Csengery Kristóf

(Perényi 70 – Zeneakadémia, január 6.)

A kritikusnak csupán a rend kedvéért illik leszögeznie, hogy a hetvenéves művész hangszeres játéka minden részletében makulátlan volt, a produkciókat a legnagyobb technikai tökéletesség jellemezte: kristálytiszta intonáció, gazdag és ezerszínű hang, mindenre képes dinamikai árnyalás, elegáns vonókezelés.

Tovább

(Haydn: 29 String Quartets. Pro Arte Quartet. Warner Classics)

A hangzás teljesen más, mint a mai kvartetteké. A mai vonósnégyes-tónus sima, lekerekített, zománcos fénye van. A régi viszont kissé matt, karcos, de ugyanakkor sokkal nedvdúsabb, van egy sajátos, szavakkal nehezen körülírható zamata. Aztán itt a dallamformálás: ez mindig beszédszerű. Ki tudja, talán mert a világ volt ráérősebb, még nem száguldoztak a mai gyors autók – talán ez is összefügg azzal, hogy ezeknek a zenészeknek még mindenre van idejük. Lassítanak, bátor rubatókat játszanak, mintha nem kötné őket semmi, de legalábbis a metrum nem. És mégis van lüktetése a muzsikálásuknak, de közben sikerül megőrizniük a szabadság szellemét is.

Tovább

(Kodály: Music for Cello. Brilliant Classics)

A csellóval való találkozását sokatmondónak tekinthetjük, hiszen a hangszer sötét, mélyen zengő tónusával, beszédszerű megszólalásmódjával és a belőle áradó melankóliával olyan, mintha Kodály lelkének szószólója volna, e lélek alkatának adekvát kifejezője. Van egy hasonlíthatatlanul kodályi mélybarna ború, amelytől szinte elválaszthatatlan a cselló. Így aztán nem csoda, hogy az a Kodály, aki alapvetően inkább volt a vokális, mint a hangszeres zene mestere, s aki a hangszeres muzsikán belül a Bartók számára meghatározó zongorára keveset írt, csellóra több művet is komponált, és ha már megemlítettük, hogy általában nem szerzett zenét zongora mellett ülve, azt is említsük meg, hogy grandiózus Szólószonátáját viszont csellóval a kezében írta.

Tovább

(Mihály András 100, Zeneakadémia, november 13.)

A Zeneakadémia a Solti-teremben, igényesen szerkesztett hangversennyel tisztelgett az évforduló előtt. A több műfajú esemény, amelyhez zenetörténészi kommentár (Péteri Lóránt), fényképvetítés, sőt filmvetítés is tartozott, igyekezett az életmű teljességét bemutatni, de legalábbis felvillantani annak minden egyes szeletét. Így a hangverseny első felében Mihály-kompozíciókat hallhattunk, majd megismerkedhettünk egy televíziós portréfilm részletével, amelyben Mihály Beethoven op. 96-os G-dúr hegedű–zongoraszonátáját tanítja az ifjú Barta Mihálynak és Schiff Andrásnak, hogy végül egy hajdani Mihály-tanítvány, Falvay Attila szólaltassa meg a teljes Beethoven-művet, a kamarazene tanszék mai vezetője, a koncert előkészítésében jelentős szerepet vállaló Fülei Balázs társaságában.

Tovább

(Evgeny Kissin: Beethoven. Deutsche Grammophon)

Bevallom, felkaptam a fejem, amikor nemrég megjelent kétlemezes Beethoven-albumának kísérőfüzetében azt olvastam, hogy e korszakos jelentőségű, már eddig is lenyűgöző pályát befutott művésznek Beethoven szólózongorára komponált műveiből ez az első önálló válogatása. Egyszer nyilván az összes szonátából is felvételt készít, addig azonban ez a mintegy százharminc percnyi antológia adhat információt számunkra arról, hogyan vélekedik Jevgenyij Kiszin Beethoven szólózongora-műveiről – elsősorban a szonátákról.

Tovább

(Müpa, október 21.)

Tovább

(A Concerto Budapest koncertje, Keller András, Borisz Berezovszkij, Zeneakadémia, október 13.)

