Jövő év február utolsó napján lesz pontosan századik évfordulója annak, hogy a kronstadti erőd mellett jégbe fagyva horgonyzó Petropavlovszk hadihajó fedélzetén összegyűlt tengerészkatonák 14 pontban megfogalmazták követeléseiket a bolsevik egyeduralom ellen. Ebben a politikai dokumentumban kiemelt helyen szerepelt a szólás- és sajtószabadság helyreállítása, gyülekezési jog a szakszervezetekben és a paraszti egyesületekben, szabad választások a szovjetekben, az akkor még neves népképviseleti tanácsokban. A parasztkatonák végtelen jóhiszeműségükben akkor még hitték, hogy békés nyomásgyakorlással a forradalom visszatérhet eredeti szeplőtelen ideáljaihoz. Nem így történt. Lenin kormánya nem volt hajlandó tárgyalni, mert nem kívánt lemondani kizárólagos uralmáról. A bolsevik diktatúra kizárólag az erőszak nyelvén beszélt és értett. A kronstadti felkelést nagy vérontás árán fegyveres erővel két hét múlva leverték.

Képzeljük el azt a képtelen helyzetet, hogy egy idegen nagyhatalom megszállja Magyarországot, és terjeszkedő birodalma egyik ha­tár­tartományává süllyeszti. A birodalom vezetői kijelentik, hogy Magyarország a történelem során mindig a megszálló hatalom érdekkörébe tartozott, így a visszahódítás nem pusztán jogos, hanem természetes. Harcot indítani a megszálló hatalom ellen reménytelen vállalkozás. Aki ellenáll, megjárja. A tízmilliós magyar népből közel kétmilliót elhurcolnak, vagy a volt Magyarország területén átnevelő- és munkatáborokba (értsd: koncentrációs táborba) zárnak. A keresztény vallást üldözik, annak közös gyakorlását betiltják, a templomokat bezárják vagy lerombolják. Az iskolákban első nyelv lesz a hódító nyelve, a magyar megtűrt nemzetiségi nyelvvé süllyed. A temetőket feldúlják, a régi kultúra hagyományait megsemmisíteni igyekeznek.