Az Aqua Obscura szép lemez, és annak ellenére, hogy az ambient csábít az alibizésre, egy nagyon komolyan végiggondolt, abbahagyhatatlan lemez is. Ha éjszaka hallgatjuk meg, az érzékien megkomponált apró neszek még jobban felerősödnek, a kis változások nagyító alá kerülnek, és egy ponton hirtelen beszippant Zságer rurális mondavilága.

(Besh o droM: Hova lesz a séta? – Fonó, 2024)

Nem lehet mást mondani, a tíz szám mindegyike parádés! Az előadásmód, a teljesen egyedi, folyamatosan fejlődő és csúcsra törő fúvós és ütős játéktechnika egyszerűen lefegyverző. Az alkalmazott hangszerekkel együtt! Pettik Ádám például készített a sajátos, gyors, mikroelemekkel is operáló ütős játéktechnikájához egy úgynevezett peckdrumot, és ez tényleg csak a Besh o droM-nál hallható.

(Catalan Jazz Tour, Martín Leiton Quartet: Caravana – Opus Jazz Club, március 9.)

A lényeg, hogy Leiton saját zenéjét először hozta el hozzánk az Opus katalán jazzt bemutató, jó tucatnyi koncertnél járó sorozatába. Kérdés, hogy tényleg katalán jazzt hallunk-e, mert Leiton a Kanári-szigetekről származik, és összekötő szövegeiben is arra hivatkozik, hogy az ott találkozó hatások inspirálják zenéjét, de ahogy halljuk, sok minden más is. És a katalán jazznek a legfőbb jellemvonása éppen ez: a Barcelonában és környékén vibráló multikulturalitás lecsapódása.

(A popzene legjobb éjszakája: dokumentumfilm a We are the Worldről – Netflix, 2024)

A film természetesen nem rossz, mert a We are the World megszületése óta eltelt majdnem negyven év alatt ilyen-olyan formában már láthattuk az ismert videókliphez a korabeli viszonyokhoz képest professzionális módon rögzített képsorokat, az ebből készült, a dal címével azonos tévéfilmet és további részleteket. Némi interjú és a mese keretek közé szorításához szükséges minimális dramaturgiai szál kellett még, a téma és a színfalak mögé betekintés pedig eladja magát. De nagyon hiányzik, ami a Get Backben benne van: hozzátenni a történethez.

(Bonbon Flamme – Opus Jazz Club, február 7.)

Erőteljes modernitás sugárzik a produkcióból, úgy, hogy közben az avantgárdot is félredobhatjuk, mert nagyon is kitaposottnak tűnik a Bonbon Flammes útja. A zene súlyos és kemény, mégis szórakoztató, a négy zenész mindvégig fenntartja a figyelmet. Kell is látványos zenészi munka, annyi extrát mutatnak be a játékmodortól a használt eszközökön át a különös kompozíciókig.

(Mary Halvorson Amaryllis sextet: Cloud­ward – lemezbemutató koncert; Opus Jazz Club, január 25.)

Halvorson 2010 óta folyamatosan jelen van saját nevén a New York-i szcénában, lényegében mindenkivel játszott, aki ma a modern avantgárdban számít Marc Ribottól Jason Moranón keresztül Bill Frisellig. Code Girl formációjának Artlessly Falling című lemezén még a híresen zárkózott Robert Wyatt is énekelt három számot, 2019-ben pedig elnyerte a MacArthur Alapítvány ötéves ösztöndíját. Mostanra szépen megtestesedő diszkográfiájában a Thirsty Ear, az Intakt, a Tzadik, a Firehouse 12 egyébként nem jelentéktelen kiadóknál megjelentetett albumai sorakoznak egészen 2022-ig, amikor is a Nonesuch/Warner is ráérzett arra, amire tulajdonképpen a kísérletezőbb modern jazz már régebben ráérzett: jó Halvorsonnal dolgozni.

(Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál: nyitókoncert – Zeneakadémia, január 6.)

Az újzene jelenkori állapotában – nekem úgy tűnik – a negyvenes éveik környékén járó zenészek játszótere, bár amikor indult a fesztivál, még csak harmincasok voltak. De mindenképpen a közép felé még csak haladó korosztály van jelen hangsúlyosan szerzőként és előadóként is. Fontos felismerés, hogy a szinte előírásszerűen szokatlan zeneművek elé szükséges a játékos, a közönséget bevonó ismertető. A nyitókoncerten Horváth Balázs zeneszerző, a fesztivál egyik kurátora vezette végig az elhangzó hét művön a jelenlévőket, és azt kell mondanom, az estnek ez a része valamivel élvezhetőbb volt, mint maguk a művek.