Az említett találkozás Keller András és zenekara, valamint a lenyűgöző pianisztikus adottságokkal rendelkező orosz zongorista-fenegyerek (életkorát tekintve persze már rég felnőtt) Borisz Berezovszkij (1969) között nem az első: Eliszo Virszaladze hajdani növendéke, az 1990-es moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Verseny győztese szerencsére már sokszor járt Budapesten, és a Concerto Budapest hangversenyein sem újonc – idén februárban például Rachmaninov 3. zongoraversenyének fergeteges előadását hallottuk tőle és Kelleréktől. Rímelt is a mostani hangverseny a februárira, hiszen akkor is egy elsöprő energiájú, szinte felrobbanó fináléval fejezte be a zongoraversenyt Berezovszkij, és ha emlékezetem nem csal, a hatalmas sikerre való tekintettel akkor is megismételték a zárótételt. Sőt akkor is egy bécsi művet társítottak az orosz romantikához, csak az nem Schubert, hanem Beethoven 3. (Eroica) szimfóniája volt.

Tovább

(A Magyar Rádió Énekkara, Mátyás-templom, szeptember 15.)

A nagy alkotók életművét a kultúra hivatalos szervezőgépezete mifelénk mindig hajlamos egyoldalúan és szelektíven bemutatni, a sokszínű (és többnyire ellentmondásos) Egész helyett néhány olyan kiválasztott részre koncentrálva, amely alkalmas a plakátszerű értelmezésre, nyersanyag-szolgáltatásra a tankönyvekben problémamentesen ábrázolható „Nagy Ember” szobrához.

Bartók az utóbbi évtizedekben többé-kevésbé megúszta ezt, mert Kocsis Zoltán személyében volt egy kongeniális szószólója, aki az egész életművet kívánta bemutatni, nem csak egy részét. Kodálynak nem akadt ilyen apostola.

Tovább

 (The Other Vespers. I Fagiolini. Decca)

A könnyed, játékos, leleményes I Fagiolini előadásában leplezetlenül megmutatkozik az egyházzenei művek világi gyökere: hallván a Beatus vir ruganyos ritmusait, szinte táncos lejtését, az életörömtől duzzadó vokális szólamokat körülölelő, fürge hangszeres figurációk futkározását, azt kérdezzük: miféle egyházzene ez?

Tovább

(The Great Fugue. Izabella Simon & Dénes Várjon. Hungaroton)

A lemez legnagyobb előadói teljesítménye minden idők egyik legnehezebben megszólaltatható és megérthető zenéje, Beethoven különös sorsú Nagy fúgája (op. 134): ez eredetileg az op. 130-as vonósnégyes záró tételének készült, utóbb azonban önállósult, leválva a darabról, amelyet súlyával-terjedelmével agyonnyomott volna. Simon Izabella és Várjon Dénes a vonósnégyesre fogalmazott tétel szinte soha nem hallható szerzői négykezes változatát játssza.

Tovább

(Brahms: String Sextets nos. 1&2. Erato)

Tovább

(György Kósa: Chamber Music with Viola, Vol. 2. Hungaroton)

Segítenek oszlatni a feledés homályát a Kósa műveit megörökítő hanglemezek, melyeknek sorában 2012-ben már akadt egy, amely a brácsát is foglalkoztató kamaraművek közül válogatott: most egy újabb hasonló jelent meg, a korábbi CD-hez hasonlóan a mélyhegedűs Dirk Hegemann főszereplésével.

Tovább

(Zoltán Kocsis – A Tribute. Hungaroton)

A lemezen megidézett korok, stílusok, szerzők skálája örvendetesen széles – alkalmas arra, hogy megjelenítse Kocsis befogadó szellemű zenei gondolkodásmódját. Halljuk Mozart, Chopin, Liszt, Wagner, Rachmaninov, Debussy, Ravel, Sibelius, Kreisler, Kodály, Bartók műveit. Műfajilag is színes a válogatás: megszólalnak szólózongora-darabok, kamaraművek, versenyművek, bekerült a válogatásba dalsorozat, operajelenet, táncok a menüettől a csárdáson át a valcerig, liturgikus mű részlete, rapszódia, szvit, népdalfeldolgozás.

Tovább

(The Great Book of Flute Sonatas, Volume 1–2. The 18th Century; Romantic sonatas. Hungaroton)

Ittzés a XVIII. századi lemezen Anthony Newman csembaló- és Szilasi Alex zongorajátékára támaszkodik, a romantikus válogatás megszólaltatásakor Nagy Péter a zongorista-partnere. Mindnyájan jók, de a legfőbb élmény a kiváló fuvolás produkciója. J. S. Bach szonátáit hallgatva feltűnik az intonáció, a hangszínek és a dinamika fölényes kontrollja, a minden hangra figyelmet fordító muzsikusi éleslátás, legfőbb élményünk mégis a nyitott szellem: Ittzés, ez a nem historikus zenész Böhm-fuvolán tempóvételekkel, hangsúlyokkal, tagolással és a hanghosszúságok értelmezésével tökéletes historikus produkciókat nyújt. És a díszítései! Könnyedek, elegánsak, leleményesek és bátrak.

