„És aztán fél lábon kellett állnom, és be kellet hunynom a szemem, hogy eldőlök-e, és aztán ki kellett nyújtanom a jobb, majd a bal kezemet, hogy vajon sikerül-e megérintenem az orromat, vagy a fülemet találom el, csakhogy én egy idő után megelégeltem a dolgot, és abbahagytam a tornázást, és előre hajoltam inkább, és hánytam még egy keveset, és aztán leültam az ágy szélére, és nem mozdultam többet. És aztán ide-oda tologattak, és egyik helyről vittek a másikra, és mindenhol történt valami, és aztán várnom kellett, majd kérdéseket intéztek hozzám, és olyan emberek jöttek, akiket korábban sohase láttam, fiatalok meg idősebbek is meg egy egészen öreg, akit én akkor valamiért – talán köpenye és őszbe fordult, dús szemöldöke miatt – idősebb Jamamoto úrnak, a japán épdesapjának hittem, és Jamamoto úr aztán felhúzta a szemhéjamat, és egy apró lámpával belevilágott a szemembe, és aztán meglett a ct eredménye, és kezdődött megint a jövés-menés.”

Hogy kik lehetnek a kvadosok, arról persze megoszlottak a vélemények. Voltak, akik szerint a bukósisakok ugyanazon nyugdíjasok aszott madárfejét óvják, akiket településünk polgársága annak idején osztrákoknak keresztelt el, és akiket egyszer már sikerült kifüstölnünk a környékről, miután három éve bőrpáncélokba és más egyéb őskori maskarákba öltözve, íjakkal és nyílpuskákkal állatbábokra lövöldöztek, ha egyik-másik olyan öreg és olyan vézna volt is már, hogy felemelni se igen tudta a fegyvert. Mások politikát kevertek a dologba, a hatalomról kezdtek hadoválni, és anélkül, hogy bizonyíték lett volna a kezükben, határozottan állították, hogy a kvadosok a birtokról rajzanak ki, a birtokról, amelynek falai és kerítései mögött – egy csodás és különleges állatokkal benépesített vadaskert közepén – állítólag valamiféle, a legfelsőbb körökhöz tartozó személy él a családjával együtt. Erről a személyről egyesek aztán a lehető leghihetetlenebb dolgokat kezdték terjeszteni.

(Tizenhat. Amelyben cifra jelenet tanúi lehetünk) Miután megkértem Könczölnét, hogy röviden foglaljon össze mindent, amit a szomszédjukban lakókról tud, és miután elővettem a noteszomat, és mert nem találtam a tollamat, kértem valami íróeszközt, és aztán mindent lejegyeztem, amit hallottam, felszólítottam Könczölnét, hogy mutassa meg a szóban forgó ablakot, amelyből a bejelentésekben szereplő látványt és azokat a tevékenységeket észlelni szokta, amelyeket megfogalmazott és leírt. Az emeleten felújítás, sőt átépítés okozta felfordulás fogadott, Könczölék ugyanis az emeleti fürdőszobát megnagyobbítandó annak egyik falát eltávolíttatták, és az így nyert, tágas teret nagyobb méretű, a homlokzati falszakaszt majdhogynem teljes egészében kitöltő ablakkal látták el, hogy megfelelő körülményeket és környezetet alakítsanak ki a beszerelés alatt álló „zuhanytemplomnak”, amelyet Könczölné az ötvenhetedik születésnapjára kapott a férjétől, és amely gőzbefúvó fejekkel és ilyen-olyan zuhanyrózsákkal és tárcsákkal, illetve beépített hangulatvilágítással és a rejtett hangfalakból áramló, a tulajdonos által tetszőlegesen kiválasztható zenével teszi élvezetessé a tisztálkodás szükséges és szokásos mozdulatait.

(A szívnek parancsolni)

Ekkor Szindróma következett, ő azonban nem hozott semmit, hanem csak intett, hogy hajoljak közelebb, aztán még közelebb és még közelebb, és én tudtam, az a szándéka, hogy elárulja, megsúgja nekem, miért ciccegett.

Mert nehéz a szívnek parancsolni, Plutárkosz.

De mivel nem értettem, amint hogy nem is érthettem, mire céloz, kénytelen voltam visszakérdezni, hogy ugyan miféle szívre gondol?

Ő azonban bosszúsan legyintett, mint akit sért ez a már-már ostobasággal határos értetlenség, enyhén előrehajolt a villanymeghajtású kerekesszékében, és tagoltan és kicsit hangosabban, mintha csak hallássérült vagy pedig külföldi lennék, elismételte ugyanazt. Végignéztem a soron, láttam, hogy megszámlálhatatlanul sokan várakoznak, de Szindróma, aki elfogta a pillantásomat, megint csak legyintett, mintha nemcsak neki, hanem valamiféle abszolút szempontból nézvést is teljességgel mindegy lenne, hányan állnak mögötte.

És rémlik egy nő, gyermekem anyja, személyiség, akire én rendesen részint felületként gondolok („jó bőr”), részint súlyként avagy mélységként („nálunk könnyebbek a sósak”), részint: nem tudom, miként („összetetten”), és akivel abban az elmúlt évben, mire most emlékezek, a falu határába az úgymond „végtelen – (már ez is hazugság volt) – szánkóföldre” kimentünk sétázni és kikirándulni, éjszaka volt, karácsony vigiliája (virrasztása, előestéje, éjszakai zsolozsmája, istentisztelete, álmatlansága), és akivel laposnak nevezett üvegből ott a hóban-fagyban szeszeket ittunk kis kortyokba, felváltva (az orkános szél fújta a havat közbe, a vágatokban – a talaj löszös – hótorlaszok voltak már, majd ember mélységűek), és akinek én ott azt hazudtam, mert jó volt ott lenni vele, és menni szerettem volna még „az időben”, hogy „nemsokára elérjük a sarkkört, majd pedig magát: A SARKOT”. Ez persze nem volt igaz, ő se hitte (PhD), de azért mentünk, én pedig említem.

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!