Julian Rubinstein: A Viszkis. Fordította Kepes János. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017, 444 oldal, 3990 Ft

Ambrus Attila sztorijában valóban ott van egy nagyregény lehetősége – de könnyen lehet, hogy nemcsak a betyárokat érezzük olyan sajátosan magyarnak, de az is magyar sajátosság, hogy a betyárregényekkel betörni a világpiacra örök illúzió marad. Attól tartok, annyi tényirodalmi, újságírói mű született már Ambrusról, a Viszkis-irodalmat végigolvasók olyan pontosan ismerik az egyes részleteket (hogyan vitt rózsát az egyik bankrablásakor az ott dolgozó hölgyeknek, hogyan fogták el szökése után egy zuglói lakásban, miként ment vissza a berni pásztorkutyájához, stb.), hogy egy újabb feldolgozásra nem lesznek kíváncsiak. Rubinstein könyvének talán az a legfőbb érdekessége, hogy Ambrusra mint jégkorongozóra is kíváncsi, sőt, a kötetet szerkezetében is a hokimeccsek mintájára építi fel, főhőse jellemét pedig abból a szívósságból vezeti le, amelyet a nem túl tehetséges, ám rendkívül kitartó hokikapus játék közben mutatott.

Doru Pop: Szocialista szappanopera. Fordította Tamás Etelka. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2017, 286 oldal, 3000 Ft

A címbe is emelt szappanopera szó eredetije a telenovelǎ – bár kicsit sem tudok románul, azt feltételezem, hogy ezt akár teleregénynek is lehetne fordítani. Semmi bajom nincs a fordító által választott műfajmeghatározással, hiszen a Dallas, amiről rögtön a regény elején szó esik, szappanopera volt – a Szomszédok viszont, amelynek sajátos, naturalista verzióját megéli a lakótelepre költöző kisfiú, teleregényként határozta meg önmagát. Ebben a regényben a „blokk”, ahogy romániai magyarul mondják, meglehetősen távol áll Lenke néni és Vágási Feri otthonosnak, barátságosnak beállított környezetétől, itt nincs intimitás, nyugalom, jószomszédi viszony, van viszont kurva elvtársnő, házastársi ordítozás éjszakánként, és mindent átjáró cigarettafüst. A kisfiú számára, aki jobban szenved Bobby Ewing halálakor (a főhős kisfiút évekig Bobinak nevezik a családjában), mint amikor az apját veszíti el, a blokkba költözéssel már nem nézi a sorozatokat, hanem testközelből éli meg. Ezen a ponton, a blokklakóknál, meg az apátlanságnak a regényt átszövő motívumánál még Dragomán György A fehér királya is eszünkbe juthat. Annak idején, ahogy hallottam, a Romániában tanuló magyar szakosok gyakran kapták meg feladatként, hogy vessék össze Sadoveanu A balta című kisregényét Móricz Barbárok című novellájával – ha ez a párhuzam már kimerült, lehet bőven találni új összevetnivalót.

Péntek Orsolya: Dorka könyve. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 408 oldal, 3500 Ft

Amikor 2014-ben Péntek Orsolya első regénye, Az Andalúz lányai megjelent, Csuhai István azzal zárta az ugyanebben a rovatban megjelent kritikáját (a 2015. január 30-i számban), hogy megtudta, a tervezett trilógia második része az ikerpár „csendesebb tagjának”, Dorkának a nézőpontjából meséli majd el a történetet. „A neheze jön tehát. Ha Péntek Orsolya az újabb kötetben képes lesz másik nyelvet, a mostanitól eltérő formát találni ugyanehhez a világhoz, a kezdethez méltó kitűnő folytatást remélhetünk. De még nem tartunk itt.” Most viszont éppen itt tartunk, kezünkben az újabb kötet – én pedig régen voltam ennyire tanácstalan, mi lenne a feladatom kritikusként. Csak azt mondjam el, amit erről a könyvről gondolok? Mérjem össze az előzményével? Mintha az a bizonyos neheze, amit Csuhai emlegetett, engem is elért volna, nemcsak a szerzőt.

