Stőhr Lóránt

(John Carroll Lynch: Lucky)

Bármilyen szórakoztató körítést is találtak ki köré, a Lucky szellemi energiája, lenyűgöző varázsa Harry Dean Stanton búcsújátékából sugárzik. A filmtörténet ritka, emlékezetes pillanata Stanton kilencvenéves korában nyújtott alakítása, amelyben saját halálra készülését éli meg a kamera előtt. A szerep mögé bújva kétségtelenül önmagáról ad számot.

Tovább

(Sally Potter: A vendégek)

A vendégség hangadói az ötvenes éveik végén járó baloldali értelmiségiek, a politikai és akadémiai élet sikeres képviselői. Az író-rendező Sally Potter saját generációjának sorsa felett ironizál finom humorral, lám, milyen nehéz megfelelniük azoknak az ideáloknak, amiket egész életükben vallottak – legyenek akár meggyőződéses materialisták, baloldaliak, feministák vagy a melegjogok hívei.

Tovább

(Antal Nimród: A Viszkis)

Miért nem beszél Antal Nimród arról a sajátos társadalmi-kulturális környezetről, amelyben a Viszkis amolyan újmódi Rózsa Sándorként népi hőssé válhatott? Miért csak a kort felidéző díszletekből, ruhákból, a Szomszédok és Juszt László bűnügyi tévéműsorából rajzolódik ki a kilencvenes évek világa? Hol marad a tömeges talajvesztés, a mindennapok anyagi szorongása, a növekvő bűnözés okozta félelem a mozivászonról? Nosztalgiatárgyakkal hintett virtuális térben bonyolódik egy sterilen hollywoodias bűnügyi történet a vásznon, ami éppen csak rólunk nem szól.

Tovább

(14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 14–19.)

Az idei gazdag program a kijevi tüntetésről elhurcolt és Oroszországban jogtalanul fogva tartott ukrán filmes megpróbáltatásaitól (A per) kezdve a potenciális bűnözőket kiszűrő, szociológiai-kriminalisztikai tanulmányokon alapuló számítógépes algoritmusokkal kapcsolatos személyiségi jogi aggályokon át (A bűn algoritmusa) a Pinochet-diktatúrában együttműködésre kényszerített, Európába emigrált chilei haditudósító a múlt kísérteteivel vívott küzdelméig (A kaméleon színe) az emberi jogok eltiprásának legkülönbözőbb változataira irányítja tekintetünket.

Tovább

 (Robin Campillo: 120 dobbanás percenként)

A 120 dobbanás az 1990-es évek elejére vezet vissza, amikor az amerikai mintára alakult (lásd az Egy pestis túlélői című dokumentumfilmet) Act Up-Paris nevű radikális csoport tagjai (köztük Campillo) a hatékonyabb AIDS-felvilágosításért, a kormányzati programok megerősítéséért és a gyógyszerészeti kutatások felgyorsításáért kampányoltak harsányan a politikusok vélt vagy valós nemtörődömségével szemben. A lassan hömpölygő vitafolyamok és a provokatív akciók aprólékos rekonstrukciója alaposan próbára teszi türelmünket, cserébe viszont szép leckét kapunk az érdekeikért kiálló civilek elkötelezettségéről és a politikai aktivizmus működésmódjáról – egyszóval az állampolgárok aktív és kritikus közreműködésére épülő modern demokráciáról.

Tovább

(Denis Villeneuve: Szárnyas fejvadász 2049)

Ha csak a bibliai és a görög mitológiai motívumok és archetípusok, a kafkai névadás és a populáris ikonok, a hol buja, a hol kietlen helyszínek kusza szövedékét nézzük, minden adott, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-ből is igazi kultuszfilm legyen. Csak éppen a mese lenyűgöző varázsa hiányzik a világból. Az eltérő minőségek egyesülésének, a teremtésnek a borzongató csodája.

Tovább

(Ruben Östlund: A négyzet)

Ruben Östlund a kortárs művészet ellentmondásain keresztül a nyugati középosztály gondolkodásmódjára és társadalmi attitűdjeire nyit ablakot. A szerző 2015-ben bemutatott és a film címét adó művészeti installációja pofonegyszerűen teszi fel a történet alapkérdését. A fehér vonalakkal határolt négyzet a művész instrukciói szerint a bizalom és gondoskodás, az egyenlő jogok és kötelességek helye, amelyen belül az egyik ember kérését a másiknak teljesítenie kell. Ez az egymás iránti szolidaritásra és kölcsönös elfogadásra épülő szociáldemokrata társadalom modellje, amelynek mindennapi valóságát pontról pontra ironikusan cáfolja meg a film.

