Ha most hirtelen össze kellene foglalni a kormányfő Horthyra, valamint a Horthy-rendszerre vonatkozó, az elmúlt nem több mint nyolc napban kifejtett álláspontját, el lennénk képedve. A megújult Klebelsberg-kastély átadásán a miniszterelnök az 1920-as évekről szólva kijelentette, hogy akkoriban olyan „kivételes államférfiak” szolgálták és vezették a nemzetet, mint Bethlen István, Horthy Miklós vagy Klebelsberg Kuno. A miniszterelnök néhány napja még így vélte, és ennek hangot is adott, vagyis Horthy megítélését nem árnyékolhatja be a második világháborús „gyászos szerepvállalás” sem.

Csakhogy megérkezett az illiberális barát, Netanjahu. Ekkor már néhány nappal később jártunk, e hét elején. A kormányfő elhagyta korábbi beszédének azt a gondolatát, hogy Horthy kiváló államférfi volt, Netanjahuval tartott közös sajtótájékoztatóján azt mondta, Magyarország bűnt követett el, amikor a második világháborúban nem védte meg zsidó állampolgárait, ehelyett a nácikkal kollaborált.

A kormányfő 37 perc 37 másodpercet beszélt a Fidesz-frakciónak a nemzeti konzultációt kísérő, Álljunk ki Magyarországért! című országjáró rendezvénysorozat keddi záróeseményén. Ritkaság, hogy egy ilyen viszonylag hosszú időtartamú beszédnek úgyszólván egyetlen olyan gondolata sincsen, amelyik egyszerre lenne tényszerű és igaz. Beszédében voltak ugyan tények, különösen az első négy-öt percben, amikor külön üdvözölte a rendezvény kiemelt vendégeit, legalábbis abban a tekintetben, hogy Schmitt Pált például valóban Schmitt Pálnak hívják, Semjén Zsoltot meg Semjén Zsoltnak, de amikor nevezettek politikai jelentőségét taglalta, abban már voltak valótlan mozzanatok. Orbán szerint Schmitt azzal vonult be a legújabb kori magyar történelembe, hogy alkotmányozó elnök volt, de hát ez formai­lag sem igaz, mert az országnak momentán nincs is alkotmánya, csak egy azt helyettesítő alaptörvénye, másfelől tartalmilag ehhez sincs semmi köze, mert mint alkotmányozó elnök annyit tett, hogy aláírta, amit éppen elé toltak („nem fék akarok lenni, hanem motor”). Harmadsorban Schmitt még csak nem is ezzel vonult be a történelembe, hanem azzal, hogy doktori disszertációjának alapgondolatát lopta, sőt, jelentős részét kimásolta egy sporttörténészi kutatásból. Az ebből fakadt botrány aztán ennek az amúgy dicstelen pályafutásnak a végét jelentette.

Személyesen, a Kossuth rádió reggeli műsorában jelentette be a magyar kormányfő, hogy sokkhatás alá került: „Sokkhatás alatt vagyok” – kommentálta Donald Trump amerikai elnök bejelentését, mely szerint az Egyesült Államok kilép a párizsi klímaegyezményből. Orbán hozzátette: Magyarországon közmegegyezés van abban, hogy a klímaváltozás valóság, veszélyes dolog, és mivel globális természetű, a vele szembeni fellépés is globális szintű cselekvést igényel. „Ez ellentétes mindazzal, amit az amerikai elnök döntött” – tette hozzá Orbán Viktor, aki szerint Donald Trump elhatározásának következményein még gondolkodni kell.

