Végső Zoltán

(Dave Holland Trio – Get Closers koncertsorozat, MOMkult, december 4.)

Dave Holland, Davis említett korszakának basszugitáros-bőgőse 2005-ben már járt Magyarországon, Győrben, a Mediawave fesztiválon. Akkor kvintettel jött, szólistaként vele volt az azóta hazai kedvencnek számító szaxofonos, Chris Potter is, de nem tűnt fel, hogy zenéjében a Davis-hagyaték ennyire erős. Most a szikárabb trió felállását hozta a MOM-ba egy még meg nem jelent lemez bemutatójára (elmondása szerint a koncert másnapján repültek vissza Amerikába rögzíteni az anyagot), bár a koncert közel két órája bőven túlmutatott egy sorlemezen. Az anyag sokrétű folyamatzene, és ha a gitár újrahúrozása miatt kerekedett bőgőszólót kihagyjuk is, nem tudom elképzelni, hogy ez csak egy szimpla lemez legyen.

Tovább

(Avital meets Avital – Cafe Budapest, Uránia mozi, október 12.; Dr. Lonnie Smith Trio – Budapest Jazz Club, november 8.)

Hogy a nagy, még életükben legendává váló zenészek bizonyosan varázslók, azt Dr. Lonnie Smith ismét bizonyította úgy, hogy szerintem az ő fejében is meg-megfordul, hogy ő bizony mágiát szór a közönség közé. Rögtön Jimmy Smith és Wes Montgomery híres Mellow Moodjának egy „feltempósított” változatával nyitott a trió, és ezzel a hangulat alapjai meg is voltak. Lonnie Smith már a hatvanas években alaplemezeket jelentetett meg a Blue Note-nál, majd egy több évtizedes kanyart követően tavaly ismét a kiadók kiadójához igazolt, és már itt  adta ki Evolution című lemezét. Nem mondanám, hogy lemezbemutatót hallottunk (én az est második koncertjét voltam), de Smith esetében szinte teljesen mindegy, mit játszik, a lemez számait úgyis hallhattuk már más felvételein is.

Tovább

(Get Closer koncertsorozat: An evening with Pat Metheny – MOM Sportcsarnok, november 4.)

Metheny már jó viszonyítási alap lenne, erősen gondolkodva sem tudok nála befolyásosabb, tehetségeket felfedező és többet dolgozó zenészt mondani, pláne olyat nem, aki tényleg mindenkivel játszott és készített lemezeket Ornette Colemantől David Bowie-ig (a jazztörténelemben centrálisabb alak csak Miles Davis volt). Metheny jazz-zenész ugyan, de az általa képviselt nyitott attitűd miatt a world wide zeneiparban is hatalmas tisztelet övezi. Hasonló, mint Elvis Costello visszafelé, aki a pop-rock felől lépett a jazz irányába, csak éppen ő nem ennyire kiválóan képzett zenész, ám hasonlóan termékeny szerző. Mert Metheny legfőbb erénye mégiscsak a kimagasló zenei tudás, és emellett ott van szorosan, hogy érzi, mit kell adni a közönségnek.

Tovább

(Danilo Perez, John Patitucci, Brian Blade: Children of the Light – a Café Budapest zárókoncertje a Budapest Jazz Clubban, október 22.)

Tovább

(Alexander von Schlippenbach és Ajtai Péter az Újbuda Jazz Fesztiválon – MU Színház, október 1.)

Amikor 15 éve Peter Kowald halála miatt Schlippenbach ugrott be ugyancsak a MU Színházba egy másik fesztiválra, ugyanúgy játszotta az Evidence-t és a Trinkle Tinkle-t. Mi ez? Egy begyakorolt hakni? Vagy az örökkévalóság? Nyilván az utóbbi, hiszen ebben a lényegét tekintve kis ambitusú pályafutásban tényleg összezsúfolódik a jazz kreatív történelme néhány kulcsmotívumra és alakra koncentrálva (rendben, a hatalmas, és a szabadzene első big bandjét, a Globe Unity Orchestrát nem szabad elfelejteni).

Tovább

(John Scheinfeld: Chasing Trane – BUDOKU-vetítés, Uránia Mozi, szeptember 22.)

John Coltrane lényét nehéz csupán a belső énjében megélt és ott zajló folyamatok alapján megérteni, de nem is biztos, hogy erre szükség van, hiszen a jazz nyitott a szabad értelmezésre. Sajnos a filmből hiányzik a szabadság metaforájaként a poézis, egy bátran vállalt saját filmes hang, és ilyenformán a Chasing Trane csak egy utolsó pillanatban szépen összeállított szoborpolírozó dokumentumgyűjtemény lett.

Tovább

(Ludovico Einaudi – Művészetek Palotája, szeptember 10.)