Móricz Zsigmond: Asszonyokkal nem lehet vitázni. Lappangó mű­vek. A kötetet válogatta, szer­kesz­tette, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Urbán László. Szép­mí­ves Könyvek, Budapest, 2017, 396 oldal, 3990 Ft

Hiába azonban minden tiszteletem az Országos Széchényi Könyvtárban eltöltött órákért, a kötettel, sajnos, rengeteg bajom van. Elsősorban azt nem értem: kiknek, milyen céllal készült? Azoknak, akik már mindent olvastak Móricztól, és most valami újra vágynak? Vagy az „ismeretlen Móricz” megmutatásával kedvet szerettek volna csinálni a könnyen elérhető művek, regények, novellák el-, esetleg újraolvasásához? Esetleg összeállítást kívántak adni Móricznak a lányokról, nőkről szóló, eddig lappangó írásaiból? (Hiszen a kötetcím akár ezt is ígérheti, és az utóbbi évek kutatásai meg szövegkiadásai egyértelművé tették, hogy Móricz legalább annyira az asszonyok és a házasság megírója volt, mint, ahogy az iskolában tanítják, a parasztságé.) Vagy, mert tényleg nagyon igyekeztem megtalálni a kötet értelmét, a Móricz-kutatáshoz kívántak vele hozzászólni – ezt meg a fülszöveg sugallja, amely azzal a kérdéssel indít, vajon lehet-e hiteles pályaképet festeni egy íróról, ha nem ismerjük a teljes életművét. A sok szék között azonban, minden részértéke ellenére, a kötet ott maradt a padlón.

Mészöly elmesél egy általa csak olvasott történetet, amikor is Fülep Lajos elkísérte Adyt éjszakai dorbézolásainak egyikére (érdekes egyébként megfigyelni, Mészöly mennyire nem anekdotaként építi fel a sztorikat; nem futtatja ki őket poénra, inkább finoman elsimítja, szinte észrevétlenül a tanulságok levonásába fordítja át őket). Ady, részegen (Mészöly finom megfogalmazásában: illumináltan) visszatért a szobájába, majd dühbe jött, miután nem boldogult cipője kifűzésével. Sztorinak nem annyira ütős, mondhatnám: azt csak később szúrja közbe Mészöly, hogy feltehetőleg Fülep rángatta le Ady cipőjét. Az, amit Mészöly hozzátesz, belehelyezkedve Ady gondolkodásába, már sokkal érdekesebb: „Hát neki, a mindenek ősének, letéteményesének és varázslójának ilyen alantas dologgal kell szarakodnia, hogy a cipőjét kifűzze?!”.

Szerényi Szabolcs: Éhség. FISZ-könyvek 85., Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017, 111 oldal, 1600 Ft

Profi itt minden, a remek Nagy Norbert tervezte piros borító, amely már önmagában sem engedi meg, hogy a könyv észrevétlen maradjon; a karcsúság, hiszen egy első kötet esetében, még ha próza is, érdemes nem több száz oldalon át igénybe venni az olvasó türelmét; meg a szinte kivétel nélkül egyetlen szóból álló, névelő nélküli, mondhatnám, ütős novellacímek. A kötet az egyik novella címét kapta meg, épp a leghosszabbét, és az éhséget emeli a középpontba Nemes Z. Márió fülszövege, illetve a hátsó borítóra tett idézet is: ha egyetlen témát kellene kiemelnem, akkor valóban a vallássá vált evésről, a túlfogyasztásról szól a kötet. Miként az Éhség című novella (vagy inkább elbeszélés) egyik hőse fogalmaz, „az emberek már másról sem beszélnek, csak a zabálásról, vagy ellenkezőleg, a nem zabálásról, az ilyen-olyan diétákról, hogy paleo, meg harcosok étrendje, viking diéta vagy Norbi-update.”

Tar Sándor: Tájékoztató. Déri Mú­­zeum, Debrecen, 2017, 264 ol­dal, 4375 Ft

A kötet többféle olvasót szólíthat meg – a hetvenes évek történeti megközelítése iránt érdeklődők, sőt, az akkori fiatalok külsejére kíváncsiak ugyanúgy a célközönségbe tartozhatnak (számos, a hagyatékból előkerült, nem Tarról, hanem az NDK-ban dolgozó fiúkról és lányokról készült fotót is találunk a kötetben), mint a Tar életművét árnyaltabban látni kívánók. Bennem, aki az utóbbi csoportba sorolom magam, maradtak hiányérzetek – nem derül ki, például, hogy Tar itt közölt naplója, amelynek első bejegyzése 1975. szeptember másodikán született, és amely 1977. június 28-án, a következőképpen zárul: „Adjon isten nosztalgiamentes jövőt.”, egy nagyobb egész kiemelt, ehhez az NDK-s korszakhoz kapcsolható része-e, vagy arról van szó, hogy Tar kizárólag ebben az időszakban írt naplót. Ahogy azt is csak kikövetkeztetni tudtam, hogy a napló kézzel íródhatott (van ugyanis benne egy „olvashatatlan” jelzés), és ezért dönthetett úgy a szerkesztő, hogy átírással közli – holott Tar szociografikus írását, jelentéseit, a többiek leveleit gépiratban kapjuk. (Néha kimondottan nehezen olvasható gépiratban.)

