Térey János (1970–2019) önéletrajzi prózájának első részletét a Feuilleton rovatban közöltük alig néhány hete, A mi dülőnk címmel (ÉS, 2019/19., maj. 10.). Az első közlés után megállapodtunk vele, hogy az esszépróza további fejezeteit a prózarovatban közöljük, és az elkészültig, a megjelenésig folyamatosan küldi majd a részleteket. Ez a metaforikussá lett közlés, édesanyja halálának története, Térey János utolsó prózája az Élet és Irodalomban. Búcsúzunk tőle!

Kismacs volt nagyapámék boldogságos birodalma, ezt kívánta vissza apám. Évtizedek múlva gyermekkora legendás földjét pótolta a vámospércsi kerttel, hogy az meg az én ifjúságom földje legyen.

Az emlékezet miatt.

Ez az erdős-rétes táj kétségkívül szép a maga módján, Kismacs laposságánál jóval izgalmasabb, de azért mégsem rendelkezik az Őrség vagy a Káli-medence dús tenyészetével, lombos gazdagságával és finom erezetével. Aki érezte már a bőrén a hajdúsági hőséget, a puszta szelét, a nagyalföldi fagyot, és szenvedett is mindezektől, aki látott már tégláig mart és kifosztott kúriákat, beomlott tanyákat, dőlt kútágasokat Látóképen, a Bellegelőn vagy Kondoroson, aki látta a földműves nyomorúságnak ezt a kitörölhetetlen képét, az minden bizonnyal elgondolkozik egy pillanatra, és nehezen érti meg, vajon mi hiányzott apámnak. Én tudom. Apámnak a virágzás hiányzott. A virágzás, amelyet látott valaha. A saját kézzel betakarított termény. És az idill, a napos vasárnap délutánok idillje, amikor áll a levegő, de nemsokára enyhe szellő borzolja meg az akácok lombját.

Két hírem van. Egy:

Nórinak eltűnt az angol pointere egy Duna-parti sétán, kitépte magát a kezéből, és egy tüzelő szuka után vetette magát, azóta nem látta. Talán soha többé nem tér vissza. Nóri vigasztalhatatlan, nem törődik bele, hogy elveszett, fénymásolt szórólapokon keresi.

Most akkor mi van. Ha ez az én pointerem volt, akkor végem. Megáll az eszem.

A törött bordáim kezdik tűrhetően viselni magukat. Mély levegővételnél még hasogat az oldalam és a mellkasom. Renáta végre nálam töltött egy egész hétvégét, anyám is átjött, főztünk. Ennyi a jó.

Mert sajnos a másik hír, kettő:

éjjel tényleg fölrobbantottak egy éttermet a Gozsduban. Két percre Kemecsei rendelőjétől. A neve Arzenál, úgynevezett „úri romkocsma” az Altamira meg a Babilon között, a Café Odoakerrel szemben, mi is ültünk benne párszor Csukával, sőt Sulyokkal is. A tévében nézem reggelinél. A helyszínen iszonyú káosz, holttestek, sérültek és leszakadt végtagok hevernek szanaszét. Legalább nyolc áldozat van, legtöbbjük huszonéves, brit turista, legénybúcsúra érkeztek. Egy biztonsági kamera felvételén az emberek fejvesztve menekülnek, a megérkező mentők a parkolással nem vesződve rohannak a sérülteket ellátni.

BTW, kigyógyultam az influenzából, és szilveszter éjjel kilenctől tizenegyig én adom a DJ-szettet egy buliban. Nem is akármilyen buliban, hanem Brúnó lakásán. Százötven négyzetméter a Gellért szállónál, angol udvaros bérház, tetőterasszal a földszinti bolt fölött. Nem az övé, még ő sincs akkora mázlista; egy vállalkozótól bérli.

Mondtam már, Brúnóval igazán nem vagyunk barátok, sosem voltunk, de tudja rólam, hogy az én zenei ízlésem elég nyitott. Hiszek benne, hogy a jó vagy legalább az érdekes zenét minden időben föl lehet és föl is kell fedezni. Igaz, az elmúlt évek kínos trendjeit követve egyre mélyebbre kell ásni érte.

Az a parancs: legyen tánc! Legyen tánc! Legyen tánc is. 

Első feles. Úgy látom, a teraszhoz majdnem olyan közel jött a csillagos ég, mintha a Káliban volnánk.

A művészbüfé előtti folyosón először Kránitz, a miniszteri biztos gratulál, ő bejáratos ide. Most is odavan értem. Rajongóm az utolsó egyetemi éveimtől kezdve, ezért ismerem valakire, párszor még vacsorázni is elhívott. Meghasonlott ember, folyton a saját tolvaj, korrupt kormányát ostorozza. Nekem. Szóban. Apám ifjúságából ismerek olyan történeteket, amikor az apparátus embere az apparátust fúrja belülről. Bomlaszt, helyezkedik, spekulál, mivel a jövőre tekint. De az Istennek sem szállna ki, addig sem adná föl komfortos állását.

Lívia ma nagyon jó. Pedig ő az a színész, aki nem tud bemutatózni. A sok készülés ellenére éles helyzetekben begörcsöl. Izgul, és richtig elszúrja. És menekülő viselkedésformát vesz föl, kényszeresen össze-vissza eszik és vásárol, napokat takarít, a híradón kívül is néz tévét, amit sosem szokott. Órákat netezik, csetelget, de nem a barátaival. Azt is tudom – egyszer rajtakaptam –, hogy becsiccsentve leszbipornót néz hajnali háromkor. Nem mintha ő meleg volna. Hanem relaxációként. Sportból. Nincs kedve mozogni, de még a kedvenc könyveihez sem nyúl; igaz, legalább nem az édességbe menekül.

Nyilvánvaló, hogy lappangó, városi terroristasejt leszünk, nem iszlám fundamentalisták és nem is megélhetési rablóbanda a Nyolckerből, hanem az eredetihez híven olyan kiugrott egyetemisták, akik a megélhetés és a társadalomba való beilleszkedés várhatóan lealázó kompromisszumaitól és a torz világrendtől undorodva erőszakolnak meg apácákat, gyilkolnak ártatlan polgárokat és gyújtanak föl városokat. Hm. Fennkölt elveket egyedül a csapat főnöke kerget, azaz én, Karl Moor – de még én is csak szóban, csak néha, és a végkifejletet leszámítva teljesen hiába.  Bestiális, fiatal állatok, lázadozunk. A generációk közötti párbeszéd lehetetlen. A hatalommal való szembefordulás viszont kötelező.

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)