Radnóti Sándor

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve decemberben - Parti Nagy Lajos: létbüfé (őszológiai gyakorlatok). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 246 oldal, 3499 Ft

Minden jelentős költő különbözik, és a legtöbb különbözni is akar. Lírai forradalmak jönnek, de amíg a sorozat tart – mondjuk Csokonaitól Tandoriig és tovább –, működik, és újra meg újra működésbe lép az abszorpció is. Parti Nagy érdekes döntése, vagy érdekes költői sorsa, hogy nem lázad az ellen a magas gyönyör ellen, amit a magyar költészet kínál, hanem fenntartja és felmutatja – a háttérben. Ahhoz azonban, hogy ez ne váljék üressé vagy giccsessé, élni kell a poetica licentiával, a költői szabadsággal. Az a tompa szellem, amit „Dumpf Endre” jelöl, és a körülötte lévő minimális tér megalkotása nem egzisztenciális, hanem poétikai természetű, s éppenséggel a költői szabadság szinte végtelenbe való kinyújtását szolgálja. Így aztán megtörténhet, hogy a boldog órák szép emléke így tűnik fel: „kis esti kecs / kis esti égtej / infravörös éden / boldog órák szép emlők / e fénye-fedte képen / vajh mit néztek rám / elömlő őszi felhők / ti mindkét térfelen / piperetömlő / bimbahány / kebelnők”.

Parti Nagyot a nyelvrontás, a szövegrontás mesterének szokás tartani, s való igaz, hogy ezek – a nyelv hihetetlen tudását és érzékét föltételező – költői üzelmek prózáját és líráját egyként jellemzik. De a létbüfében nem a rontás vagy javítás a lényeges, hanem valamifajta szelíd anarchizmus, amely a költői szabadságba beleérti az értelmetlent, az oda nem illőt, vagy a gátlástalan társítást, a viccet.

Tovább

Göncz nemcsak a népi emlékezetben volt a legjobb elnök – különösen első terminusában –; hiába volt utódai közül az egyik kiváló jogász, a másik nagy tudós. (A svihákról és a „pártkatonáról” ne beszéljünk, de hát ők már nem is tartoznak a III. köztársaság történetéhez.) Az egyik, ami szeretetre méltóvá tette, civil téblábolása volt a nagy stallumban. A bokafixes zokni, a testőri kísérettel való szemétlevitel az óbudai monstrum-lakóházban, amíg még nem kellett rezidenciára költöznie, vagy szigligeti nyári magánlátogatása, ahol találkoztunk, és ő részben gyerekes örömmel, részben magát kívülről néző hüledező göcögéssel mutogatta a nagy elnöki autót: mindez, és sok minden más a modorosság, a merevség hiánya miatt volt olyan rokonszenves.

Tovább

(Nagy Barbara: Eredeti másolat. Kiállítás a Vajda Lajos Stúdió Pincegalériájában. Szentendre, Péter Pál utca 6. A kiállítás november 5-ig tekinthető meg, péntektől vasárnapig 14–18 óra között.)

Tovább

Tolnay végigkalauzolt bennünket a Casa Buonarrotin, s utána ebédre hívott bennünket, s bemutatott egy angol hölgynek, házvezetőjének, későbbi feleségének. Dolgozószobáját a Ferenczy Noémi-gobelinekkel, emlékezetem szerint, nem mutatta meg. Az ebéd alatt Fülep Lajosról beszélgettünk. Én akkor már olvastam Tolnay Hieronymus Boschról szóló doktori disszertációjának második, bővített kiadását. A könyvet a Művészettörténeti Intézet könyvtárából kölcsönöztem, ahová Fülep hagyatékából került. Bele volt nyomtatva a hódoló ajánlás a Mesternek, Fülepnek. S kissé hökkenten láttam Fülep apró ceruza-bejegyzéseit, amelyek kicsinyesek, kekeckedők, mondhatni irigyek voltak. Persze erről óvakodtam Tolnaynak beszélni.

Tovább

Megragadott egy rövid verse, amelyet most emlékezetből idézek. „Legyek kismester inkább, dolgaértő, / ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, / mintsem titánok zagyva, pofatépő, / ál-egekig sötétlő / paródiája.” Ezek a dühös, gőgös sorok nagyon rávallottak Imrére. Ott volt mögöttük a kiadói tapasztalat, az elbírálásra százával kapott verseskötetek, amelyeknek túlnyomó többsége Juhász Ferencet, vagy még inkább Nagy Lászlót próbálta majmolni. Messze volt még az a fordulat, amely mindenek előtt Vas István propagandájának, majd Tandori és Petri költészetének hatására gátat vetett a titanizmusnak a magyar költészetben – annak a „lírai fényűzésnek”, amelynek végét ugyan Nagy László jelentette be a Zöld angyalban, de tette ezt a magyar irodalom egyik legfényűzőbb versében.