Anna Pasternak: Lara. Zsivago doktor eltitkolt szerelme. Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2017, 338 oldal, 3800 Ft

A könyv egyik érdekességét Paszternak és Ivinszkaja szerelmi története adja: hogy egy házasember viszonyt kezdett egy nála 22 évvel fiatalabb, kétgyerekes özvegyasszonnyal, és, bár többször is megígérte, soha nem vált el a feleségétől, szinte érdektelen, mondhatnám. Nem önmagában az, persze, hanem a további részletek felől: olyasmikre gondolok, hogy, például, a szerelmes asszony börtönbe, majd munkatáborba került, évekre (így akarták megtörni Paszternakot): a börtönben derült ki, hogy gyermeket vár szerelmétől. Hat hónapos terhes volt, amikor azt mondták, találkozhat a férfival: ehelyett egy pincébe vitték, pontosabban bezárták egy hullaházba: miután elájult, kirángatták onnan, és megszülte halott gyermekét. Ebben a szerelmi háromszögben ugyanis mindvégig ott figyelt a negyedik sarokban a KGB is, az egész „síkidomnak” a közepén pedig ott volt az íródó nagyregény, illetve a miatta odaítélt Nobel-díj, amelyről Paszternak lemondani kényszerült.

Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2017, 376 oldal, 3699 Ft

Erdély története vagy mitológiája helyett az önéletrajzát kapjuk, ahogy az alcím jelzi, egy térség biográfiáját és egy emberét. Miként rendes önéletrajzi regénytől el is várható, megtudjuk, hogy a főhős Vida is, meg Gábor is (időnként aztán Gavril) – a látszólagos „csinálatlanság” azonban könnyen becsaphatja az olvasót. A mű kezdetén nem a legelső, gyermekkori emlékeknél járunk, hanem 1985-ben, amikor a főhős elhatározza, hogy magyar-francia szakos lesz, és megírta már az emlékiratait. Aztán, „felélve az emlékeit”, egy regénybe kezd bele, amellyel kapcsolatban végiggondolt írói döntéseket hoz: eltünteti a kamasz hős mellől a szüleit, ne lábatlankodjanak a regényben (ahogy Dragomán a Máglyában, teszi hozzá), kitalál magának egy húgot (miként majd Esterházy a Harmonia caelestisben, teszem hozzá én).

Márványi Judit: Kapaszkodók. Egy szerkesztő emlékei. Esszék és be­szél­ge­tések. Tények és tanúk so­ro­zat, Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2017, 244 oldal, 2999 Ft

A szerkesztők munkáját szokás a játékvezetőkéhez hasonlítani: ha tökéletesen vezetik le a meccset, senki sem veszi őket észre, de ha akár egyetlen hibát is elkövetnek, rögtön láthatóvá (és szidhatóvá) válnak. Bár a szerkesztők, ha maradok most a sporthasonlatnál, mintha nemcsak a játékvezető, de az edző, a gyúró, esetleg a pszichológus szerepét is kénytelenek lennének magukra venni: mindig megkísérlem elmagyarázni kritikaszemináriumokon, vigyázzanak a kritikusnak készülők azzal a szóban is, írásban is könnyen kicsúszó mondattal, hogy „egy alaposabb szerkesztés ráfért volna a kötetre”. Mert, persze, mindig minden műre ráférne az a bizonyos alaposabb szerkesztés (ha most szarkasztikus akarnék lenni, talán egyedül az Ivan Iljics halálára nem, legalábbis erről az elbeszélésről írta Kosztolányi, hogy egyetlen betűt sem lehetne belőle kihúzni), de ha valamit meg szeretnénk érezni abból, mennyire összetett munka a szerkesztőé, érdemes Márványira odafigyelni.

