Karinthy Gábor összegyűjtött versei. Összegyűjtötte, szerkesztette, a jegyzeteket és a kísérőtanulmányt írta Kőrizs Imre, Helikon Kiadó, Budapest, 2019, 342 oldal, 3499 Ft

A húszas-harmincas évek fordulóján keletkezett legkorábbi művektől a nagyjából a hatvanas évek közepére tehető utolsó aktív pályaszakaszig meglepően egységes költői világ tárul elénk a kötetet olvasva. Karinthy – nyilván nem függetlenül ifjúkorától jelentkező mentális betegségétől – igen korán megtalálta versei tematikus és motivikus sarokpontjait. „Ti úgy hívjátok: renyheség, / én úgy hívom, hogy: bánat” – a Bánat című korai vers (jellemző egyébként, hogy a kötet összesen négy ilyen című, más és más időpontokban keletkezett szöveget tartalmaz) híres sorai magukban foglalják azt a központi kérdést és azt a beszélői alapállást, amelyek mintegy vízjelszerűen szinte az összes költeményen felismerhetők. A „bánat” mibenlétének folyamatos, szinte monomániás körülírása mellett feltűnő a „ti” és az „én”, a külvilág és a benső történések állandó szembeállítása, amely a lírai beszélőt a permanens kitaszítottság, magány, meg nem értettség állapotába utalja.

Eörsi István Tézisek az olvashatatlan költészetről és Juhász Ferencről című, A Szent Tűzözön regéiről szóló kritikai diskurzushoz kapcsolódó publicisztikájában ekképp foglalja össze véleményét az 1969-ben megjelent kötetről: „Nagy költők olvashatatlan költeményeit is társadalmi szükséglet hozza létre. Ha ez elég erős és körülhatárolt, akkor legalább korukban hatnak a szóbanforgó művek. […] Juhász újabb művei mögött a társadalmi megrendelés csak határozatlan, elmosódott hangulat, elvont világérzés, mely elveszetten kóborol a sok ezer folyosós verslabirintusban.” A „társadalmi megrendelés” hiányával mint a nagy művészet létrehozását lehetetlenné tevő körülménnyel – ahogy az idézet is mutatja – nem a közelmúltban szembesült a Juhász-olvasás, és természetesen nemcsak az ő szövegeinek befogadását változtatta meg az irodalom feltételrendszerének alapvető átalakulása. Eörsi ugyanitt arról is ír, hogy éppen ebből kifolyólag a korai alkotások jelenthetik az életmű későbbi darabjainak aranyfedezetét: „Juhászt senki sem olvasná, ha újabb eposzai előtt nem írta volna meg olvasható – zseniális – verseit.” Meglehetősen sarkos és túlzó állítás, azzal azonban aligha vitatkozhatunk, hogy a szerzőt jó ideig övező kultusz gyökerei a korai művek környékén keresendőek. Bár Eörsi nyilvánvalóan nem a negyvenes és az ötvenes évek fordulóján megjelent kötetekre utal (Szárnyas csikó – 1949, A Sántha család – 1950, Apám – 1950), amikor „zseniális” verseket említ, úgy gondolom, éppen ezek azok az alkotások, amelyek leginkább a „társadalmi megrendelés” hitében születtek, és amelyek a későbbi művekkel szembeni olvasói és kultúrpolitikai elvárásokat is meghatározták – akkor is, amikor szerzőjük már felfedezte, hogy írásainak mondandója és formaeszménye nem minden ponton esik egybe a befogadó közeg elképzeléseivel. Ahhoz tehát, hogy Juhász Ferenc költészetfelfogásának viszonylag hamar észlelhetővé vált anakronisztikusságáról beszélhessünk, elengedhetetlen, hogy számot vessünk a pályakezdő művek által megjelenített költői önértelmezésekkel.

