Drága Junilka! Legutóbbi két levelem közzétételét követően izgalommal vártam, mi lesz a sorsa a nyilvánosságra került szövegeknek. Vagyis hogy nekem. Feljelent valahol személyiségi jogok megsértéséért, vagy pert indít a lap ellen, amiért szóról szóra megírtam mindent, ami kettőnk között megesett, meg azt is, ami nem, és ezt változtatás nélkül meg is jelentette a jeles irodalmi hetilap?

Voltak már előzmények, analóg helyzet egy prózám után, erről írtam is a második levelemben magának.

De csönd honolt, nem lett baj. Azt tudom, hogy már alig olvas, de biztosra vettem, hogy azok a volt egyetemi évfolyamtársai, akik rendszeres olvasói a lapnak, nyilván magára ismertek, és nem mulasztották el, hogy felhívják a figyelmét a casus bellire.

Drága Junilka! Amikor megtudtam, hogy maga is az Ikrek jegyében született, mint az a barátnőm, akivel megismerkedésünk idején szakítottam, közöltem magával, hogy akkor itt álljunk meg. Miért? Mert Ikrek vagyok? Igen. De nem tudtam könnyen elszakadni magától, mert ha azt mondom, hogy kedves volt velem, akkor azzal nem tudom érzékeltetni, mit jelentett nekem azokban a nehéz hetekben.

Skorpiókat szoktam reggelizni, élcelődött, mire én egy filmcímmel vágtam vissza, hogy A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire – de nem ismerte a filmet.

Már az hiba volt, hogy azzal a hölggyel újrakezdtünk egy több mint harminc éve megszakított kapcsolatot. Lehet, hogy a töltött káposzta újramelegítve finom, de egy gajra ment szerelemre ez nem igaz. Nem sokat beszéltem erről magának, mert még friss volt a seb, jóllehet én menekültem ki a kapcsolatból.

Kedvem támadt elénekelni a Long Tall Sally című nótát Paul McCartney hangján, úgyis ő a maga kedvence a négy liverpooli közül. De csaknem két évnek kellett eltelnie, mire – a munkakapcsolaton túli szigorúan szakmai párbeszédeken – ­szóba mertem elegyedni magával. Kellett ehhez az is, hogy egy közösségi oldalon elcsípjem néhány velem kapcsolatos incselkedő mondatát, amit barátnőjével, közös ismerősünkkel osztott meg. Így szereztem tudomást az egyetemi tanulmányairól, hogy bukott a gyakszin a tanári képesítés, de végül csak meglett az a bölcsészdiploma a második nyelvvizsgát követően, meg a PhD is.

Aztán eljött a pillanat, amikor tegeződni kezdtünk. Látja, most mégis magázom, ez valahogy jobban illik hozzánk. Maga gyakran élt a tegezés és a magázás váltakozó módszerével. Ha kényes, bizalmas téma vetődött fel közöttünk, magázódásra váltott.

Nem tudtam mire vélni, hogy munka után megkeresett a közösségi oldalon, sőt olykor munkaidőben is, ha az engedélyezett rövid szünetekben felnéztem ama oldalra, ahol időközben ismerősök lettünk. „Úgyis levadászlak, ha meglátlak itt!”, írta egyszer, amikor nem volt forgalma a jegypénztárban. Feldobtak ezek a pár perces üzenetváltások, utánuk mindig újult erővel vetettem be magam az analitikus könyvelés frontján a harmadik emeleti irodában, míg maga a földszinti kuckójában bérletezett.

Visszatekintve hosszú életem szilvesztereire, semmi emlékezetest nem tudok visszaidézni.

Elteltek azok a napok és éjszakák számomra is ugyanúgy, mint a nagy többség számára; étellel-itallal, társaságban, pezsgővel, himnusszal, másnapossággal. Nem csoda hát, ha tényleg semmi említésre érdemes nem jut eszembe.

Azaz, hogy ifjúkoromból akad mégis egy, ami tényleg különlegesre sikeredett.

Most már lehet róla anekdotázni, hiszen elévült annyi év, sőt inkább évtized után. Nem fenyeget fogda, futkosó, rögtönítélő hadbíróság, kötél általi halál, kerékbe törés. Jól figyeljenek arra, amit most mondok, mondta Hrabal, mert nem ma történt az, amit elmesélek, de ezt már én teszem hozzá.

Gyakran ér az a vád, hogy rend- és tisztaságmániás vagyok.

Nem tudom, ez miért baj.

Persze, nem volt ez mindig így. Emlékszem, boldogult úrfikoromban szegény anyám mit össze könyörgött, ha sörözni mentem a haverokkal, hogy legalább hagyd magad után rendben a szobádat, fiam, ne nekem kelljen elraknom a négy sarokba szerteszórt ruháidat.

De valahogy úgy alakult, hogy csupa olyan munkaköröm lett, ahol a rend alapkövetelménynek számított, eléggé praktikus okokból. Amikor drehás voltam, már inas koromban megtanította mesterem, hogy a szerszámos szekrényben miért kell rendnek lennie. Érthető, mert nem órabérben, hanem teljesítmény alapján fizették, így aztán nem volt mindegy, hogy akár csukott szemmel is tudta, hová kell nyúlnia. Nem úgy, mint némely hebrencs szaki, akinél ömlesztve álltak az esztergakések és a szerszámok a polcokon, s jó időbe telt, mire a szükségest a kupac alól előbányászta.