Mint ismeretes, a párizsi megállapodás célja, hogy a kötelezettséget vállaló 195 ország a Föld légkörének felmelegedését 2 Celsius-fok alatt tartja az iparosodás előtti mértékhez képest, és folytatja az erőfeszítéseket, hogy a felmelegedés csak 1,5 fokos legyen. A mozgástér igen kicsi, a globális átlaghőmérséklet emelkedése túllépte az 1 Celsius-fokot, a klímaegyezményben szereplő jelenlegi nemzeti vállalások a felét sem teszik ki a szükséges kibocsátáscsökkentésnek. Értékelések szerint a párizsi klímaegyezmény életbelépése egyértelmű elköteleződést jelent a fosszilis energiahordozók kivezetése és a megújuló energiaforrások használata mellett.

Két hete jött a hír, hogy Perkátán Horthy-szobrot avatnak. Három, amúgy nemrég betelepült ember addig rágta a kereszténydemokrata önkormányzati képviselő fülét, amíg valahogy a testület elé vitték, megszavazták a javaslatot.

Somogyi Balázs polgármester a falu honlapján négy szempontot sorolt föl, ami a döntést indokolta. „Szerepet játszott – írja Somogyi –, hogy perkátai magánszemélyek felajánlása által történik meg egy fejlesztés.” Az még hagyján, hogy szoborállítást most először hallok fejlesztésként értékelni, de hogy egy Horthy-szobor, mint a továbbiakban írja a polgármester, még „településszépítő elképzelés” is, azért az már a szédelgő feldicsérés kategóriája. Ha őfőméltósága ezt megérhette volna! Az egyetlen elfogadható gondolat szerint „fontos volt, hogy az önkormányzatnak nem kell pénzbeli kötelezettséget vállalnia”, vagyis nem került semmibe. Íme, a legújabb kori hivatalos közgondolkodás alapja. Ha valami ingyen van, megszűnnek az ideológiai viták, győz az olcsó. Hogy pedig „a Horthy-szobor fölállítása kiállást jelent a szólásszabadság és véleménynyilvánítási szabadság mellett”, igencsak abszurd gondolat annak ismeretében, hogy a korszak lényege az összes létező szabadságjog súlyos megsértése és emberek fizikai fenyegetettsége volt.

2015 januárjában jogerős ítélettel zárult egy per, amely kimondta, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) három évvel korábbi közgyűlésének határozatai érvénytelenek, mert a testület akkori összehívása, a közgyűlés teljes menete az alapszabály módosításától az új tisztségviselők megválasztásáig jogszerűtlen volt. A felperes dr. Török Ferenc ügyvéd, a MOB tiszteletbeli tagja, Tokió és Mexikóváros olimpiai bajnoka azt kérte a bíróságtól, hogy a MOB a 2012-es közgyűlés összes határozatát semmisítse meg. Kereseti kérelmének első fokon a Fővárosi Törvényszék, majd az Ítélőtábla másodfokon, jogerősen is helyt adott, később pedig a Kúria felülvizsgálati eljárásban visszamenőleges hatállyal erősítette meg ezeket a döntéseket. A Magyar Olimpiai Bizottság 2012 óta többek között olimpikonokat küldött a szocsi téli olimpiára, sőt ez a testület hozott határozatot arról, hogy támogatja a 2024-es olimpia budapesti rendezését. (Később a testület megerősítette korábbi döntéseit, így azok jogszerűvé váltak.)

A bizottság a hét elején alapszabály-módosítást előkészítő közgyűlést tartott, ami közjátékkal indult: Magyar Zoltán, Montreal és Moszkva olimpiai bajnoka, a MOB alelnöke nekitámadt Török Ferencnek, mit keres ott olyan ember, aki a pályázat ellen szavazott. Török mindezt visszautasította, mondván, sosem volt a budapesti rendezés ellen, csak azt mondta, ilyen súlyú döntés előtt ki kell kérni az ország véleményét. Megjegyzem, Magyar Zoltán gondolkodása igen érdekes: szerinte az, aki véleményével kisebbségben marad, soha többé nem szólalhatna meg. Ha jól értem. A közgyűlésre a 200 küldöttből 104 jött el, így „szűken” volt határozatképes. Török javasolta, hogy a szavazás tisztasága érdekében folyamatosan figyeljék, hányan hagyják el a termet. A figyelés megtörtént, a teremben tartózkodó MOB-munkatársak tájékoztatása szerint mindössze 96-an maradtak, de az elnököt, Borkai Zsoltot (Barcelona bajnoka) ez nem zavarta, megállapította, hogy a közgyűlés határozatképes.

