(Offenbach: Hoffmann meséi – Erkel Színház, december 4.)

Nincs olyan vezető erő az előadásban, amely vagy aki túllökné a társaságot a letargián, sem a rendezés, sem a zenei megvalósítás nem olyan színvonalú, hogy elhitetné a szereplőkkel: csodát tesznek. És akkor nem beszéltünk a nézőről, aki leginkább azt érzi, hogy éppenséggel itt is el lehet tölteni a szombat estét, de ahogy ők nem tesznek, mi nem látunk csodát.

(A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye – Müpa, november 25.)

Közben gyötör a tanácstalanság is, hogy mégis mihez kezdjünk ezzel a nagy szimfóniával. Bután megfogalmazva: mégis miről szól ez a zene? A kezdetektől fogva ködösítettek ezzel kapcsolatban, a közönség állítólag értette már a bemutatón is, hogy ők itt a főszereplők, Sztálin-iga alatt, hogy a lendülettel záró negyedik tétel csak gúny és kétségbeesés, de közben a Sosztakovics-hívek már írták a mentegetőzést: ez a szovjet ember személyiségfejlődése, bútól bajig, bajtól diadalig.

(A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje – Zeneakadémia, november 19.)

A trükk persze nem nagyon bonyolult, sarkantyúzza a lovakat Leonard Slatkin, száguldunk a szimfóniával, amitől az embernek rezeg keze-lába, és legfeljebb a két középső tételnél erős a hiányérzete, mintha ennél gazdagabb szokott volna lenni a mű, mintha a pompázatosan gyors tempók a kifejezés rovására mennének, nincsenek színek, nincs finommechanika. Talán észszerű a kompromisszum, legyen ez ilyen, erőtől duzzadó, a Gyászindulón is könnyebb így átvergődni, csak a darab elején még többen reménykedtem.

(Amata dalle tenebre – Deutsche Grammophon, 2021)

Mégis mire lehetett számítani? Egyfelől a világ legismertebb operai primadonnája énekel, aki varázslatos türelemmel és élvezettel játssza is ezt a szerepet, naponta közöl valamit magáról az Instán, hol van, mit csinál, melyik a lakása New Yorkban. Az ember nézi ezt az elképesztő vándorcirkuszt, a művésznőt, a férjét, a sleppet, az egész mintha valami sokadik hatványra emelt csehovizmus volna, de azt még elképzelni is nehéz, hogy ebben a környezetben tanulni lehet, szerepet memorizálni, elmélyedni benne, pihenten és koncentráltan színpadra lépni és mennybe szállni. Vagy a sötétségbe merülni. Ehhez képest Netrebko tényleg varázslatos, én legalábbis nem voltam még olyan előadásán, ahol ne éreztem volna meg az énekesi nagyságát.  

(Händel: Theodora – Müpa, november 7.)

Öt perc, mondjuk, hogy öt perc, és már nem drukkolok. Semmi szükség nincs rá. Jó. Él a zene, teljesen világos, hogy Händelnek igaza volt, amikor ezt egyik főművének tartotta, hogy mindenki iszonyat ostoba volt 1750-ben Londonban, és azóta is, ha Theodora nélkül élte az életét. Aki nem volt ott, pótolja, ha lehet még valamikor, vagy vegye meg lemezen, különben hülyén hal meg.

(Schubert: Winterreise – Örkény Színház, október 29.)

Nem a semmiből jött gondolat Schubert dalciklusát színházba vinni, valahogy mindig is ott volt a helye. Készült belőle videóváltozat Ian Bostridge énekével és szereplésével, és mindig is azt éreztem, hogy azért is szeretik az operaénekesek a dalciklust, mert lehet vele mit kezdeni. Könnyebb hozzáférni, mint huszonnégy elkülönült Schubert-dalhoz, története van, drámai helyzete, kirúgott pasi emlékszik vissza a boldogságra, és megy, megy a magányba, hidegbe, viharba, télbe.

(Terence Blanchard: Fire Shut Up in My Bones – Metropolitan-közvetítés a Müpában, október 23.)

Ez most a továbblépés. Egy kicsit talán túlságosan lelkes a fogadtatás, az előadást vezénylő főzeneigazgató, Yannick Nézet-Seguin egyenesen az új klasszikus születéséről beszél, amit a közvetítés során nem érzékelek. Érdekes és hallgatható, semmilyen különösebb erőfeszítést nem követel a mű, de némileg túlfújt a darab.

(Kovács János 70 – koncert a Müpában, október 16.)

