Azt kérdezi az MSZP sajtóosztályának egyik múlt héten kiadott közleménye – név szerint Lukács Zoltán frakcióvezető-helyettes –, hogy Mi köze a Népszavának a Közgéphez?!, miután a lap közölt egy Közgép-hirdetést, és mint egy nyilatkozatból kiderül, további kettőt is szándékában állt közölni. Mint a közlemény kifejti, „Az MSZP értetlenül fogadta, hogy a szociáldemokrata értékeket eddig következetesen közvetítő Népszavában megjelent a Fidesz-közeli Közgép hirdetése. Pláne azután, hogy a lap számos alkalommal – és teljes joggal – kritizálta a Fidesz és a gazdasági holdudvarához tartozó oligarchák nemzetellenes tevékenységét.”

Önmagában az a tény, hogy egy lap hirdetést közöl, semmiféle eszmei közösséget nem bizonyít a hirdettető céggel. Természetesen Magyarországon élek, a magyar sajtóban dolgozom évtizedek óta, és pontosan tudom, hogy mi folyik a hirdetések körül, és hogy a hirdetés hogyan válik igen gyakran piaci tartalmú elemből szponzorációs csatornává. Nem vagyok vak, és amikor indokát láttam, lehetőség szerint szót emeltem ellene.

A múlt héten Gerő András antiszemitának minősítette Romsics Ignác történészi módszerét, megállapítva, hogy ilyen elemek már akadémiai székfoglalójában is kimutathatók, egy tanulmányában pedig olyan megállapítás olvasható, hogy a Tanácsköztársaság idején a zsidó származású népbiztosok és népbiztos-helyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75 százalékot. „Mi más ez, mint színtiszta antiszemita értelmezési konstrukció? Mi más ez, mint a magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálása? Mi más ez, mint maga az antiszemitizmus?” – kérdezi Gerő.

Vegyük komolyan magunkat! Újságírók vagyunk, lapokat szerkesztünk, cikkeket írunk legjobb tudásunk szerint, aztán az olvasó eldönti majd, hogyan. Olykor képletesen átlépünk a kordonon, tudósítunk azokról, amiket csak mi láthatunk. Már ha maradt ilyen ügy mára egyáltalán. De a lényeg mindaddig ez marad, még akkor is, ha mostanra átalakult szinte minden, ami a médiát illeti.

Vannak ugyanis örök szabályok, amelyek betartása nélkül nincs újságírás: se nyomtatott, se elektronikus, se televíziós, semmilyen. Az alapszabályok változatlanok, például, hogy az újságíró szigorúan azt írja le, amit lát vagy amit gondol, és sohase mást.

Ha az IMF visszajön, én el. A magyar kormányfő legendás mondata tavaly novemberben hangzott el, szűk körben, feltehetően azért, hogy nyomatékot adjon a választott gazdasági stratégia melletti további kiállásra, tartalmilag azt jelenti, hogy személyes felelősséget vállal a Matolcsy-féle gazdasági filozófia következményeit illetően.

Most, alig fél évvel később tisztán látni, hogy a Matolcsy-féle víziónak gyakorlatilag egyetlen eleme sem teljesült. A gazdaság nem indult be, az államadósság nem csökkent, a foglalkoztatás nem nőtt, a bérek vásárlóértéke romlott. Orbán akkori kijelentése látjuk, mennyit ér, de arra valószínűleg ő maga sem gondolt, hogy politikai talpon maradásának pillanatnyilag egyetlen komoly esélyét egy IMF-fel lehetőség szerint gyorsan megkötendő hitelszerződés adja, vagyis előállt az a helyzet, hogy Orbán akkor maradhat, ha az IMF időben érkezik. Akkor talán nem el.

2007 augusztusában Orbán Viktor és Navracsics Tibor – még ellenzékben – levelet írt a Zsidó Világkongresszus és az Európai Zsidó Kongresszus vezetőinek, akik az akkori magyar miniszterelnöknek fejtették ki aggodalmukat a Magyar Gárda megalakulása miatt.