Tovább

Tovább

Egy nap meglátogattuk New York mellett Király Béla tábornokot, 1956 fontos szereplőjét. Sokan voltunk magyarok, Harasztira emlékszem. Gyuri az úton whiskyt szopogatott az autóbuszban, s mire megérkeztünk, alaposan szüksége volt az ágynyugalomra. Király elragadóan fogadott bennünket, élénk beszélgetés kezdődött, melybe néhány óránként bekapcsolódott Gyuri is, aki – mint egy szellem – ilyenkor megjelent és lebotorkált az emeletről. Megint tapasztaltam, hogy alkoholbetegsége nem kezdte ki eszét: másodpercek alatt megértette, miről folyik a szó, s elmésen, találóan hozzászólt. A tábornok és a költő között kivételesen gyöngéd kapcsolat alakult ki, amire én azt találtam mondani, hogy megképződött Bem és Petőfi viszonyának – paródiája.

Tovább

Esterházy és Nádas egyik nap mögöttem baktatott. Megfordultam és azt mondtam nekik: – Most már tudom, kik vagytok ti. – Kik? – kérdezték. – Hát a „példamutató nagy ikerpár”! (Fiatalabb olvasóim között – akik sajnos nem olvasnak Illyést – talán van, aki nem tudja, hogy ez a szokásmondás a Bartók című versből való.) Egyikőjük – nem Esterházy – előreugrott, rám irányította mutatóujját, és azt mondta: – Melyikünk a Kodály?

Tovább

Az ÉS könyve a könyvhéten - Kántor Péter: Valahol itt. Versek 2012–2017. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 132 oldal, 2699 Ft

Nem egy, meghatározott baráti helyzetről van szó, hanem arról, hogy Kántor érett költészetének egész lírai versbeszédét az jellemzi, ahogy valaki a barátjával beszél. De hát miképpen beszél az ember a barátjával? Szabályszerűtlenül, nem ritualizáltan. Mindenesetre nem szónokol, nem osztja az észt, az igazságot. Intimen, de a szenvedélyes kamasz-barátságok múltán bizonyos tartózkodással, diszkrécióval. Előző kötetének ez volt a címe: Köztünk maradjon. A baráti beszéd tartalmát meghatározhatjuk Kántor költészetének szignatúrájává vált versével, illetve vers-sorozatával: megtanulni élni. „A kis dolgokkal fogom kezdeni” – olvastuk ott, s meg is maradt a kis dolgoknál. Ezt nevezem tartózkodó és tapintatos intimitásnak, understatementnek.

Tovább

Kedves tanítványaival is hasonlóképpen működött a pszichológiája. Beszéltem olyanokkal, akiket ez megkínzott, olyanokkal, akik értetlenül álltak az eset felett, s persze olyanokkal is, akik a részvét nyelvén mesélték el történetüket. Az ugyanis bizonyos, hogy szerencsétlen pszichológiája, válogatatlan harca kis és nagy démonaival leginkább Pétert kínozta meg. Komor kötelességévé vált, hogy morális karakterével minduntalan kiigazítsa pszichológiai karaktere kisiklásait.

Tovább

Király István magával ragadó tanár és hisztérikus ember volt, hajlamos a vértolulásra. Ma is látom vérvörös ábrázatát, amikor begipszelt lábával el kellett tűrnie, hogy két kollárés, azaz papi körgallért viselő diáktársunk segítse át az utcán. S éppígy vérbe borult, amikor egy szemináriumán tapintatlanul megsemmisítő kritikát gyakoroltam Galambos Lajos regényéről az író jelenlétében. Mindazonáltal az én időmben szabadon lehetett vele vitázni.

Tovább

Tovább

Tovább

A Pilinszky-konferencián a neves irodalomtörténész kalandos előadást tartott. Megtalálta egy antikváriumban Kempis Tamás könyvének, a Krisztus követésének latinnyelvű példányát, amelyről bizonyítani tudta, hogy valaha Pilinszky tulajdonában volt. Különböző tulajdonosok különböző írószerekkel különb-különb aláhúzásokat, figyelemfelkeltő vonásokat eszközöltek, s ezek közül ő lege artis elkülönített egy csoportot, amelyet Pilinszkynek tulajdonított, s ebből vont le következtetéseket a De imitatione Christi és egyes versei összefüggéséről. Megkopogtattam az előttem ülő Kovács Péter – Pilinszky unokaöccse – vállát, s megkérdeztem, hogy olvasott-e Jancsi latinul. Nem – hangzott a döbbent válasz.

