Fáy Miklós

(Schubert: Forellenquintett – Deutsche Grammophon, 2017)

 Ez a hegedűsök egyik balszerencséje: nem sok Schubertet tudnak játszani. De most azért szívesen eltekintek attól, amit Anne-Sophie Mutter játszik a CD függelékeként, a két Schubert-dal hegedű átiratától, mert annak nem nagyon látom az értelmét. Nem lesz belőlük dal szöveg nélkül, mert ahhoz túl érdekesen próbálja meg elhúzni, nem tudom, miben nem bízik, Schubertban vagy önmagában. Marad egy elég kétes ízléssel végrehajtott kísérlet, nekem nem jön be, de mindegy is, ez tényleg csak a függelék. A lényeg a Pisztrángötös volna, hiper-szuper zongoristával, Daniil Trifonovval.

Tovább

(The Handel Album – Erato, 2017)

Itt a bónusz Händel zsenije mellett az Artaserse zenekar, a zenélésük elevensége, hogy nem szorulnak bele a szabályokba, a Flavio-ária zenekari visszatérésekor fokozzák a tempót, mint amikor énekórán a tanár elunja a gyerekek álmatagságát, és ütemes tapssal próbálja őket fokozottabb teljesítésre kényszeríteni. Ha Jaroussky személyisége nem repíti le a házak tetejét, abban is csak azt látom, hogy korának hőse.

Tovább

(Meyerbeer: A hugenották – Magyar Állami Operaház, október 28.)

Pirosan világít a kérdés: miért A hugenották. Egy kicsit gyengének érzem a választ, hogy idén van a reformáció ötszázadik évfordulója. Ezen az alapon volna még egyéb opera is, sőt, lesz is, ez viszont pont olyan, amit nem tudnak előadni. Lehet az is a válasz, hogy évtizedek óta nem volt műsoron, talán nem véletlenül, talán a régebbi döntéshozók felelősebben választottak műveket. Mert most az az első számú tanulság, hogy elég operaszerű a mű, de mégsem az, hosszúak az üresjáratok, még ha megéri is kivárni őket, mert aztán vannak jól megoldott zenei részek. Ehhez kellene az előadói meggyőződés, hogy akkor most megmutatjuk a világnak, de legalábbis Budapestnek, miről maradtak le az előző generációk, Meyerbeer igazi zseni. Erről viszont senki nincs meggyőződve, ahogy az előadást nézem, inkább azt sugallják, hogy nem volt véletlen a hosszú álom, és talán még hosszabb jön utána.

Tovább

 (Mozart/Grieg: Piano Sonatas – Warner, 1995–2016)

Tovább

(Mozart: A varázsfuvola – közvetítés a Metropolitanből, október 14.)

Béna a Sarastro, és ezzel minden bánatunkat el is mondtuk, mert az előadás meg gyönyörű. Tizenegy éve már közvetítették, akkor Pape mellett Miklósa Erika volt az Éj királynője. Most annak örül az ember, hogy még mindig James Levine van az árokban. Kerekes székben, zenebohóc frizurával, furcsán oldalra dőlve, de a zenekar úgy játszik, mint az angyalok. Kopogós angyalok, de ez nyilván Levine kívánsága, kaparnak egy kicsit a hegedűk a nyitányban, de ettől szép az egész, nincs meglágyítva a hangzás, mintha ez is valami kiállás volna az emberi értelem mellett: épület a zene, bejárható, csodálható, és egy téglát nem lehet elvenni belőle, mert összedőlne minden.

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje – Olasz Intézet, október 4.)

Bonyolultabb a helyzet, amikor Kocsis maga a zeneszerző. A Memento című művet, ha jól sejtem, régen játszották utoljára, és sejtelmem sincs, mikor játsszák majd legközelebb. Az idő szerencsés módon kihúzta alóla a politikai töltetet, az atomkatasztrófa emlékzenéjével ma már nem lehet tiltakozni sem a múlt, sem a jelen ellen, klasszikus fejbe verős, xx. századi zene, a végén szép skálákkal. Zoltán lajtorjáján mennek a lelkek és angyalok a mennybe, vagy legalábbis afelé. Nézünk utánuk, amíg még lehet, ameddig látjuk a talpukat, amíg eleven az emlék. Nem Csernobilról van szó, persze hogy nem, Kocsis után bámulunk, őt reméljük látni.