Tovább

(Gordian Maugg: Fritz Lang. A Szemrevaló – német nyelvű filmek fesztiváljának nyitófilmje)

Fritz Langról filmet készíteni istenkísértés. Maugg el is bukik a próbatétel során. Ráadásul nem csupán a filmtörténet egyik legjelentősebb rendezőjével szemben maradt alul, hanem a kortárs európai művészfilm középszerét sem sikerült elérnie.

Tovább

(Taylor Sheridan: Wind River – Gyilkos nyomon)

Donald Trump hatalomra kerülése után nem nehéz magyarázatot találni rá, hogy az elmúlt évek bűnügyi filmjeiben miért jelent meg olyan nagy nyomatékkal a szegény, vidéki Amerika. A harag tüze egy pennsylvaniai volt kohászról és Irakban szolgált testvéréről, az Egyetlen lövés egy Nyugat-Virginia erdeiben tengődő orvvadászról, A préri urai az elárverezés alatt álló ranch-ük megmentése érdekében bankrablásra vetemedő nyugat-texasi fivérekről egyaránt a gazdasági válság és tömeges munkanélküliség sújtotta vidékeken élők kilátástalanságáról és bűnbe keveredéséről mesél szorongató történeteket. A héten mozikba került Wind River – Gyilkos nyomon tovább gyarapítja a szegénységbe süppedt vidéki Amerikáról szóló bűnügyi híradások számát.

Tovább

(Csupó Gábor: Pappa Pia)

Egymilliárd forintos állami támogatásból minden idők egyik legocsmányabban hímsoviniszta magyar filmjét sikerült létrehoznia a Magyar Nemzeti Filmalapnak!

A Pappa Pia ostoba története és ügyefogyott rendezése minden ízében hazug, mégis hű képet ad a dölyfös mindentudásból és hivalkodó pénzszórásból születő szánalmas ócskaságról, ami lassan ellepi a mai Magyarországot, s amelyből kilátnunk, a szellem napvilágánál töltekeznünk egyre nehezebb.

Tovább

(Jordan Vogt-Roberts: Kong – Koponya-sziget; Matt Reeves: A majmok bolygója – Háború)

A két új moziváltozat fő attrakciója a digitalizáció nyújtotta megaspektákulum. A populáris mítoszokból készített új és új mítoszvariációkat részben a megállíthatatlanul fejlődő filmtechnológia hívja életre. A valóságos állatokat és a fantázialényeket egyre tökéletesebben prezentálják és reprezentálják a szimulált valóságra éhes néző számára a mozi boszorkánykonyhájában. A filmművészet örök paradoxonaként a legfejlettebb technológiát használják a technikai civilizáció ostorozására és az emberi világ előtti/utáni természeti létezők szimulálására.

Tovább

(Luc Besson: Valerian és az ezer bolygó városa)

A film azzal a meglepő csavarral él, hogy az exodusra kényszerített közösség ugyan soha többé nem lelheti fel az örökre elveszett Kánaánt, viszont képessé válhat mesterségesen újrateremteni azt, ha mohón és kitartóan teszi magáévá a tudás fájának gyümölcseit. A nyugati embernek a kipusztított és elűzött természeti népekhez való viszonya súlyos morális dilemmaként nehezedik a főhősökre, amikor egy ponton dönteniük kell, hogy a technikai civilizáció vezérelvét, a lélektelen kalkulációt és a katonai-bürokratikus hierarchia feltétel nélküli szolgálatát vagy a megértés, a szeretet, az együttérzés értékrendjét követik-e.  

Tovább

(Josef Hader: Mérgezett egér)

Az osztrák színész első nagyjátékfilmjét igazi amatőrként rendezte meg, ügyetlenül vág, rossz ritmusban építkezik, szétfolyik keze közt a sok tétova jelenet, s még a szereplőgárda játéka sem feledteti az anyag megformálatlanságát.  Hader fanyar, mogorva ötvenes hősének fékezett habzású tombolása, a feleséget alakító Pia Hierzegger száraz és keserű alakítása a komikum és szánalom közti szakadékba vész. A legjobb alakítást a rutinos Georg Friedrich nyújtja a munkás Erich szerepében, az ő plebejus öntudata legalább plasztikus figurát rajzol elénk.

