Ez csupán kémia, mondja, miközben hátradől a székben. A rendelőt húsz éve nem festették ki, a falakról pattogzik a vakolat. Táskám az ölemben tartom, abba kapaszkodom. Az örömérzetért felelős ingerületátvivő anyagok bomlanak le ilyenkor túl gyorsan, magyarázza, ezt a folyamatot kell lelassítani. A gyógyszer, amit javaslok nem hat azonnal, időbe telik, míg stabilizálja az állapotát. Felírom, döntse el, hogy kiváltja-e. Bámulom a kiszáradt növényt a virágtartóban. Minden orvosi rendelőben ugyanolyan a virágtartó, kovácsoltvas, amilyen az általános iskolában is volt. Az osztályteremben is, meg a folyosón, tele növénnyel. Azokat a hetes öntözte, nem voltak kiszáradva.

Elveszem a receptet, összehajtom, beteszem a pénztárcámba. Otthon rákeresek a dopamin és szerotonin szavakra a neten. Nem tudom elfogadni, hogy pár vegyület felelős azért, képes vagyok-e örömet érezni. Csak a Wikipédiát és a Webdoktort nézem meg, a többiben nem bízom. Egy barátom szerint ezekben sem kéne, ő például egyszer beírta a Wiki egy angol nyelvű oldalára magyarul, hogy lófasz. Mutatta a telefonján a honlapot, ott van azóta is, nézzem csak meg. Tényleg ott volt. Látod, mondta, ezzel az erővel bárki bármit odaírhat.

Tükörbe nézek, zöld az arcom. A szakítás miatt lehet, még mindig nem múlt el a szín. Semmire nem tudok figyelni, minden untat vagy idegesít. Az indokoltnál sokkal több festéket teszek fel. A szemem túl fekete, a szám túl vörös, úgy nézek ki, mint egy nyolcéves, aki kifosztotta az anyja sminkestáskáját. Letörlöm inkább, a piros rúzs szétkenődik az arcomon. Nyomot hagy a szám mellett, nem törődöm vele. A papír zsebkendőt a szemetesbe dobom, mellé megy, a földre esik, nem hajolok le érte. Beszólok az irodába, rosszul érzem magam, ma nem tudok bemenni. Ruhástul bújok az ágyba, visszafekszem aludni. Mostanában állandóan ezt csinálom, vagy ha nem ezt, akkor a homlokom a térdemre szorítom, és a kezem a tarkómra kulcsolom.

Az elején azt hittem, ha nem fekszem le velük, könnyű lesz. Csak társaság vagyok, mosolygok, beszélgetek, vacsorázunk. Tudok úgy mosolyogni, hogy igazinak tűnjön, évekig olyan munkám volt, ahol ezt gyakoroltam, rutinból megy. Tudok figyelni az emberekre, tudok kérdezni, hazudni nem tudok. Nem kell hazudnom, hallgatnom kell, és újabb kérdéseket feltennem.