1987 egyik kora nyári délelőttjén – ahogy annak idején az ilyen alkalmakra mondták – kötetlen baráti találkozóra érkezett az Élet és Irodalom akkori, Széchenyi utcai szerkesztőségébe a Tudományos Akadémia főtitkára, Láng István. Azért jött, hogy valamiképp megértesse, fogalmazzunk úgy, a kritikus magyar értelmiség egyik fontos szerkesztőségével, miért is van szükség a bős-nagymarosi beruházásra, miféle nemzetgazdasági érdek fűződik hozzá, de legfőképp talán azért, hogy ott helyben bélyegezze meg azokat, akik az akkor már előrehaladott állapotban lévő első ütemi beruházások ellen egyre hangosabban emeltek szót, és tüntetéseket szerveztek. Emlékszem, mint az egyik fő megbélyegzett, ott ült a szobában Vargha Balázs is, aki néhány nappal korábban mutatta meg a készülő Duna-antológia kéziratos anyagát. Provokatívnak számító kérdést tett föl: „Főtitkár úr, mit szól ahhoz, hogy a beruházás egyre nagyobb társadalmi ellenérzéssel találja magát szembe? Itt is ülnek olyanok, akik úgy gondolják, ez a beruházás tönkreteszi a Dunát meg az országot.” Mai szemmel nyilván nem nagy ügy és nem nagy történet, bár már ez is elég volt ahhoz, hogy a beszélgetés kötetlen és baráti jellege a továbbiakban arra korlátozódott, hogy a főtitkár meglazította a nyakkendőjét, és erre bátorított másokat is. Ettől kezdve sprődebbre vette a hangot, már nemcsak nemzetgazdasági érdekről beszélt, hanem végrehajtandó államközi szerződésről, és kulturált formában ugyan, de fölvetette az ellenkezés jogszerűtlenségét, és kissé indulatosan azt, hogy „végső esetben” bármi megtörténhet. Igaz, konkrétan nem mondta, mit takar a bármi.

A tény annyira közismert, mint hogy hazánk éghajlata kontinentális: Mészáros Lőrinc felcsúti lakos, a kormányfő barátja megsokszorozta vagyonát, mióta egykori iskolatársa, Orbán Viktor a miniszterelnök. Egyik este ezzel kapcsolatos kérdést tett fel az ATV riportere a kormány kommunikációs államtitkárának, Kovács Zoltánnak. A hat-hét év alatti vagyonsokszorozás az államtitkárt igazából meg sem érintette, azt válaszolta: a magánszféra ügyletei nem tartoznak a kormányra. Amikor a riporter erre azt kérdezte, Kovács szerint nem függ-e össze az, hogy az egykori iskolatársnak Orbán hivatalba lépésekor egy cége volt mindösszesen öt és fél milliós saját tőkével, ma pedig hozzávetőleg száz cége van, vagyona pedig 35,4 milliárdra rúg, az államtitkár azt mondta: „Nem gondoljuk, hogy ettől függne. Még egyszer – mondta még egyszer az államtitkár, nyilván a gyengeelméjűek kedvéért –, a kormánynak ehhez kevés köze van.”

Rossz kimondani, de Magyarország a sok hasznot nem hajtó, de annál kihívóbb és sok rosszat hozó keleti nyitásával nem az európai második fokozatba kerül, hanem tagja lesz az orosz érdekövezet populista internacionáléjának, ami Budapesten kezdődik, és ukrajnai megszakítással az Altáj hegység variszkuszi rögeinél végződik.