Tovább

 (Edoardo De Angelis: Elválaszthatatlanok)

A forgatókönyvírók a húszas-harmincas években a varietészínházakban, burleszkekben és Tod Browning Szörnyszülöttek című hírhedt filmjében fellépő Hilton nővérek történetére játszottak rá a főszereplők névválasztásával. Daisy és Viola a combjuknál összenőve születtek, és rajtuk élősködő családjuk irányítását követve hol egy gazdag, kövér kislány első áldozása utáni giccspartin, hol egy lepusztult nyaralótelepen élő szegény fekete nő születésnapi meglepetésbuliján énekelnek duót kellemes hangjukon. Menedzserként tetszelgő apjuk nem válogat a megbízások között, és meg sem próbálja a szórakoztatóipar csúcsaira juttatni lányait. A közönség zenei teljesítményük helyett úgyis csak vonzóan groteszk testüket csodálja – az Indivisibili duó tagjai előadóművészként eladott cirkuszi látványosságok, akiket babonásan érintenek és kíváncsian tapogatnak a tolakodó nézőkezek.

Tovább

(François Ozon: Frantz)

Ozon legújabb nagyjátékfilmjéről, a Frantzról egyenesen Truffaut legjelentősebb alkotására, a Jules és Jimre asszociálhatunk. Kis túlzással azt írhatnám, Ozon tudatosan újragondolta a francia és a német barátságának történetét egy alapvető drámai változtatással: mi lett volna, ha Jules, az álmodozó, poétikus hajlamú német fiatalember elesik az első világháborúban, és Jim fél évvel a fegyverszünet után meglátogatja barátja menyasszonyát Németországban.

Tovább

(Gabe Klinger: Porto 35mm)

Tovább

(Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer, Florian Weigensamer: Egy német sors)

A nácik kiszolgálóiról szóló dokumentumfilmek a történelmi tanúságtételen kívül a nyilvános gyónás megrendítő izgalmával kecsegtetnek. A forgatás egyúttal szembesítés is a múlttal, az áldozatokkal, a meggyilkoltakkal, akik már nem szólalhatnak meg – és szembesítés a jelennel, a mindentudásából morális fölényre szert tett utókorral. Míg Junge a Vakfoltban bűntudatot érez a nácizmus bűneiért, Pomsel nem érti, miért terhelné őt felelősség, hacsak annyiban nem, amennyiben az egész német népet. A filmkészítők nem foglalnak állást, hogy volna-e mit meggyónnia a titkárnőnek, mindenesetre korabeli archívokkal ellenpontozzák Pomsel vallomását.  

Tovább

(Pedro Almodóvar: Julieta)

Izgalmas találkozás vezetett a Julieta születéséhez: a női kisvilágok finom rajzú elbeszélője, a Nobel-díjas Alice Munro egymással összefüggésben álló novelláit (Esély, Hamarosan, Csend) adaptálta Almodóvar nagyjátékfilmmé. A spanyol rendező a klasszikus hollywoodi film, az ötvenes évek melodrámái és Hitchcock-thrillerjei szűrőjén át olvasta újra Munro elbeszéléseit. A kanadai írónő szárazon tényszerű mondatokban, aprólékosan részletesen megrajzolt élettörténetét és kisrealista környezetrajzát Almodóvar érzéki, lobogó, sorscsapásokkal teli filmvilággá stilizálta.

Tovább

(Andrzej Wajda: Emlékképek; Jan P. Matuszyński: Az utolsó család)

A fiatal elsőfilmes Matuszyński fittyet hány a történelemre és nem a társadalmi-politikai körülmények felől definiálja hősét, mint Wajda tette egész életművében. Az utolsó család cselekménye 1977-től 2005-ig tart, ám győzhetett időközben a Szolidaritás sztrájkja, jöhetett a szükségállapot, beköszönthetett a rendszerváltás, a filmbéli Zdzisław Beksiński fütyült az egészre, a kortárs komolyzenét bömböltetve állt a vászon előtt lakótelepi lakásában, itta a Coca-Colát, mániákusan fényképezett, videózott és szarkasztikusan vihogott mindenen.

Tovább

(Titanic Filmfesztivál, Colours Filmfesztivál)

Az április elején párhuzamosan futó két budapesti filmfesztivál, a nemzetközi versenyprogramot felvonultató Titanic és a migrációs tematikájú Colours legjobb filmjei egyaránt a nőkről szóltak: elnyomásukról szerte a világon és öntudatra ébredésükről földünk szerencsésebb fertályain. Az elnyomás színe és szaga helyenként változik, a háború komor iszonyata, a patriarchális társadalmi rend és a szegénység egyformán a férfiak kényének-kedvének (és persze a férfirendezők erőszakos fantáziájának) szolgáltatják ki a nőket a fesztiválok színes körképén.

Tovább
Élet és Irodalom 2018