Tovább

Az 50-es években a múzeumban Szilágyi egy szobában ült barátjával, Meller Péterrel és egy náluk jóval idősebb úrral, aki autodidakta egyiptológusként teremőri státuszban végzett szorgos tudományos munkát, s Szilágyi olthatatlan híve és csodálója volt. Egyszer is, amikor Mellerrel maradt kettesben, rázendített a dicséretre, s Meller, aki unta ezt, mindenben egyetértett vele, de hozzátette, csak az a furcsa szexuális kedvtelése ne lenne. Haeffner Emil – mert így hívták – szörnyülködve kezdett el találgatni, de bármit kérdezett, Meller csak azt mondta: rosszabb, rosszabb… Majd végül kinyögte, hogy… hát madarakkal csinálja.  E megágyazás után elkezdődött a téboly, Meller bevonta az ugratásba Szilágyit, Szilágyi pedig az ilyen heccek nagymesterét, Karinthy Ferencet, aki nem volt rest telefonálni, mikor csak Haeffner volt a szobában, hogy megérkezett Szilágyi tanár úrnak a madárszállítmány. És így tovább, hetekig. Egyszer aztán arról beszélgettek hárman a szobájukban, hogy melyik a legszebb magyar verssor. Mikor sorra került, Szilágyi álmodozó tekintettel azt mondta: „Madarat nem egyet, százat is meglőnek”. A röhögés majd kiverte az ablakot, s az ugratás lelepleződött.

Tovább

„A történetek egy része megállja a helyét nevek nélkül is, más részének pedig csak akkor van értelme, ha név tartozik hozzá. Annak, hogy én egy vendégség után némileg kapatosan fölvertem a bécsi utcák csendjét az „Isten véled, édes Piroskám” kezdetű dal recitálásával, csak akkor van történet-értéke, ha tudjuk, hogy akivel karban énekeltem, az Schiff András volt, a híres klasszikus zongorista. S egy másik történethez hozzátartozik nyomatéknak, hogy Martin Jay, az ismert eszmetörténész kérdezte tőlem, amikor egyszer bevittem az ELTÉ-re, hogy mennyibe kerül nekem évente az egyetem kertjében parkolni. S mikor megmondtam, hogy ez teljesen ingyen van, melegen gratulált, mondván, hogy a Berkeleyn ez a Nobel-díjasok privilégiuma.

Eszembe jut még, hogy tanszékem nagy halottainak, Zoltai Dénesnek, Fodor Gézának, Balassa Péternek a fényképét kitették a folyosóra, s az ünnepélyes felavatásra meghívták a dékánt, aki szép beszédben méltatta a kezdeményezést, amely – mint hozzátette – folytatható...

Vagy Pándi Pál temetése. Egykori tanítványaiként Könczöl Csabával elmentünk megadni a végtisztességet. Utóbb sokat csapkodtuk a térdünket, amikor visszahallottuk, hogy egy magas minisztériumi tisztviselő azt mondta: Könczöl és Radnóti ne számítson semmi jóra ettől a hatalomtól, mert semmi gesztust nem tettek irányába. Hacsak – gondolkozott el – azt nem számítom, hogy kimentek Pándi temetésére.

A jó történetek, mint ahogy Réz Palié is mutatja, erkölcsileg nem mindig teljesen kifogásolhatatlanok.”

Tovább

Az ÉS könyve decemberben - Kun Árpád: Megint hazavárunk. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016. 420 oldal, 3990 Ft

Az irodalomban nem ritka a patológia stilizációja vagy a patologikus stilizáció. Olyan végtelenül különböző magyar írókra is jellemző ez, mint Lengyel Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László. Kun Árpádot a stilizáció minimalizálása, a történések rendkívüli mindennapisága különbözteti meg. Ebben és csak ebben az értelemben mégis csak a vallomásos irodalomhoz közelít. Nagy témája a szégyen, a kudarc, a bűn, amelynek föltárását banalitása – éppenséggel nem nagy téma-volta – különösen megnehezíti. Ezért olyan bátor munka a Kun Árpádé. Méltán mondhatja egyik mottójának megfelelően Karinthyval, hogy „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek.”

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2018