Az már egy másik kérdés, hogy ha játsszák, és jól játsszák, szépen, okosan, de nem parádésan, mert mitől is parádézna a Rádiózenekar, az mire elég. Egyfelől arra biztosan, hogy csodálja az ember Kovács Jánost. Micsoda muzikalitás és tehetség kell ahhoz, hogy valaki, akiből mindaz az utálatosság hiányzik, ami egy nagy karmesternél nélkülözhetetlen, nincs túlfejlett ön- és éntudata, nem agresszív, nem akar tündökölni, de még csak dobogót sem kér a talpa alá a fellépésekkor, aki csak zenélni akar, és nem reprezentálni, mégis nélkülözhetetlenné váljék egy ország zenei életében! 

(Muszorgszkij: Borisz Godunov – a Metropolitan előadásának közvetítése a Müpában – október 9.)

Az ember azt hinné, hogy ebben a változatban a Borisz Godunov akkor jó, ha masszív szenvedéstörténet, ha arról szól, hogy a nagy embernek a bűnei is nagyok, a bűnhődése is nagy, hogy csak a Jóisten tudja, vajon megelégszik-e azzal a vezekléssel, amire egy cár képes, hogy az utolsó óráira vagy perceire hozzák a szerzetesi ruhát. Milyen jó, hogy nem vagyunk nagy emberek. Ám ha ez az életnagyságnál nagyobb érzés nem élhető át, az opera akkor is megszólítja a sötétben ülőket.

(Andrej Korobejnyikov koncertje – Müpa, október 5.)

Nyilván lehetne találni kisebb nevet is, Korobejnyikov mindenképpen jelentős zongoristának számít, de halványan emlékeztem egy régebbi pesti koncertjére. Nem akkora király, mint amilyennek mondják, bár versenygyőztes, ha jól tudom, többszörösen is. Ráadásul, amit el szokás róla mondani, hogy lángelme, már akkor végzett jogász volt, amikor más még csak gondolkodik, hogy melyik egyetemre menjen, és szabadidejében jogi szakcikkeket ír. Nyilván vannak jogi szaktekintélyek, akik meg szabadidejükben zongoráznak, de róluk kevesebbet írnak.

(Telemann: Double and Triple Concertos – Hungaroton, 2021)

Valóban úgy is indul az album, mint egy kéjutazás, a furulyára és fuvolára írott kettősversennyel, azt kapja az ember, amit remélt, szép hangzás, szórakoztatóan kerülgeti egymást a két fafúvós, kerülgeti vagy összeolvad  a két szóló, szebb és élőbb a felvétel, mint amilyen a nagyobb hírű, nemzetközi változat volt annak idején, Christopher Hogwood irányításával.

(A Fesztiválzenekar Liszt-hangversenye – Müpa, szeptember 19.)

Még szerencse, hogy voltaképpen egyáltalán nem tetszett, ahogy a vendégművész Dejan Lazič az Esz-dúr zongoraversenyt játszotta. Mintha épp a lényeg tűnt volna el, az, amitől Liszt más, a formátum, a szélsőségek, hogy a legcsöndesebb, legintimebb pillanatokban is azt érzi az ember: Liszt nagy. Akkor is nagy, ha kicsi akar lenni, ahogy Chopin akkor is kicsi, ha nagy akar lenni. És ez nem jelent semmi továbbit, mélységet vagy szépséget, csak hogy dobbal nem lehet verebet fogni, meg verébbel sem lehet dobolni. Itt meg mintha épp erre tettek volna kísérletet, úgy játszani Lisztet, mintha Chopin volna, amitől szétzilálódik kissé a zongoraverseny.

(The British Project – Deutsche Grammophon, 2021)

Aztán meghallgatom az új lemezén az első számot, Elgar Sospiri című, ötperces szimfonikus darabját, és mintha bokáig ragadnék a mézbe, olyan sűrű, olyan érzelmes, olyan kevéssé angol. Lehet, hogy nem is kell angolnak lennie, Elgar maga is machinált a címmel, először hegedűre és zongorára képzelte a darabot, és akkor még Soupir d’Amournak gondolta. Aztán meghangszerelte, és olaszra fordította a soupirt. De nem angolra. Akárhogy is, amikor átkeltem a mézfürdőn, nem arra gondoltam, hogy jaj, de kevéssé angol, nyilván azért, mert Mirga mégis litván, hanem hogy nyilván azért ennyire érzelmes, mert Mirga nő.

(Magnificat/Jazznificat – Zeneakadémia, szeptember 6.)

Azért egy koncepcionális kérdést nem árt tisztázni: ez most Magnificat vagy tiszteletadás Bach előtt? Nem teljesen mindegy. A szöveget akarja Bach nyomán elmondani, vagy csak a Bach-zene ihletésére akar dzsesszelni? Ha az előbbiről van szó, akkor meglehetősen elhibázott a darab, már az induláskor is, amikor a lelkesedés és mennyei trombitaszó helyett besündörög az első tétel. Ha a második megoldás az érvényes, a Jóisten helyébe Bach ült, az ugyan kissé blaszfém megközelítés, és maga Bach biztosan nem helyeselné, de járható út.

