Szabó T. Anna

Tovább

Tehetetlen harag. Gyűlik az izmokban, szorongatja a szívet, forr az erekben. Mindenki haragszik, még a legjámborabbak is felhergelhetők. A bezártság szorongása ez, amit egy viharban manőverező repülőben érezni. Mindenki együtt van, mégis mindenki magányos. A pilóta magánya, aki nekivezeti a gépet a hegyoldalnak. A kétségbeesettek, akiket kizárt az irányításból, döngetik az ajtót, hiába. Egy sóhaj még, aztán a robbanás, a csend. Gyilkos harag, öngyilkos szégyen.

Hány arcon látni az öngyűlölet hidegét. Az izzó hiányt, a minden örömöt szétoldó semmit, a pengéken és tűkön átvezetett, húsbavágó fájdalom térfoglalását, a szesszel és agresszióval levezetett szorongást és frusztrációt. Szónokolni, beszélni: itt, most, én. Lássatok!

Tovább

Tovább

Ahogy a kristálycsillár lezuhan. Ahogy a polgári jólét fogcsikorgatva fenntartott, áhítattal csodált szimbólumából dobozban tologatott lom lesz egy homályos alagsorban. A fényképek, a térképek, a folyton toldozgatott énképek, az önsegítő könyvek, a horoszkópok, az útmutatások a lassanként beomló labirintusban, ahonnan soha nem lehetett kilátni az égre. A szamárfüles szószedetek, az élethossznyi keserves és kíváncsi tanulás, az akarat, az örök kívánkozás a jóra és a jobbra. A porrá lett öreg kéz toll-nyoma. A fonalak, a csipkék, az árva kék fodros úszósapka, a poros vörös paróka, a kimarjult lábú, rossz rugójú szék, a súlyos könyvespolc egymáson heverő polcdeszkái egy olajos garázs sötétjében.

Tovább

Tovább

Éjféli stroboszkóp a száraz föld fölött, krétafehéren lobog a kisült fű, hangtalan villanóportól vibrál a fekete gomolygás. Valami közelít. Árnyékhadsereg vágtat a dárdavillogásban, ha kiállsz az ég alá, torkon talál a lándzsa, átfut az ereiden át a föld közepéig, végigperzsel és kiéget, nem leszel. Senki vagy. Feletted lucskosfekete mének csapnak egymásnak, levelek ezüst csattogásában patkók szikráznak, beledübörög a tested, fémes félelem. Mégis itt állsz, mert itt kell állnod. Egyedül.

Tovább

Tovább

És volt egy asszony, egy igen kövér asszony, aki annyira szerette a testét, a kerek mellét, nagy puha hasát, gömbölyű, rezgő, fehér fenekét, hogy jutalmul, hogy jól szolgálta őt, hogy annyi ölelést elfogadott, és annyi gyereket világra tolt, és annyi éneket, táncot tudott, és annyit forgolódott, ringatott, és etetett, simogatott, adott, és újra adott, ezért úgy akarta, úgy szerette volna, hogy kitegyék, hogy hullakertbe tegyék ki a húsát, hogy végre egy legyen a langyos földanyával, boszorka-széllel, nagyhajú esővel, hogy át bűzön és folyós rothadáson, a bomlás bugyborgó útjain át, elengedhesse végre örömét, megválhasson a gyönyörtől a teste, megválthasson egy új helyet magának, a körforgásban, az amorf anyagban, ami széthull és újra összeáll.

Tovább

Fúrja be magát a vonat a sűrű sötétbe, valahogy lesz, a holló károg, a kutya ugat, és a kis halacska, az szaporodik szorgosan, se élet, se halál ne fogyjon. Zászlók, kerekek, csizmák csattognak, ver az Isten nem bottal, ostorral és robottal, földtől égig rángasson minket végig, húzzon zsinóron, rángjunk felakasztva, jöjjön, aminek, jöjjön, akire, a jöhet akármi, nincs már csendességünk, végünk van már, végünk, előre, előre, mindig előre, az úttörő oly vidám, hogyaszívünk majdmegszakad acsitári hegyekalatt. Sárkányfog, aki él, mind reménytelen. Szörnyű idő, szörnyű idő, őrült, rémülésteli, zavart. (De míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában. Együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Igen és nem egyetlen utolsó levélben: Petőfi nem alkuszik.)

Tovább

Tovább

„Letépni egy arcot. A földre fröccsent borotvahabba ragadt magazint hirtelen mozdulattal felemelni, és akaratlanul, mégis vad erővel leszakítani róla a címlaplányt. A tegnap megcsodált, nemcsak retusálástól hamvas, zsengerózsaszín bőr, a tágra nyílt, kihívóan kék, cirmos szemek, a lakkfényes ajkak helyén: maszatosfehér űr. Mit is reméltem?

         Mint aki tíz körömmel kaparja az arcát. Mint aki hamut szór a fejére, és megszaggatja ruháját. Mint aki szíjostorral veri a csupasz hátát, jajongva vonulva a tömegben a vérfoltos macskaköveken, mint akit húsvétkor felszögeznek a keresztre, hogy megtudja, mit szenvedett a napverte, csupasz dombon a húsba zárt isten. Szakad a ín, reped a csont, darabokra szaggattatik a test, őrli az idő, felőrli a szenvedés. Letéptem és eltűnt. Kidobott naptárlap, tűzbe dobott aktposzter.”

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább
Élet és Irodalom 2017