early European and Hungarian Dances című albumát nem szentelték teljes egészében Telemann zenéjének – igazán lett volna miből válogatni, ráadásul Magyarországon éppen a Capella Savaria tagjai tudják legjobban, hogy Telemann művészetének elfogadtatásában milyen sok volt a teendő még a közelmúltban is – és milyen sok mindmáig.

(Beethoven: The late sonatas opp. 101 & 106. Maurizio Pollini. Deutsche Grammophon)

 Heritages. Balázs Fülei. Hungaroton

Fülei Balázs a közelmúltban készített egy lemezt, amelynek a Heritages – Örökségek – címet adta. A műsor első pillantásra heterogén, sőt, tarka: az elhangzás sorrendjében Bartók, Ginastera, Kodály, Lutosławski, Grieg és Gershwin művei – egy-egy magyar, argentin, ismét magyar, lengyel, norvég és amerikai szerző. Összeillenek? Látszatra nem, valójában nagyon is. Talán nem a szerzők, inkább a művek.

(Beethoven: Complete Works for Cello & Piano. Ildikó Szabó, István Lajkó. Hungaroton)

A cselló felszabadítója a zenetörténetben az a zeneszerző, aki amúgy is a szabadság bajnoka, hiszen ő írta a „szabadító opera” gyanánt ismert műfaj fő művét, a Fideliót, és a 9. szimfónia kulcsfogalmát (Freude = öröm) sem volt nehéz Freiheitra (= szabadság) átértelmeznie Leonard Bernsteinnek egy történelmi jelentőségű koncerten, a berlini fal leomlásakor. Beethoven és a szabadság: két jó barát. Aligha lepődhetünk meg tehát azon, hogy a bonni születésű mester a csellót is fölszabadította, életművében olyan elképesztő gazdagságú és tökéletességű – nyolc lenyűgöző remekműből álló – csellórepertoárt hozva létre, amilyent sem előtte, sem utána soha senki nem teremtett az egész zenetörténetben.

(Steve Reich: The String Quartets. Mivos Quartet. Deutsche Grammophon)

Aki otthonosan tájékozódik Reich zenei eszköztárában, ismerősként üdvözli a repetíciókat, fáziseltolódásokat, aszimmetrikus ritmusokat, a zakatoló formulák élményét, a rockzenét idézőn vad hangsúlyokat és a zenei folyamatok vágásszerűen éles, hirtelen szakaszváltásait. Igen, ez Reich világa, „stílusban vagyunk”. Ha hiszünk az állításnak, mely szerint a hang teszi a szerzőt, Reichnek kétségkívül van saját, máséval összetéveszthetetlen megszólalásmódja, s ez a jelentőség záloga.

(Beethoven: Violin Sonatas Nos 2, 4 & 9 Kreutzer. Antje Weithaas & Dénes Várjon. Deutsche Grammophon–Deutschlandfunk)

A kiváló német hegedűművész, Antje Weithaas (1966) és Várjon Dénes (1968) arra vállalkozott, hogy felvételt készít Beethoven hegedű–zongoraszonátáiból. A sorozat első lemeze a közelmúltban jelent meg, három kompozíciót tartalmazva az A-tonalitás jegyében (op. 12, No. 2, op. 23, op. 47). Az összeállítás egyik előnye, hogy időrendben halad előre, tehát a három mű egymásutánját fejlődésvonalként is követhetjük. További előny, hogy a három mű közül a két szélső A-dúr darab a derűs energia jegyében szólal meg, míg a kettő között az a-moll szonáta dúlt és drámai, tehát kontrasztos középrészként funkcionál.