A halk zenét ugyanazért kell hangosítani, amiért a hangosat: hogy mindent ugyanúgy lehessen hallani. Nem tudom, miért nem számít Einaudinak, miért nem veszi észre, hogy a kortárs póz madárijesztővé változtatja, ha még a zenei, dinamikai mélységeket, a részleteket is elhagyja, ha már az invencióval nem sikerült találkoznia. Folyamatosan zeng valami, a zongora hosszan kicseng, az ott lent, a jobb lábnál inkább egy folyamatosan nyomva tartott gázpedál, az együgyűség fátyolba burkolózik, a csomagolás szép, és sokaknak ez bőven elég.

Tovább

(Tóth Viktor Tercett feat. Gareth Williams: But Inside – Fonó, 2017)

Autonóm személyisége, az ebből fakadó zene, a hangok segítségével elmesélt történetek magasan kiemelik Tóth Viktort a magyar jazz mezőnyéből. Jó ideje saját útját járja; megnéztem, a nevén futó első lemezéről 12 éve írtunk, és az akkori frissesség azóta mit sem változott. Az akkor tapasztalt bölcsesség ma is ugyanolyan megkapó, pedig Tóth még mindig csak negyvenéves. Van valami eredendő, meghaladhatatlan, a gyökerektől elinduló és a csúcs felé közeledve a magasban is jelen lévő tisztaság, az altszaxofonjának soundjából, a dallamívekből, a kompozíciókból visszaköszönő egy irányba néző eltökéltség, és ezek összetéveszthetetlenné teszik játékát és szerzeményeit.

Tovább

(Charles Lloyd New Quartet: Passin’ Thru – Blue Note, 2017)

Egyik első koncertkritikámat jó húsz éve, Lloyd akkori kvartettjének budapesti koncertjéről írtam. A Bobo Stensonnal és Eberhard Weberrel felálló zenekarra a kilencvenes években csúcsra járatott ECM-es geil hangzás nyomta rá a bélyegét, de Lloyd zenekarvezetőként is alkalmazkodó típus, adaptív muzsikusként sok mindent képes megmenteni, amihez finoman hozzáteszi spirituális belső énjét. Ez akkor is így történt, de egyértelmű, hogy a jelenlegi új kvartett Jason Morannel, Reuben Rogersszel és Eric Harlanddal jobb, mert most nemcsak Lloyd szárnyal, nemcsak a hangzás letisztult, hanem minden egységben áll ahhoz, hogy ez a lemez dinamikus vonásokkal megfesse a nyolcvanadik évében járó mester portréját.

Tovább

(Cserepes Károly: Blacklake – Fonó, 2017)

Tovább

(Macy Gray: Stripped Tour – Get Closer koncertsorozat, MOM Sport, július 17.)

Májusban a Müpában botrányos koncertet adott Cassandra Wilson; a dezorientált énekest nem lett volna szabad színpadra engedni, abban az ötven percben, ameddig kibírtam a koncertteremben, összeomlott a produkció. Macy Gray nagyságát a hasonlóan látványos meggyötörtség, illetve az abból erényt kovácsoló kitörés adja, ahogy az önmagán átlépő, a közönséggel egy introvertáltabb állapotból elindulva is szoros viszonyt kialakító művészként a szemünk láttára bizonyította, mennyire önazonos az elénekelt dalokkal.

Tovább

(Gregory Porter: Take me to the Alley turné – Müpa, június 27.)

Még mindig meglep, amikor jazz-előadókat a popsztárok fogadtatására jellemző üdvrivalgással köszöntenek, és ez Porter esetében azért is érdekes, mert sem zenéjében, sem személyében nincsen jelen az értelmetlen felhajtás, a cicoma, a bulvárjelenlét; igaz, a sapkás ember imidzsét – részben kényszerűségből – jól kitalálta a menedzsment, talán a zenekar többi tagja is ehhez alkalmazkodva fő két órát kalapban, de csak ennyi. Ott ül előttünk egy akusztikus zenekar, a hivalkodásmentességgel is a nagyszerűségüket kiemelő kvintett, ráadásul egy szokatlan csavarral a felállásban.

Tovább

(Dukay–Grencsó–Szemző–Miklós: Hátrahagyott dolgok, apály idején – Hunnia, 2017; Trió Kontraszt: A dionüszoszi hangszikráktól az elmúlás csendjéig – BMC, 2017)

Nem anakronisztikus anyagokról van szó, kortalanokról annál inkább, még akkor is, ha a kortárs jelző is adekvát. Ellentmondások feszülnek egymásnak, de éppen ettől annyira vibrálóak a közös zenészek ellenére is különböző karakterű lemezek. A Dukay Barnabás–Grencsó István duó egymásra találásáról egy koncertjük után már írtunk (Két korszakos, ÉS, 2015/ 48., nov. 27.), a közös alkotófolyamat a lemezig azonban már kvartettként jutott el. (…) Dukay és Szemző Tibor a klasszikusabb vagy, ha jobban tetszik, a tanultabb kortárs zene felől érkeznek, Grencsó és Miklós Szilveszter pedig a hazai improvizatív jazz, a szabadzene ikonjai.