Tovább

(A Jacqueline du Pré Recital – Warner, 2017)

Október közepén emlékeznek meg Jacqueline du Pré halálának harmincadik évfordulójáról. Akkor már tizenöt éve végleg és hivatalosan is visszavonult, nem volt miben reménykedni, a sclerosis ma is gyógyíthatatlan. De az évfordulóra kiadják néhány lemezét újra, az eredeti borítókról néz ránk ez a most már mindörökké fiatal maradt nő. Ellenőrizhetjük a szívünket. Hátha mégsem kőből van.

Tovább

(Händel Goes Wild – Warner, 2017)

Vannak időnként kételyeim Christina Pluhar és együttese, a L’Arpeggiata zenéjét hallgatva: vajon szabad-e ennek örülni? Nem egy nagyon magas szinten kivitelezett, de mégiscsak olcsó fogásról van szó, amikor azzal a felkiáltással, hogy a barokk zene nagyon erősen imporvizatív volt, minden muzsikus pompásan rögtönzött, ráeresztik Händelre a jazzt?

Tovább

(Wagner: Lohengrin – Deutsche Grammophon DVD, 2017)

Beczała tényleg jó énekes, de egy kicsit hasonló a helyzet vele, mint Jonas Kaufmann-nal: mintha maga sem értené, mi történik vele, és főleg, hogy miért. Kaufmannt megtámogatja a szerencsés külső, Beczałát a szép hang, és hogy ott van, csinálja, énekel, de mitől és pontosan mikor volt az a nagy ugrás, ami olyan magasra küldte… Mindegy. Most ott van, és kérdezgetik tőle az emberek, hogyhogy Lohengrin, hogyhogy Wagner.

Tovább

(Erkel: Bánk bán – Erkel Színház, szeptember 9.)

Nem tudom, hogy ez valami elidegenítő effektus-e, hogy ne érezzük már annyira túl közel magunkhoz az éneklő Bánk bán történetét, de nem vagyok képes túllépni rajta. Mármint azon, hogy vajon miért ilyen sötét és ronda Vidnyánszky Attila rendezése. A sötétet még csak értem, mégis a történelem barlangjának mélyén játszódik az opera, de a rútságot, főleg a jelmezi rútságot egyáltalán nem tudom mire vélni.

Tovább

Tovább

(Verdi: Aida – Salzburger Festspiele)

Nem Riccardo Mutiról szól a salzburgi Aida, hanem az előadás női vonaláról, leginkább a címszereplő Anna Netrebkóról és a rendező Shirin Neshatról. A kettő nyilvánvalóan nem független egymástól, időnként azt érzem, hogy Netrebkón verik le azt, amit Neshaton kellene, miközben nyilván Neshaton sem kell nagyon verni semmit, mert elképesztően szép a látvány, különös és mégis természetes. Tény, hogy az iráni képzőművész (ha jól sejtem) első operarendezése egy kicsit túlságosan is a központba került, úgy illik, hogy a rendezést mégis szakmának tekintsük, és nem valami olyasminek, amihez mindenki ért, akinek van valami szépérzéke.

Tovább

(Woody és a szving – Müpa, augusztus 25.)

A gond az, hogy se hang, se személyiség, se gondolat. A háromból talán a gondolat hiánya a legfájdalmasabb, hiszen az összekötőszövegekben benne volt, hogy nagyon sokat készült az énekesnő a koncertre, „főleg fejben”. Ennek azonban nyomát sem látni, nem is hallani, a dalok az alaprepertoár részei, jazz-standardok, nincsenek nagyon alakítgatva, átformálva, személyre szabva, körülbelül így szokás előadni őket olyan klubokban, ahol az ilyesmivel nem sokat törődnek. Nem New Yorkban, ne tévedjünk. Miért kell ebbe belekeverni Woody Allent? Vagy csak ráharaptam a csalira?