(Pátkai Rozina: 23 – Egy pont között a legrövidebb út – szerzői kiadás, 2023. december 8.)

Pátkai hangjában ott a spleen: gyenge és csillogás nélküli, vannak szándékos mellé intonálások, de ezzel üt igazán: nem akar nagyot mondani, teret enged Tandorinak, de ott van ő is, és végül egymásra találnak. Nincs szépelgés, elfogult áhítat; benne marad a szövegben, amint Tandori a madárkái ürítéséről beszél, és így jut el emberi lényünk lényegéig, ahogy ott állunk a két végpontnál (az elején és a végén, amikor kijön a „trotty”). Ez a zárószámban, az Odaátban történik, és valóban eljutunk odaátra a visszhanggal szinte megfoghatatlanná varázsolt énekhanggal, ahogy közben a költő madarainak hangját halljuk.

(Asaf Avidan – Magyar Zene Háza, december 14.)

Avidan bőszen hangoztatja, hogy ő nem izraeli előadó, hanem egy előadó Izraelből: nem képviseli Izraelt, nem politikus, és különben sem érzi magát Izraelinek, mert nem akarja, hogy örök üldözöttként a félelem domináljon az életében. Na, erről a kérdéskörről egyáltalán nem esett szó a koncerten, legalábbis primer módon nem, aztán mindenki azt hall bele a sok gyötrődésbe, sötétségbe, a vívódó dalokba, amit akar.

A fesztivál elnevezése árulkodik a szervezők szándékairól, és rögtön meg is fogalmazza a kérdést: létezik-e közös európai zenei nyelv, és melyek a különféle zenekultúrák között a kapcsolódási pontok? Persze, rögtön megadható a lakonikus válasz, miszerint igen, létezik európai zenei nyelv, amelyet számos közös vonás tesz azzá, ami. Azonban egy ilyen kérdés ma egy kicsit másról is szól. Valóban csak a zene az, aminek mentén még európai egységről beszélhetünk? Egy zenei fesztivál – természetesen – erre nem tud válasszal szolgálni, de olyan léptékben, ahogy a varsói Eufonie Fesztivál teszi, arra mindenképpen jó, hogy felmutasson valamit azokból a közös európai értékekből, amelyek más területeken már alig vagy csak töredékesen léteznek.

(Polska Jazz: USO9001 – Opus Jazz Club, november 9.)

Humor, meggyötörtség, játékosság és önreflexiók egyszerre vannak jelen az USO9001 zenéjében, aminek nyerseségét az élő előadás felerősíti. Mondanám, hogy ösztönszerű zenélés, hiszen a dallamoktól helyenként jócskán eltávolodnak, de közben ott a jól kitalált felépítmény, ahogy a különböző karakterű fragmentekből végül összeáll az egységes egész. Nem kis eredmény ez ahhoz képest, hogy két éve csak egy laza jammelgetés eredményeképpen maradt együtt a három tag. Nekem a folyamatzene királyai, az ugyancsak trió, az ausztrál The Necks és a New York-i metrófelvételekről (és itthon az A38-as koncertjéről is) ismert Too Many Zooz is eszembe jutott: a távolba tekintő elegancia találkozik a punk szókimondásával.

(Jakob Bro and Joe Lovano: „Once Around The Room” – Müpa, október 26.)

Ha nem hallottam volna már máskor Brót koncerten, és nem hallottam volna lemezen játszani, el is könyvelném mint rossz gitárost, de itt a jó alapkoncepció trehány élő megvalósításáról van szó; kár egy veszélyes, de jól kidolgozható koncepciót szöszmötölésbe fojtani. Bro csupán a Song to an Old Friend gyönyörű balladájában játszik dallamot, a többi számban a zajokra, effektekre, absztrakt zenei elemekre alapoz, amiket eltúlozva, aránytalanul, az összhangból kilógva hallhattunk. Azt hiszem, nem tévút őt Bill Frisell-lel összevetni, aki ugyanúgy védjegyévé tette a pici kilógó farkincákat, tovább futó foszlányokat, és ha Bro is ügyelne a megszólalásra, idővel felnőhetne hozzá.

(Kurtág György: Fin de partie [A játszma vége], az opera magyarországi bemutatója – Liszt Ünnep, Művészetek Palotája, október 12.)