Tovább

(Piotr Anderszewski – Fantaisies. Warner Classics)

A második kulcsmozzanat a szabatosság rendkívül erős igénye. Anderszewski mindent fokozott tagoltsággal és részletgazdagsággal játszik. A szabatosság ilyen mértékű kultuszáról az utóbbi években akkor beszélhettünk, ha Szokolov zongorázásáról esett szó. Most Anderszewskinél is egy már-már mániákus szabatosság-igény jelenlétét figyelhetjük meg, ám Szokolovhoz képest lényegi különbséggel: orosz pályatársával ellentétben nála ez soha nem válik egyfajta dehumanizált távolságtartás kifejezőjévé.

Tovább

(A MÁV Szimfonikus Zenekar, Takács-Nagy Gábor, Jean-Efflam Barouzet, Zeneakadémia, május 5.)

Különleges és igen ízletes zenei szendvicset készített a MÁV Szimfonikus Zenekar közönségének Takács-Nagy Gábor (1956). A karmester néhány éve művészeti vezetője volt az együttesnek, de távozása óta is hűségesen visszajár, tanulságos és élményt adó koncerteken vezényelve az immár több esztendeje Csaba Péter keze alatt továbbfejlődő együttest. Az alapgondolat ezúttal az volt, hogy nagy zeneszerzők ritkán hallható szimfóniái szólaljanak meg; olyanok, amelyeket a közönség nem – vagy nem eléggé – ismer, s amelyek alkotójuk más, népszerűbb műveinek árnyékában nem kapják meg a méltó figyelmet. Ezt azonban tetézte és még érdekesebbé tette egy másik mozzanat: a koraiság.

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye, Zeneakadémia, április 27.)

A koncertet a hetvenes éveiben járó, izraeli karmester, Yoav Talmi vezényelte, aki elhozta magával fiatalabb pártfogoltját, a negyvenhét esztendős zongoristát, Alon Goldsteint, hogy bemutassa őt a budapesti közönségnek. Talmi nemcsak dirigens: zeneszerző is, erről tapasztalatokat szerezhettünk már az NFZ élén legutóbb ‒ 2011 decemberében ‒ lezajlott vendégszereplése alkalmából, amikor a koncert nyitószámaként meghallgathattuk Elégia vonósokra, ütőkre és harmonikára  című kompozícióját.

Tovább

(A Concerto Budapest és Ránki Dezső koncertje, Zeneakadémia, április 7.)

Nem győzök ámulni a következetességen és meg nem alkuvó igényességen, amellyel Ránki Dezső mindig magasabbra tör, soha nem elégedve meg, a hangszeres perfekció és zenei ihletettség újabb és újabb grádusait érve el. Tragikum, szenvedély, drámaiság jellemezte előadásában Mozart c-moll zongoraversenyének nyitótételét, ugyanakkor feszesség és tartás, szabatosság és fegyelem is.

Tovább

 (A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván koncertje, Müpa, április 1.)

Az osztrák állampolgárságú, kiváló horvát zongoravirtuóz, Dejan Lazić (1977) néhány éve emlékezetes módon debütált Budapesten: 2010 szeptemberében a megbetegedett Schiff András helyett lépett fel Brahms d-moll zongoraversenyében – szintén a Fesztiválzenekar koncertjén. Ahogyan a hajdani bemutatkozás, a mostani visszatérés is szép és emlékezetes élménnyel szolgált: Lazić egyfelől lehengerlően virtuóz és energikus, feszesen pontos és elegáns olvasatban tolmácsolta Liszt remekművét, másfelől az eltérő karakterek és hangütések iránt érzékeny játéka a mű komplexitását is méltóképpen felmutatta, megértetve a zenehallgatóval, hogy a liszti szellem egyik legnagyobb kincse a remekművek ellentmondásossága.

Tovább

(J. S. Bach: 6 Suites for Cello Solo – István Várdai. Brilliant Classics)

Várdai hat csellószvit-felvételén a legfontosabb a tételek megformálása nyomán a karakterekből kirajzolódó, végtelenül gazdag és komplex világkép. A teljességélmény. Várdai megmutatja, hogy ebben a hatszor hat tételben Bach éppúgy képes volt felvázolni az egész emberi játékteret és mindazt, ami körülveszi, ahogyan tette ezt a Wohltemperiertes Klavier negyvennyolc prelúdiumában és fúgájában. Érzések, gondolatok, indulatok, lelkiállapotok lenyűgöző változatossága ‒ a bachi emberábrázolás shakespeare-i nagyságával szembesülünk az értő és megjelenítő hitelű interpretáció jóvoltából.

Tovább
Élet és Irodalom 2018