„A sajtó híradásaiból értesültünk az emberi jogok magyarországi érvényesülése felett érzett aggodalmukról. A Magyar Köztársaság legnagyobb ellenzéki pártjának és Közép-Európa egyik legnagyobb politikai szervezetének vezetőiként biztosítjuk Önöket: a Fidesz nem engedi, hogy bármely honfitársunkat származása, vallási vagy egyéb identitása alapján hátrányos megkülönböztetés érje” – írták a Fidesz vezetői Ronald S. Laudernek, a Zsidó Világkongresszus és Mose Kantornak, az Európai Zsidó Kongresszus elnökének címzett levelükben.  – Biztosítjuk Önöket mint a világ zsidóságának jogaiért küzdő szervezetek vezetőit, hogy magyarországi zsidó honfitársaink emberi és szabadságjogait minden demokratikus eszközt felhasználva meg fogjuk védeni”.

A történelem sok mindent produkál, még olyan helyzet is előállhat, hogy egy ország legfőbb állami méltóságait egykori egyetemi szobatársak, futballista csapattársak és azok legközelebbi hozzátartozóinak szűk merítése adhatja. A döntés arányérzék, intellektus, de valószínűleg mindent megelőzően ízlés kérdése. Ha van ízlés, akkor ez nem fordulhat elő, ha nincs, akkor igen. Magyarországon politikai ízlés régen nincs, tehát előfordul. Nem fárasztok felsorolással senkit, hogy az egykori szobatársakból, kollégiumi flekkensütögetőkből ki hova került, mert gyakorlatilag elfoglalták az összes fontos politikai posztot. És még azt sem zárhatnánk ki, hogy a köztársasági elnökként szárnyát bontogató Áder János kiváló államelnök lesz. Annál is inkább, mert az alkotmányos berendezkedés, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontását, az ország tekintélyuralmi berendezkedését, vagyis a legpiszkosabb politikai műveletsort ellenjegyezte már Schmitt Pál. A legkínosabb, és politikailag komoly ember számára vállalhatatlan szerepet eljátszotta, kellőképpen lejáratta magát, ebből az egész politikai játékból mint gyűrött, szutykos kártyalapot kihajították, szégyenteljes pályafutását csak megkoronázta, hogy korábban plagizált. Sokkal több rossz nem jöhet már. Áder tehát tényleg konszolidálni fog.

Néhány hete megjelent a Magyar Narancsban egy kiváló interjú, Csáki Judit készítette Gasparik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával. Szó volt a magyarországi színházi világ elgyávulásáról, a szakmaiatlan kinevezési rendszerről és arról az elképedésről, amely Erdélyből követi az anyaországi eseményeket. Hogy például, azt az erőszakoskodó kinevezési rendszert Romániában nem tudták volna a színházi világra rákényszeríteni, még a Ceaușescu-rendszerben sem, mert a szakma fellázadt volna. Normális szerkesztőt ilyenkor elönt a sárga irigység, hogy nem az általa is szerkesztett lapban jelent meg a szöveg. Többek között ennek levezetésére, és régebbi ismeretségünk okán is, írtam néhány sort az interjúalanynak, de nem ez a fontos, hanem a válasz. Miután megköszönte a levelet, és kifejezte reményét egy közeli találkozásra, ezzel fejezte be: „Tartsatok ki, szurkolunk: Gasparik”.

Törvényalkotási kérdésekről nyilatkozik Navracsics Tibor a Klubrádió­ban, alapjában véve mindent rendben lévőnek talál. Különösen nem tartja károsnak a kormányzásuk idején egyéni képviselői indítványra született törvények nagy számát, mint kifejti, ezekkel inkább az a baj, hogy a beterjesztést és a megszavazást követő kommunikációs munka gyakran nincs összhangban: a képviselő nem hajlandó tévé- és rádióstúdiókban magyarázni a törvényt, ugyanakkor a kormány sem tekinti saját gyermekének, amennyiben mégiscsak egyéni képviselői indítványról van szó. Vagyis nem számít, hogy ellentmond az európai normáknak, olykor a magyar alkotmánynak, olykor meg a józan észnek, egyetlen gond van csak: az ilyenkor mutatkozó kommunikációs deficit. Példát is említ, a Médiatörvényt. A Rogán–Melczer–Cser-Palkovics nevekkel jegyzett beterjesztést még el sem fogadta a parlament, már nemzetközivé dagadt a botrány, így ennek kommunikációs kezelése csak késve indulhatott.