Széchenyi Ágnes: Pályaképek. Mű­ve­lő­déstörténeti metszetek a 20. századból, Corvina Kiadó, Bu­da­pest, 2016, 383 oldal, 3990 Ft

A Pályaképek az irodalmi intézményrendszer hat, pályáját a huszadik században kiteljesítő (vagy épp ki nem teljesítő), a Monarchia idején született alakját tárgyalja – Vészi József, Biró Lajos, Horváth Zoltán, Sárközi Márta, Kornfeld Móric és Szegi Pál kaptak egy-egy fejezetet, meg, kissé kakukktojásként, a Jung Ungarn, ez a Nyugat német változatának tekinthető, mindössze egy évfolyamot (1911-ben) megélt folyóirat. Maga Széchenyi Ágnes a Kornfeld Móricról szóló tanulmányt nevezi a bevezetőben „némiképp egyedül állónak”, és annyiban ez a megállapítás jogos is, hogy az iparbáró és mecénás más módon volt része az irodalmi életnek, mint az alkotó, a műhelyteremtő vagy a szerkesztő. Mégis szervesen illeszkedik az egészbe az ő sorsa is, hiszen a kötet világossá teszi, hogy az irodalmi életet aligha értjük meg, ha pusztán az elsővonalbeli alkotókra összpontosítunk, ha azt hisszük, ők mindentől és mindenkitől függetlenül léteznek, műveik pedig pusztán az írói, költői zsenialitásból szikráznak elő, és pottyannak bele az olvasók kezébe.

Benyovszky Krisztián: A Mor­gue utcától a Baker Streetig – és tovább, Kalligram Kiadó, Du­na­szer­dahely–Pozsony, 2016, 376 oldal, 2990 Ft

Benyovszky rendkívül nyitott és széleskörűen tájékozott irodalmár, nemcsak az elemzésre választott művek változatosságából látszik ez, hanem abból is, mi mindenre kíváncsi: a szemiotikai nézőpont meghatározó az elemzéseiben, de műfajelméleti problémák ugyanúgy érdeklik (mondjuk, amikor egy elfelejtett magyar crossover krimit elemez, Barsi Ödön 1947-es Egy lélek visszatérjét), mint az a kérdés, vajon mennyiben függhet össze a két világháború közti magyar ponyva „lesajnálása” azzal, hogy ezek a könyvek a szó szoros értelmében elolvashatatlanok, hiszen újabb kiadásokban nem hozzáférhetők. Egyetlen vizsgálati lehetőséget utasít el több ízben: hol finomabb, hol erőteljesebb morgással emlegeti azokat az elemzőket, akik irodalmi hősök modelljeit, életbeli másait kutatják. Ahogy írja, két „összemérhetetlen világot” kívánnak ilyenkor kritikátlanul összemosni, csekély sikerrel, hiszen a végeredmény nem lehet más, mint annak megállapítása, hogy a regényalak nem olyan, mint életbeli megfelelője. Hátha egyszer sikerül meggyőzni arról, hogy lehet ezt is izgalmasan csinálni, hiszen világosan nem szöveget vetnek (jó, vetünk, mert ilyesmit már én is csináltam) itt össze „élettel”, hanem szöveget – szöveggel, vagyis emlékezéssel, levéllel, naplóval.

Csáth Géza: Úr volt rajtam a vágy. Naplófeljegyzések és visszaemlékezések 1906–1914, az eredeti kéziratok alapján sajtó alá rendezte Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016, 473 oldal, 3990 Ft

Pusztán ezek alapján is feltehető a kérdés, mi is ez a könyv voltaképpen: önmagában olvasható mű, vagy olyan, értékes forrás, amelyből megismerhető a magyar irodalom történetének egy megkerülhetetlen alakja? Úgy tűnik, éppen az utóbbi, vagyis az író szorul háttérbe, hiszen mindarról, amit Csáth olvasott, látott a színházban, amit megírt novellában vagy színdarabban, szinte csak adatokat kapunk – arról viszont, hogyan lett morfinistává, milyen módon kezdett nemi életet élni, mitől félt és mi jelentette számára a legnagyobb élvezetet, történeteket is kapunk, sőt, értelmezést. A kötet, persze, nem pusztán töredékes, de nem is egységes: vannak benne valóban naplószerű feljegyzések, rövid, dátumokhoz kapcsolt jelzések, álomfejtések, visszaemlékezések, sőt, egy soha meg nem írt regény terve, emellett olyan, összefüggő szövegek is, mint a Morfinizmusom története meg a Nemi életem leírása.

Kondor Vilmos: Szélhámos Bu­da­pest. Libri Kiadó, Budapest, 2016, 607 oldal, 3999 Ft

Kun Árpád legújabb kötete kapcsán, amely az ÉS könyve volt decemberben, Radnóti Sándor felállított egy épp egyszerűségében annyira vonzó ellentétet: úgy fogalmazott, hogy az „alacsony (és középfajú) kultúra” egyik fő témája a boldogság, ezzel szemben a magas irodalom legfontosabb alkotásai, Magyarországon mindenképp, a tragikus regiszterben szólalnak meg. Persze, Radnóti is leszögezi, nincs az rendben, hogy az alacsony és a magas kultúra között nálunk még mindig annyira mély szakadék van, hiszen a határátlépésnél és a regiszterek közi mozgásoknál nincs izgalmasabb: hozzátenném, a Kondor-könyveknek is sokat köszönhetnek a magas-populáris ellentét érvénytelenítéséért küzdők.