(Puccini: Tosca – Müpa, augusztus 29.)

Az idei nyár operailag a Toscák nyara volt, Salzburgban Netrebko, vele szemben indították Grazban Kristīne Opolaist Jonas Kaufmann-nal fölerősítve. Még toltak volna egyet rajta Bryn Terfellel, de ő beteg lett, így aztán a salzburgi Scarpia, Ludovic Tézier leutazott Grazba, hogy ott is teljesítse a kötelességét, és mindenki halálát okozza. Beindult vagy inkább egyre erősödik a világban az anti-Netrebko, aki tizenöt éve a csoda volt, a semmiből jött szépség és szép hang, azt most megpróbáljuk lepofozni arról a trónról, amit mi állítottunk neki. De miért? Min állunk bosszút?

(Brahms. Piano Concertos – ECM, 2021)

Azon gondolkodom, ha valaki odaültetett volna a készülék elé, hogy hallgassam meg az új Schiff-lemezt, hittem volna-e neki. Már hogy ezen a lemezen Schiff András játszik. Talán igen, a sokszólamúság miatt, érezni, hogy olyan játszik, akinek Bach a legnagyobb. De ez Brahms esetében is jó közelítés, hiszen ő azt mondta, a XIX. század legnagyobb szellemi teljesítménye a Bach-összkiadás.

(Orchestra del Maggio Musical Fiorentino – Müpa, augusztus 15.)

Hol az a másik akarat? Mert az látom, hogy Lorenzo Viotti elvacakol mindenféle másodlagos jelentőségű kérdéssel, hogy akkor most a harmadik tétel triójában a fagott kösse a hangokat vagy ne, de hogy ez az egész szimfónia honnét és hová tart, arról láthatóan és hallhatóan semmiféle elképzelése sincsen. Pedig azért ez egy kör, történet, vidám érzelmek ébredésétől hálaénekig. Majdnem ugyanoda érünk vissza, de közben történik egy és más. Vagy nem történik, mert ennyire békés és szelíd viharzenét életemben nem hallottam: valahol a harmadik határban eseget az eső, még jó, hogy nem onnét fúj a szél.

(Baroque – Decca, 2021)

Közben lehet, hogy túlbonyolítom az egészet, nem azért van a B-dúr hegedűversenyből csak az Andante ott, mert így szép a világ, hanem mert mondjuk nem sikerült a két szélső tétel. Lehet, mert az egész lemez egy kicsit rövid, fért volna rá még zene. Meg az album koncepciója is mintha más lett volna, Vivaldi lett volna a töltelék, és Geminiani „La Folia” concerto grossója a fő szám. Talán sietni kellett, hiszen tavaly karácsony előtt készült a felvétel. Talán nem ért rá mindenki, hiszen az alkalomra verbuvált Benedetti Baroque Orchestra ismerős nevekből áll, olyanokból, akik más barokk zenekarok oszlopai, és a karácsonyi időkben oszlopok nélkül düledeztek az épületek.

(Shostakovich: Symphonies – Deutsche Grammophon, 2021)

Furcsa, furcsa, nagyon furcsa szimfónia. Mintha Sosztakovics a maga képére formálta volna Mahler történetét, akinél a szívbajt diagnosztizálták, és egyszerre ráébredt, hogy épp a kilencedik szimfóniáját írja. Mivel úgyis dalciklus, gondolta, a sors átverhető, és nem hívta szimfóniának, hanem azt a címet adta neki, hogy Dal a földről. Csak hát utána mégis megírta a Kilencedik szimfóniát, és hiába próbálta egy újabb huszárvágással gyorsan megírni a Tizediket is, azt már nem tudta befejezni. Nagy a halál.

(Verdi-gála – Margitszigeti színház, június 23.) 

Aztán benő az ember feje lágya, rájön, hogy jobb a kalács, mint a mazsola, és ha a nagy operaslágerek nincsenek a saját zenei környezetükben, akkor épp olyan slágerré válnak, mint a Homokóra vagy a Most múlik pontosan, kopnak, fáradnak, nem jelentenek semmit. Boldogság, ha olyan gálára jut el az ember, ahol nem a Brindisi (leánykori nevén a Pezsgőduett a Traviatából) a ráadás, és ahol összekötő számként nem játsszák el A végzet hatalma nyitányát. Bevallok mindent, csak ne üssön, és ne énekeljék el a Szabadságkórust.