A zeneszerző 90. születésnapján a Zeneakadémián elhangzó Petite Musique solennelle is példátlanul nagy zenekari apparátussal rendelkezik az életműben, de az opera apparátusa annál is jelentősebb. Több billentyűs hangszer, különféle szokatlan ütő- és effekthangszerek, megerősített szólamok, kontrafagott, cimbalom: Kurtág tagadhatatlanul a zenekari hangzások nagy varázslója, ráadásul úgy, hogy az œuvre-nek ez egy kevésbé hangsúlyos fejezete; és itt külön kiemeljük a gyönyörű zenekari epilógust.

(Elvis Costello and Steve Nieve – Liszt Ünnep, Müpa, szeptember 30.)

Mert bizony Costello dalai zeneileg igazán komolyak: bátor modulációk, szokatlan dallamfordulatok, váratlan tempóváltások – nagyjából semmiben sem hasonlít a rock and roll más szereplőire, pedig valahogy mégiscsak oda soroljuk. Persze, a szövegek túlcsordulnak a szerelemtől, tombol az érzelmi vihar, mellette azonban az önvallomásos személyes történetek, a társadalmi megfigyelések, az itt-ott felcsippentett történetek kerülnek középpontba, így lett Elvis Costello az elmúlt 50 év krónikása, így festi meg a valóságot.

(Schlippenbach-Mahall-Fonda-Altschul – Opus Jazz Club, szeptember 12.)

Schlippenbach 85 éves, és mozgásában támogatásra szorul. Amikor azonban a zongora elé ül, szinte ugyanaz a tűz lobog játékában, mint pályafutása során bármikor. Rá is érvényes, amit a megöregedett gigászok színpadra lépésekor oly sokszor megállapítottunk (például Sonny Rollins vagy Wayne Shorter esetében): testének minden nyűgét-baját maga mögött hagyja, és megfiatalodva kezd bele a muzsikálásba. A két részletben prezentált, jó másfél órás koncertet Schlippenbach végig nagy erővel bírta, fantasztikusan inspiráló jelenség.

(Király Gábor: Négy fantázia – vimeo.com)

El tudom képzelni, hogy a Négy fantázia az Anima Musicae repertoárján maradjon, mert egyszerűen jó darab. Még azt sem mondanám, hogy hiányoznak belőle a különféle zenei műintézményekben megtanulható mesterségbeli fogások, háttérinformációk nélkül nem lehet megmondani, hogy egy amatőr, megengedem: műkedvelő, de semmiképpen nem dilettáns alkotó munkája. Külön tetszik, hogy ömlengés, érzelmes vonós tenger helyett tárgyilagos, inkább kopogós a hangütés, érezni, hogy a szerző komolyan veszi az alkotást.

Gadó Gábor – Harcsa Veronika szextett: Shekhinah; Palotai Csaba – Simon Drappier – Steve Argüelles: Sunako – BMC Records, 2023

Hacsak nem tekintünk Harcsa Veronika énekhangjára is hangszerként, amire van azért okunk. Habár évek óta látjuk és halljuk, milyen irányba halad az énekesnő, ezen az albumon esszenciálisan találjuk magunkat szembe azzal, hogy ez valami egészen más, mint ahogy azt kb. 15 éve még sejthettük. Irodalom, kortárs művészet, kísérletezés máshol nem hallott következtetésekkel, okos, gondolkodó, a népszerűséget a sokadik sorban maga mögött tudó attitűd és most egy barokk operaária zavarba ejtően megkapó előadása. A Gadó Gábor – Harcsa Veronika szextett egy kimerítő, nehezen befogadható lemezt készített, komoly elmerülés szükséges a hozzá való viszony kialakításához, de ha idáig eljutunk, a sugárzó aurája sokáig velünk marad.

Velvet Revolution: Message in a Bubble; Woodlands: La Litanie des Cimes – BMC Records, 2023

A Velvet Revolutiont (VR) maga a kiadó, a BMC Records is az utóbbi évtizedének legsikeresebb jazz-zenekarának tartja. Az alapító Daniel Erdmann különféle projektekben, formációkban gyakori fellépője a BMC Opus jazzklubjának, legutóbb például a legendás Aki Takase Carmen-adaptációjának közreműködőjeként írtunk róla. A „Bársonyos Forradalom” fejlődését így élőben is követhettük, és most a harmadik lemezükhöz érve konstatálhatjuk, hogy a trió összeforrottabb, mint valaha.