Irodalomtörténet-írásunk komoly adóssága az ötvenes évek pártállami művészetének elfogulatlanságra törekvő feldolgozása. Kijelenthetjük, hogy – nem számítva az egyes részterületekkel foglalkozó műveket, az utóbbi évekből például Szolláth Dávid vagy Scheibner Tamás monográfiáját – nem érhető el a korszak irodalmával általános, leíró módon foglalkozó szakirodalmi munka. Egyetérthetünk Szolláthtal, aki így vélekedik e hiány okairól: „A 20. századi kutatások jelentős része furcsa logikával mintha azzal igyekezne biztosítani az irodalom autonómiáját, hogy nem vesz tudomást az irodalmi heteronómia jelenségeiről. […] A szocializmus korszakának az irodalomtörténete, amelyet a rendszerváltás előtt írtak, többé-kevésbé elavult. A nyolcvanas években megalapozott és a rendszerváltás után rögzült, mára szinte uralkodóvá vált ’45 utáni irodalomtörténeti narratíva viszont gyakorta önigazoló. A prózafordulat előtti évtizedeket a prózafordulat »másik«-jaként, ellentéteként tartja számon, a realizmus a negatív főszereplő a történetben.” A negyvenes évek végétől a hatvanas évek elejéig tartó időszakot a „megszakított folytonosság” szószerkezettel jellemző Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténet – részben a rendszerváltás időszakát meghatározó általános, tehát az esztétikait is magában foglaló autonómiaigény lenyomataként is érthető – szemléletmódja napjainkig továbböröklődött: a XX. századi irodalomtörténeti kutatások túlnyomó része ma is vizsgálódási körén kívülre utalja a komolyabb figyelmet ideológiai elfogultsága és jellemzően alacsony esztétikai színvonala miatt nem érdemlő hivatalos pártállami irodalmat.

Roberto Ruspanti: A pesti vonat

Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában

Kemény István: Lúdbőr

Kerékgyártó István: A rendszerváltó

Sopotnik Zoltán: Moszkvics. Kalligram Kiadó, Budapest, 2016, 77 oldal, 2000 Ft

Kik szerepelnek Sopotnik saját kánonában? Sorban említve az egyes versek élén álló idézetek szerzőit: Orbán Ottó, Kertész Imre, Sziveri János, Kassák Lajos, Hamvas Béla, Lázár Ervin, Csengey Dénes, Kondor Béla, Holló András, Mándy Iván, Nagy László, Tar Sándor, Bólya Péter, Borbély Szilárd. Meglehetősen vegyes névsor: a XX. század elejétől egészen a közelmúltig terjed az említett alkotók lírai, prózai, és/vagy drámai életműve, van közöttük jobban és kevésbé kanonizált szerző, és még hosszan sorolhatnánk az egyéb különbségeket. Ami viszont az eltérések ellenére is összeköti őket, az éppen a Moszkvics versbeszélőjének személyes értékrendje, amely nem elsősorban fikcióként, sokkal inkább az élet, a túlélés zálogaként tekint az irodalomra.

Nyerges András: Reciprok. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016. 225 oldal, 1990 Ft

Déry Tibor A talpsimogató című, 1954-ben megjelent és bemutatott szatírájának címszereplője, a gátlástalan törtető Okos Elemér „modellje” köztudottan Király István irodalomtörténész volt. A fáma szerint Király az 1952-es Felelet-vita egyik ülésszakán hirtelen nyelvi bravúrt bemutatva úgy változtatta meg egy mondata tartalmát, hogy annak vége éppen az ellenkezőjét állította, mint az eleje – az egyazon mondaton belüli pálfordulást pedig állítólag Révai József közbeszólása ösztönözte. Eörsi István így emlékezett vissza az esetre egy Botka Ferencnek adott interjúban: „Nem tudom, köztudomású-e, hogy Déry a Talpsimogató darabjának ötletét is ezen a »vitán« kapta. Király István volt a modell, aki Hajnal Anna egyik költeményéről kijelentette, hogy »Szerintem Hajnal Anna verse jó!« Révai ekkor közbekiabált: »Elég baj az!« Mire Király a következőképpen csavart a mondaton: »… lenne, ha nem árulná el minden sorával a munkásosztályt.«” 

Standeisky Éva: Demokrácia negy­ven­ötben. Napvilág Kiadó, Bu­­da­pest, 2015. 246 oldal,3500 Ft