Tovább

(Benny Andersson: Piano – Deutsche Grammophon, 2017)

Az emelkedett szellemek viszont sajnálatosan kevesen vannak, és sajnálatosan csekélyke vásárlóerőt jelentenek. Ebben a szorult helyzetben érkezik a Benny-reménysugár, hogy el lehet adni az Abba-dalokat is klasszikus zeneként, normál zongorán, a szerző előadásában. Egy kicsit maga Andersson is csodálkozik, hogy hirtelen ilyen nagy ember lett, de nem ellensége saját magának. Ha ez a kívánság, rajta ne múljon: eljátssza saját dalait. Amit egyelőre meg lehet hallgatni a lemezből, az minden, csak nem komolyzene. Nem is tesz úgy, mintha az volna, olyan jófajta bárzene, liftzene, orvosi rendelői zene, nem bánt senkit, és fölidézi a régi slágert: Thank You For The Music.

Tovább

(Webber–Rice: Evita – Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Nem akarok valami igényességgel tüntetni, de mégis a műfaj maga annyi lehetőséget hordoz, játszani kell, énekelni, táncolni, van történet, van zene, van látvány… Nehéz megérteni, hogy miért jön létre olyan előadás, amely ebből a sok lehetőségből egyet sem tud kihasználni.

Tovább

(The Gundula Janowitz Edition – Deutsche Grammophon, 2017)

Idén nyolcvanéves Gundula Janowitz, és a Deutsche Grammophon egy szép, kövér albummal emlékezik meg a napról (vagy évről). Elcsodálkozom ezen olykor, de élvezem: ahogy megy ki ez a zenehordozó a divatból, úgy lesznek egyre gyakoribbak ezek az albumok, mintha mentőcsomagokat készítenének, jön az árvíz, a zenei sivár, de lesznek őrzők, akiknél meglesz egy ilyen Janowitz-gyűjtemény, és majd jönnek, akik ebből rekonstruálják, hogyan éltünk, minek örültünk.

Tovább

(Mendelssohn: Symphonies 1–5 – Deutsche Grammophon, 2017)

Tovább

(The Schumann Album – Hungaroton, 2017)

Mindaz, amit a felvétel hibájának éreztem előszörre, másodszorra, egy idő után a lemez előnyére válik. (…) Mondanám, hogy mennyire földhöz ragadt az egész lemez, de ha elfogadjuk a zene minden egyéb művészetnél absztraktabb voltát, akkor ez nem a föld, amihez ragadva vagyunk, hanem az ég. És ezzel nem is nagyon mosdatnám a felvételt. Van jobb nála. Csak az mind arról szól, hogyan találkozott a zongorista Schumann-nal. Ez meg Schumannról szól, akivel ideje volna végre találkozni.

Tovább

(Billy Elliot – Erkel Színház, július 15.)

Ez csak egy musical, egy éve megy már, akkor azt mondták, azért társult az Opera is, mert hátha kedvet hoz a gyerekeknek a baletthoz. Bár, amennyire én látom, a lányoknak mindig van kedvük balettozni, a fiúknak meg soha, viszont őket feltehetően Billy történetére sem könnyű berángatni. Filmből lett musical, Elton John is kellett hozzá, aki profi munkát végzett, és néha már annyira nem rá jellemzőek a dalok, hogy bizonyos kételyek is fölmerülnek az emberben, nem mintha sokat számítana a végeredmény szempontjából. A musical egyébként is csapatmunka, és az itteni Billy Elliotnak is ez a legnagyobb erénye: húzzák a szekeret, és egy irányba.

Tovább

(My Italy – Uránia mozi, július 9.)

Alagna talán túl korán érkezett, Villazón időközben kidőlt, Cura nem vált be. És váratlanul megjelent Jonas Kaufmann, kedves és közvetlen, hétköznapi és jóképű, szorgalmas, szerény és tehetséges, és tessék: Pesten is tele van miatta a mozi. Kaufmann pedig az éneklést sem csinálja rosszul, hiába jut eszembe folyton Pavarotti a műsorát hallgatva, van egy pillanat, a Rondine al nido című dal, amelynek a hangszerelése sokkal komolyabb, mint ahogy Big P. énekelte, és a Kaufmann-változat mélyebb, finomabb, meghatóbb.

Tovább
Élet és Irodalom 2017