Az ÉS könyve októberben - Móricz Zsigmond: Naplók, 1930–1934. Összegyűjtötte, szerkesztette, az előszót írta Cséve Anna. Noran Köny­ves­ház, Budapest, 2016. 893 oldal, 6999 Ft

Hiteles-e, ha egy Móricz-kutató lelkesedik az író naplóinak legújabb, közel 900 oldalas kötetéért? Az valószínűleg senkit sem lep meg, hogy nekem, miután hosszú éveket töltöttem Móricz-művek olvasásával, és az életút meg az életmű újragondolásával, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb könyve a sorozat harmadik darabja, amelyben a harmincas évek elejének móriczi mindennapjaiba ugorhatunk fejest. De hogy miért lehet érdekes mindenki másnak, Móricz olvasóinak csakúgy, mint a korszak irodalmi életére kíváncsiaknak, és akár azoknak is, akiket a mai irodalmi intézményrendszer működése foglalkoztat, akik azon szeretnének eltöprengeni, mi a jelentőségük az irodalmi folyóiratoknak, vagy azon, vajon a barátság vagy az irigység szervezi-e maga köré az írók világát, azt már, úgy érzem, magyaráznom kell.

Gyáni Gábor: A történelem mint emlék(mű)

Spiró György: Válogatott esszék 1979–2016

Turi Márton: Rejtekutak a pusztaságban

Szirák Péter: Ki említ megérkezést?

Az ÉS könyve áprilisban - Angyalosi Gergely: Rejtett fényforrások. Kijárat Kiadó, Budapest, 2016. 270 oldal, 2900 Ft

A Rejtett fényforrásokban megbújik egy beszélgetés a szerzővel magával: Szénási Zoltánnak a kritika feladatára, a kritikusi személyiségre, a kritikának és a mindenkori, történő irodalomnak a viszonyára vonatkozó kérdéseire válaszolt Angyalosi. Ez az interjú pedig számomra maga köré szervezte az egész kötetet. Kezdetben engedelmesen követtem az írások kötet által kijelölt sorrendjét, olvastam (többek közt) Bacsó Béláról, Blanchot-ról, Kantról, Krúdyról, és Radnótiról, majd egyszercsak megelégeltem saját fegyelmezettségemet, előrelapoztam a beszélgetéshez, és minden mást, így a lehetséges modernség-koncepciókról szóló tanulmányt vagy a Darvasi László, Parti Nagy Lajos, Aczél Géza egy-egy kötetét tárgyaló írást már a kritikáról gondolkodó Angyalosi felől olvastam el. 

Tárcatár 2015 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 23 éve indult az Élet és Irodalom tárcatár rovata, Széky János vezette akkor a prózarovatot (utána tizenöt évig Dérczy Péter). A hagyomány szerint minden évben három szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”.

2015-ben Szilágyi Zsófia személyes és szubjektív irodalomtörténeti tárcasorozata, nyugodtan mondhatjuk, íróvá avatta a szerzőt. Dragomán György sejtelmes, háború utáni krízisszövegeivel, ígérete szerint, még jelentkezni fog a prózarovatban. Kőrössi P. József pedig szinte regénnyé sűrítette a falusi házat és a falusivá lett sors eseményeit.

Köszönjük nekik, hogy velünk voltak!   

Dilettáns vagy műkedvelő írókról tehát csak úgy beszélhetünk, ha tekintettel vagyunk az adott korszak intézmény- és feltételrendszerére – történeti kategóriaként kell kezelnünk, miközben épp az jelenti megközelítésének egyik nehézségét, hogy a dilettánsok mintha mindig a jelenben léteznének. Ha valaki dolgozott szerkesztőként, szinte biztosan tud történeteket mesélni a szerkesztőségbe bekopogtató, az elutasítástól dühödtté váló dilettánsokról, vastag borítékban vagy sok csatolt fájlban érkező, közölhetetlen szövegekről. Arról viszont, hogy kik és milyenek voltak a dilettánsok Kosztolányiék korában, már egyáltalán nem ilyen könnyű sztorizgatni – hiszen egy adott korszak irodalmi intézményrendszere, vagyis a szerkesztők, az írók, akkor végzik jól a dolgukat, ha nem engedik közlési lehetőség közelébe a dilettánsokat, „nyom nélkül” eltüntetik őket az utókor szeme elől.