Tovább

(Sequence: Thing – Narrator Records, 2016; JÜ: Summa – RareNoiseRecords, 2017)

Tovább

(Chris Potter Quartet – Budapest Jazz Club, május 18.)

Lehetőség szerint a későbbi koncertekre szoktam menni, hiszen addigra már minden rutinkör megtörténhetett, a fellépők kiismerték a terepet, és a ráinduláshoz való viszony sokat elmond alázatról, kitartásról, repertoárról és arról, milyen természetességgel áramlik a zene a zenészek felől. A kvartett rendkívül tisztességes és becsületes munkát végzett, a második koncert is jó másfél órás, pillanatról pillanatra változó, intenzív élmény volt; de ez csak az egyik eleme annak, miért Chris Potter ma a világ egyik legjobb szaxofonosa.

Tovább

(Chick Corea Trio – Getting Closer koncertsorozat, MOM Sport, május 2.)

Bár hozzám közelebb állt és merészebb vállalásnak tartottam a Gary Burtonnel közös duókoncertjét a Müpában legutóbb, de most, hogy  Eddie Gomezzel és Brian Blade-del közösen léptek fel, sincsen miért legyintgetni, mert úgy teszik elénk farzsebből a jazztörténelmet, hogy még új számokat is felvillantanak. Azt hiszem, a megújulás, a burjánzó friss erő nélkül nem beszélhetnénk jazzről, pontosabban éppen ezért mondjuk Corea amúgy rendkívül sokféle hatást mutató zenéjére, hogy jazz.

Tovább

(Gurdjieff Ensemble – Tavaszi Fesztivál, BMC, április 23.)

A népzene megváltozott, kiállítási tárgy, magasztos eszmék eszköze, egyfajta szentség lett, mégis, az átalakított népzene mögött is ott van valahol az eredendő erő, és ez persze Bartók érdeme, ő a viszonyítási pont. Erről beszél Levon Eskenian, a Gurdjieff Ensemble vezetője is, amikor Komitast, az örmény papot, az első zenetudóst, zeneszerzőt, az Örmény Nemzeti Zeneiskola megalapítóját mutatja be a közönségnek.

Tovább

(Steve Coleman’s Reflex Trio – Tavaszi Fesztivál, BJC, április 5.)

Coleman Reflex Triójának dupla koncertje nagy falatnak ígérkezett, hiszen a bonyolult struktúrák, olykor a matematikai alapokon nyugvó folyamatok kölcsönhatásai a visszafejthetetlenség rémével riogatnak. (…) A koncert minden fenntartást félresöpört, az „M-base” ma egyértelműen a jazz egyik legprogresszívebb ága, olyan vívmányokat foglal magában, amelyekhez a kimagasló zenei képességek csak a kiindulópontot jelentik.

Tovább

(Marc Ribot’s Ceramic Dog – Trafó, március 25., Joe Lovano Quartet – BJC, március 26.)

A mainstreamnek, a klasszikus hangütésnek ma nincs üzenete, azt valahol tényleg az avantgárdban kell keresnünk. Marc Ribot és Joe Lovano a jazz két végpontjáról érkeztek, egyikük a jövőbe, másikuk a múltba tekint, és hát sajnos egyértelmű a két koncert után, hogy itt bizony vége az együttélésnek, valami lassan teljesen elmúlik. De legalább szépen emlékezhetünk rá.

Tovább

(Jean Rondeau: Bach Dynastie – Erato, 2017)

Rondeau játéka kegyetlenül hat, bénító pontokat nyom meg, a Bach Dynastie lemez hallgatása közben nem lehet mást csinálni. Rondeau-ból kétségkívül rocksztárt akar faragni a kiadó és a menedzsment: vagány, farmerban van, a promóciós videón mezítláb járkál és játszik, na meg persze szexszimbólum, ahogy a fellelhető soványka életrajzokból kiderül. Ám ő nem azért rocksztár, mert odapottyantották a szórakoztatóipar kellős közepébe, nem azért, mert Forman Amadeusával érzünk allúziót, hanem azért, ahogy játszik. Ráadásul ebben a mediatizált látványszemélyiségben is önazonosnak látjuk, és nem csak azért, mert aki Bachot jól játszik, az egyesül az univerzummal.

Tovább
Élet és Irodalom 2017